Nógrád Megyei Hírlap, 2014. március (25. évfolyam, 51-75. szám)

2014-03-22 / 68. szám

2014. MÁRCIUS 22., SZOMBAT Krisz Rudolf: „Jó lenne újra itthon is sikeresnek lenni” Rudival akkor találkoztam utol­jára, amikor sikerei csúcsán volt. Az egyik magazinnak ír­tam róla, s Budapest környéki otthonában készült az interjú - lakásfelújítása kellős közepén. Nem gondoltam volna, hogy az évekkel későbbi találkozás már egy merőben más élethelyzet­ben történik. Nem titok, hogy az újabb beszélgetést a szimpa­tizánsai „követelték ki”. Sándor András- Mikor adtál utoljára interjút?- Jó régen. Tavalyelőtt ugyan feltűn­tem az Eurovíziós Dalfesztiválon - las­san már ennek is két éve -, s ott készült velem több beszélgetés, de azzal kap­csolatban nincsenek jó emlékeim. Pedig nagyon örültem, amikor a szerkesztők felhívtak, hogy mehetnék a versenyre. Eredetileg nem jutottam be az élő mű­sorba, de valami történt Bebéék dalával, s én kerültem a helyükre.- Mi nem esett jól? Hogy nem jutot­tál tovább, vagy az, hogy a zsűri lehúz­ta a dalodat?- Az utóbbi érzékenyebben érintett. Úgy viselkedtek, mintha akkor hallot­ták volna először a dalt, pedig ők válo­gatták be a tovább jutó húsz nóta közé. Nem értettem, miért kellett engem oda­hívni, ha szerintük az a dal nem odava­ló volt. Szándékosan nem egy trendi számot vittem oda. Mindenesetre az volt az utolsó közszereplésem. „OLYAN HONVÁGYAM VOLT, HOGY ELMONDANI SEM TUDOM”- Kényszerből vetted az óceánjárók fe­lé az irányt?- Igen. 1998-tól 2006-ig volt egy rop­pant sikeres időszakom. Aztán...- A szó klasszikus értelmében Magyar- országon sztár voltál?- Mondhatjuk, hiszen én még megél­tem azt az időszakot, amikor nemcsak te­hetségkutatókkal lehetett érvényesülni, hanem önálló lemezekkel, saját dalok­kal. Több arany- és platinalemezem van. Nyolc évig valóban sikeres voltam. Aktív pályafutásom utolsó két esztendejében már nagyon meg lehetett érezni, hogy elindultak a tehetségkutatók. Egyre ke­vesebb fellépésem lett. A félreértések el­kerülése végett: mindezért nem hibázta­tok senkit. Hiszek abban, hogy minden előadónak meg kell élnie nagy sikereket és nagy bukásokat. Ha azok, akik tehet­ségkutatóba mennek, így tudnak megél­ni nagy sikereket, egy tévéműsor kap­csán, hát lelkűk rajta. Egyébként is ilyen az élet, egyszer fent, egyszer lent. Ami­kor már annyira kevés bulim volt, hogy láttam, ideahaza-hosszú távon nem fo­gok tudni ebből megélni, valamit ten­nem kellett. Azt tudtam, hogy a zenénél szeretnék maradni, s a legkézenfekvőbb­nek a külföldi munkák tűntek. Elmen­tem egy meghallgatásra, ahol hajóra ke­restek zongoristát. Gyerekkorom óta ját­szom klasszikus zongorán, az utóbbi tíz évben pedig a jazz-el is sokat foglalkoz­tam. Egy francia cég rögtön, ezen a bizo­nyos első meghallgatáson szerződtetett is egy tengerjáró hajóra. Négyhónapos szerződést kaptam.- Hogy bírtad?- Nagyon nehezen. Extra durva kor­szak volt. Olyan honvágyam volt, hogy azt elmondani sem tudom. Egy hónap után azt éreztem, ezt nem fogom kibír­ni. Fogamat összeszorítva azonban mégis végigcsináltam. Tudtam, hogy nincs más választásom. Azóta pedig több hajótársaságnál is voltam.- Meg lehet ezt egyáltalán szokni?- Nem. Lehetetlen. Akinek se kutyája, se macskája, annak jó ez az életmód. Az ilyenek akár 7-8 hónapot is bevállalnak, hiszen nincs kötődésük. Nekem azonban itthon van a barátnőm, és ez elég nagy áldozattal jár az, hogy az ember kint pénzt keres.- Négy hónapig egyáltalán nem találkozol a kedveseddel?- Nem. De a kapcsolatunk nagyon erős. Már hozzászok­tunk ehhez az életmódhoz, hi­szen több mint öt éve együtt vagyunk.- Tulajdonképpen mi történt az itthoni karriereddel?- Nézd, elkezdődött valahol a Krisz Rudi történet 1998-ban. Volt ennek egy íve, amelynek legmagasabb pontja 2002-től 2005-ig tartott. Utána elkez­dett lefelé menni, és amikor már lefelé tartott, jöttek a te­hetségkutatók.- A tehetségkutatókból ki­jött előadók vették el a torta­szeleteidet a popiparból?- Nem lehet ezt annyi­ra sarkítani. Ha én any nyira átütő, időtálló elő­adó lettem volna, ak kor a versenyek elle­nére is fent tud­tam volna maradni. De ez nem történt meg. Vagy nem voltam elég trendi azokkal a zenék­kel, amiket akkor csi­náltam, vagy nálam jó­val tehetségesebb fiata­lok jöttek.- Lelkileg hogy élted meg ezt a lejtmenetet?- Rutinosan... Nem ez volt az első ilyen. Gyerek­színészként több színházban játszot­tam, számtalan szerepet kaptam. Gye­rekként hasonló sikereket éltem meg egy másik időszakban, mint később Krisz Rudiként. Világéletemben zené­vel foglalkoztam, és az, hogy épp nem vagyok a tévében, annyira nem hat meg. Az a fontos, hogy mindig azt csi­nálhassam, amit szeretek. És pillanat­nyilag most is zenével foglalkozom.- Minek neveznéd életednek azt a kor­szakát, amiben most élsz?- Talán hullámvölgynek. Természete­sen szeretnék újra sikeres lenni. Ki ne szeretne? Fogalmam nincs, mitől forog­na újra a kerék itthon. Ezen is sokat gondolkozom. Van-e értelme befektetni videoklipbe? Az megtérül-e? Van-e ga­rancia arra, hogy egyáltalán játszanak- e rádiók, ami generál fellépéseket? Az a baj, hogy semmire nincs garancia. Arra van garancia, hogy öt hajótársa­ságnál szeretnek és számítanak rám. Érdemes-e mindezt feladni azért, hogy itthon kínlódjak?- Mennyi időt töltesz itthon egy évből?- Körülbelül fél évet. A többit hajón.- Zenekarral utazol, vagy egyedül?- Egyedül. Vannak külföldön partyzenekarok, akik bulit csinálnak, és arra szórakozik a nép. Én általában egyedül vagyok zongorista-énekesként. Van egy bár, benne egy szép zongora, ott régi klasszikusokat, világslágereket vagy jazz sztenderdeket játszom, és éneklek is hozzá. Az emberek ülnek, kávéznak, és naponta háromszor negy­venöt percet zenélek. Eddig egyetlen esetben, tavaly voltam trió felállással egy nagy óceánjárón. Németor­szágból indultunk, Ír­országon át utaz­tunk Kanadáig. Az­tán New Orleanst, Bostont és New Yorkot is útba ejtettük. 1- Ilyenkor világot is látsz?- Hogyne. A legutolsó utamon a há­rom hónap alatt 58 országban jártam. Kétnaponta lehet kimenni a hajóról, mi­vel a személyzet ötven százalékának mindig a hajón kell tartózkodnia.- Ezt nevezik „vendéglátózásnak"?- Nem. Szerintem a vendéglátózás nem ez. Tudod mi a vendéglátózás? Amikor este nyolctól hajnal ötig ze­nélsz egy esküvőn.- Tehát nem egy rabszolgamunka.- Napi háromszor negyvenöt perc? Egyáltalán nem. Ha olyan helyen állunk meg, ahol a hotelmenedzser kiviszi az összes utast, mert olyan látványosság van, akkor aznap este nem is kell zenél­ni, mert senki nincs a bárban. A követke­ző munkám során folyami hajóra me­gyek. Voltam már többször, és jobban sze­retem, mint az óceánjárókat. Sokkal ki­sebb a hajó, maximum 110 vendég van, és 25 tagú a személyzet Egy 10 vagy 12 emeletes óceánjáró hajón akár 3 ezer utas is van, és 6-700 alkalmazott dolgozik.- Útjaid során találkoztál magyar tu­ristákkal, akik felismertek?- Csak alkalmazottakkal, utasokkal nem. Tavaly dolgoztam a Budapest Passau járaton, egy francia cégnél. A ha­jó Budapesten is többször megállt, de még akkor sem találkoztam magyarok­kal. Egy ilyen hajón 60 év az átlagéletkor. 45 és 90 éves kor közöttiek az utasok. Egy átlagos magyar nyugdíjas nem tehe­ti meg, hogy ezer euróért hajózik egy hé­tig. Ezek luxushajók, ötcsillagos kategó­riával. Ugyanakkor egy átlagos francia vagy angol nyugdíjas gond nélkül meg­engedhet magának ilyen kiruccanást. „AZÉRT A PÉNZÉRT, AMENNYIT MAGYARKÉNT KAPUNK EGY HAJÓN, EGY NÉMET MÁR NEM ' MENNE EL ZENÉLNI”- Ha már a pénznél tartunk, keresel annyit, amennyit annak idején a fellépésekkel, a jogdíjakkal és a lemezeladásokkal?- Nincs okom panaszra. Per­sze azt az időszakot, amikor top-előadó voltam idehaza, és Krisz Rudiként nagyon futot­tam, nem tudom anyagilag űberelni. Akkor játszottak a rádiók, volt lemezeladás és koncertek is dögivei. Most más a helyzet. Nem árulok el nagy titkot, hogy egy ilyen hajózással átlagban 1700 eurót lehet keresni. Persze ez is társaságfüggő. Van, ahol 2000 eurót kapsz havonta, van, ahol 1500 eurót. Az ol­vasóknak ez soknak tűnhet, de mégsem az. Mert azért vagyunk keresettek magya­rokként ezeken a hajókon - a tehetségen túl -, mert ugyan­ennyi pénzért egy német már nem menne el. Nekik ez nem összeg. Ennyiért nem fogják három hónapra otthagyni a családjukat. Nemrég voltam egy nagy hajón, ahol egy né­met zenész sokkal több fizetést kapott ugyanazért a munkáért, mint én. Mondta, hogy ő 2200 euróért sem vállalná el, mert otthon is megkeres ugyanennyit. Ör­dögi kör ez. Kimegyek három hónap­ra, keresek egy adott összeget, de gyak­ran megesik, hogy utána négy hónapig nem tudok visszamenni. Hiába vagyok 4-5 társasággal kapcsolatban, vetésfor­góban dolgozunk, sokan vagyunk, és meg kell várni, amíg a többieknek lejár á szerződésük. És ebben az időszakban felélem, amit keresek. Évente kétszer megyek ki, nagyjából fél évet hajón töl­tök, és a másik fél évet itthon.- Álmodsz odakint a hajón?- Igen. Édesanyámat tavaly vesztet­tem el egy hároméves, nagyon hosszú lefolyású betegség után. Javarészt róla szólnak az álmaim.- Nem tudtad még elengedni?- Nem... (Itt könnybe lábad a szeme, kezét az arcába temeti.)- Van elég lelkierőd folytatni a témát, vagy beszéljünk másról?- Nyugodtan folytathatjuk. Furcsa ez... (Hosszan gondolkodik, zsebkendőt vesz elő...) 32 éves vagyok, de előtte so­ha nem voltam sírós. Egy kezemen meg tudom számolni, hányszor sírtam el ma­gam eddigi életemben. Nem gondoltam volna, hogy valaha lesz ilyen, hogy nyil­vánosan, más előtt pityergek. Amióta édesanyám elment, egyéb dolgokkal kapcsolatban is jóval érzékenyebb va­gyok. Visszatérve az álmokra: ha álmo­dom, akkor általában vele álmodom. Nyilván azért, mert nem tudtam még el­engedni. Pedig jó előre mindent megbe­széltünk, hogy mi lesz majd, ha ő nem lesz. Fel voltunk arra készülve, ami tör­tént. Az utolsó évben készült a legtuda­tosabban a halálra. Azért is furcsa, hogy most elérzékenyültem, mert már több mint félév eltelt azóta. A nyilvánosság előtt most beszélek erről először. Nem akartam ezzel haknizni. Az álmok kap­csán ő jutott eszembe, és kitört belőlem a fájdalom.- Itthon voltál, amikora tragédia tör­tént?- Nem. Hajón dolgoztam. Amikor megtudtam, hogy vége, aznap összetör­tem. Zenélni sem tudtam. A cég nagyon rendes volt, felajánlották, hogy haza­szállítanak, de nem lett volna értelme hazajönnöm. Anyuval mi ezt jó előre megbeszéltük. Kifejezett kérése volt, hogy ha megtörténik, aminek meg kell történnie, ezért külön ne menjek haza. Azt szerette volna, ha elhamvasztják, a búcsúztatóval pedig megvárt a család. Kint könnyebb volt ezt az egészet kezel­ni. Teltek a hetek, s elvonta a figyelme­met a munka, az utazás. Csúnyán hang­zik, de ez valahol mindegyikünknek - főleg neki - egy megkönnyebbülés volt, mert nagy fájdalmai voltak.- Ez egy pokoljárás volt számotokra?- Az. És az a legrosszabb, hogy nem tudsz neki segíteni. Három évvel koráb­ban azt mondták neki, hogy fél éve van hátra. Ahhoz képest sokáig elhúzta. Azonban nagyon rossz volt végignézni, ahogy leépül.- A sikereidet azonban még megél­hette.- És nagyon bízom benne, hogy fent- ről ugyanúgy látni fogja a következőt is. Hiszem, hogy várnak még rám nagy dolgok az életben. Bízom benne, hogy nem ez lesz az életem, hogy hajókra já­rok zenélni. Félre ne értsék: ez is nagy lehetőség, sok zenésztársam csak álmo­dozik ilyen munkáról. Ettől függetlenül jó lenne újra itthon is sikeresnek lenni. Kérdezted, hogy haragszom-e a tehet­ségkutatókra. Egyáltalán nem. Nem akarom a tehetségkutatókra fogni a si­kertelenségemet, mert sokan a körül­mények ellenére is fent tudtak marad­ni. Nálam egy korszak lezárult.- Furcsállanám is, ha haragudnál, hiszen Angliában magad is elindultál egy tehetségkutatón, sőt, gyerekként Magyarországon is részt vettél több kez­deti versenyen.- Hogyne. Az angliai próbálkozás ide­jén lemezkiadóm is volt a szigetország­ban. Forgattak is nekem egy méregdrá­ga klipet Indiában két nyelven. Sok költ­ségük volt vele, ami nem térült meg, ezért a munka is félbeszakadt. Voltak fellépé­seim angliai road show-kon, de nem lett több a dologból. Gyerekkoromban pedig dal-és videoklip fesztiválokat rendeztek. Ezeken vettünk részt az unokatestvére­immel „Rokonok” néven. Aztán Szikora Robi kezdett el velünk foglalkozni.- Kevesen tudják, hogy 13 éves ko­rodban már lemezed volt, amit a Rózsa Records adott ki, s aminek Szikora volt a producere.- Annak az albumnak már Dominó volt a címe. Gyerekként másként tekin­tettem a szórakoztatóiparra. Azzal a bi­zonyos gyermeki őszinteséggel. Robira sem sztárként tekintettem. Nagyon sze­retett minket, főleg engem. A mai napig nagyon jó kapcsolatban vagyunk. Ritka rendes ember, ő végig mellettem állt édesanyám betegsége idején is. Gyak­ran meglátogatta anyukámat is. Robi is azt mondta, óriási dolog, hogy nem es­tem kétségbe itthon, és járom a saját utamat. Hozzá kell tennem: nincs más lehetőségem.- Időnként felteszed magadnak oda­kint a kérdést, hogy „mi a fenét keresek én itt”?- Fel is teszem, meg nem is... Tudom, hogy mit keresek ott. Meg kell élnem valamiből. Zenélni szeretek, ebben va­gyok boldog, nem szívesen váltanék szakmát. Ha nem lennék elégedett az­zal, hogy a világot járhatom, és mellet­te még zenélhetek is, akkor nagy prob­léma lenne velem. Inkább azt mondom, szerencsés vagyok... (* * í Í \ I

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom