Nógrád Megyei Hírlap, 2014. február (25. évfolyam, 27-50. szám)
2014-02-21 / 44. szám
2014. FEBRUÁR 21., PÉNTEK „Adja Isten, hogy még sokáig tanulhassunkjőle!” Keresztút gobelinképeken Salgótarján. Némethné Jancsi Ilona alkotásaiból rendeznek kiállítást a József Attila Művelődési és Konferencia-központ belső klubjában Keresztút gobelinképeken címmel, a Salgótarjáni Közművelődési Nonprofit Kft. és a Sréter Ferenc Népfőiskolái Egyesület szervezésében. Február 26-án szerdán ló órakor Romhányi Olga iparművész nyitja meg, közreműködik: Gúthy Éva énekművész. Az érdeklődők március 24-ig láthatják a gobelineket. Bíróságra vezethet a „görbe út" Két, ittas vezetés miatt indított eljárást is bíróság elé állítás javaslatával zárt le a napokban a rendőrség Nógrád megye. Egy 54 éves. erdőtarcsai férfit Vanyarcon állítottak meg és igazoltattak a Pásztói Rendőrkapitányság járőrei. A helyszínen alkalmazott alkoholszondás ellenőrzés pozitív eredménnyel zárult, amelyet a későbbi szakértői vizsgálat is alátámasztott. Egy 31 esztendős szurdöpüspöki fiatalember pedig Pásztó központjában akadt rendőrkézre. A szonda itt is igazolta azt, amit a sofőr a helyszínen elismert: pár pohár bort elfogyasztott, mielőtt autóba ült.- A városi rendőrkapitányság mindkét lezárt ügy iratait bíróság elé állítás javaslatával küldte meg az illetékes ügyészségnek - tájékoztatta lapunkat Dankóné Nagy Éva' rendőrségi szóvivő. Véradókat várnak Balassagyarmat/Ludány- íialászi. A régi megyeháza épületében tartják a február 25-i, keddi balassagyarmati véradást, amelyen 8-tól 13 óráig lehet résztvenni. Ugyancsak kedden a ludányhalászi művelődési házban is véradás lesz, itt 13-tól 17 óráig jelentkezhetnek a donorok. Falat bontottak... Mátranovák. Lopás vétség elkövetésének megalapozott gyanúja miatt folytat büntetőeljárást egy 39 éves mátranováki férfi és egy 30 esztendős mátraterenyei nő ellen Bátonyterenyei Rendőrkapitányság bűnügyi osztálya. A rendőrségre szombat délután érkezett a bejelentés arról, hogy ismeretlen személyek bementek egy mátranováki ház melléképületébe, majd elszaladtak a helyszínről. A rendőrök rövid időn belül megállapították a gyanúsítottak kilétét, akik átmentek a szomszéd lakatlan családi házához tartozó telkére, és kibontották a melléképület téglafalát. A padlásról különféle faanyagokat és egy olajkályhát tulajdonítottak el. Előállításukat követően gyanúsítottként hallgatták ki őket. Az eltulajdonított értékek egy részét a nyomozók lefoglalták. Kétbodony. Születésnapi ünnepségre készülnek a faluban. Február 23-án vasárnap 17 órára a helyi kultúrházba várják Pál István tisztelőit, barátait, tanítványait, hogy együtt köszöntsék a Kétbodonyban 1919. február 25-én született, Tereskén élő dudást, juhászt, a Népművészet Mesterét, a Magyar Kultúra Lovagját, számos település - köztük a szülőfalu - díszpolgárát, aki egész életében pásztorkodással, állattartással, foglalkozott. Akinek eredetisége, zenei tudása nem pusztán évei számának, hanem a múltban gyökerező, az értékekhez makacsul ragaszkodó életvitelének is köszönhető. Pista bácsi özvegyen is megmaradt önellátónak, kertjében minden asztalra valót megtermelt, a szabad ég alatti munkálkodás lételemévé vált és maradt. A duda-, a furulyaszó, a dallam örök barátjává szegődött, vele volt és van ma is örömében, bánatában. Hangszertudását apjától, nagyapjától szerezte, de sokat tanult a környék híres dudásától is. A veszteségek nem kímélték meg, de életigenlése átsegítette a komor állomásokon, s túl a kilencedik ikszen is lelkesen, örömmel zenél, dalol, s hódol annak a szenvedélyének, hogy tudásával, ízes szavaival, műsorával, élettapasztalatainak humoros felvillantásával mosolyt csaljon a kicsik és nagyok arcára. Mára már sokan tudják róla, hogy „ő az utolsó olyan magyar dudás, aki még szüleitől eredeti paraszti környezetben tanult dudálni, furulyázni, énekelni, faragni.” Pista bácsit február 23-án dudások, a helyi hagyományőrzők, tereskeiek, tekerőlantosok, néptáncosok ünnepük, természetesen zenés-táncos műsorszámokkal. Juhász Zoltán: Az utolsó dudás, Pál István nógrádi pásztor zenei öröksége című könyvében (Budapest, 1998. Magyar Művelődési Intézet) olvashatjuk az alábbiakat: „A 60-as évek végére valóban kihalt az a pásztornemzedék, amely a dudát és a furulyát még mint a pásztorélet természetes tartozékait örökölte elődeitől, a tudomány pedig szomorúan tapasztalhatta, hogy a jóslata beteljesült, és az addig igen erőteljes kutatás leállt. Az utolsó dudásra, a kivételre, aki mégiscsak átvette a zenei haPista bácsi eredetisége, zenei tudása nem pusztán évei számának, hanem a múltban gyökerező, az értékekhez makacsul ragaszkodó életvitelének is köszönhető gyományt, ezért nem figyelt fel senki. Pedig keresve sem találhatnánk tökéletesebb példáját a pásztorzenésznek, mint ő: pásztorcsaládba született, egész életében pász- torkodott, a furulya- és dudazenét apjától és pásztortársaitól tanulta el. A 20-as években, kisgyerekként még látta, hallotta apja nemzedékét lakodalomban dudálni, a fonókról, disznótorokról, fosztókról nem is beszélve. Rendkívüli zenei érzékével hamar magába szívta az örökséget, és később maga is szolgáltatott zenét falujának, amíg a falu igényelte ezt. Az igény fokozatos megszűntével egyedül maradt gyönyörű nótáival, de hűtlen soha nem lett zenei örökségéhez. Pál Istvánra a csodával határos szerencsével bukkantunk rá 1992-ben, amikor már ő maga is lemondott arról, hogy dalait valaki még örömmel hallgassa, netán megtanulja. Az azóta eltelt időben felelevenítette régi nótáit, hangszerjátékát, és beavatott minket abba a zenei világba, amelyet ő őseitől kapott örökül, és amely a maga élő formájában minden bizonnyal vele enyészett volna el. Beszélgetéseink során sokat elmondott arról, hogy hogyan éltek a zenével, hogyan gondolkodtak a zenéről az emberek még az 50- es évek végén is. Mesélt a pásztorság tudományáról, állat és ember hagyományos gyógyításáról, a nagy ünnepek rítusairól, az egész régi életről. Reméljük, hogy a cím csal, és vannak még olyanok, akik a duda és furulya hagyományát őrzik. Mégis, egész élete arról tanúskodik, hogy ő az utolsó ember falujában és a környéken, aki a régi dudás hagyományt még gyerekkorában átvette, a folyamatosan enyésző közösségi igény ellenére fenntartotta, magáénak vallja és magas színvonalon tudja ma is. Az ő szempontjából nézve ezért nem mondhatunk mást: utolsónak maradt - saját környezetében. Talán nem véletlen, hogy az utolsók kezén még egyszer magas fokon izzik fel a hagyomány. Hiszen rendkívüli fogékonyság és erős egyéniség kell ahhoz, hogy átvegyék és folytassák azt a kultúrát, amitől az őket körülvevő világ éppen elfordul. Adja Isten, hogy még sokáig tanulhassunk tőle!" A tárgyi emlékek szerelmese Szenográdi Ferenc Szécséiiy. - A gyűjtő különleges ember. A szent őrültek sorát gyarapítja. Talán mit sem tud arról, hogy szent küldetést teljesít. Ilyen szerelmes gyűjtő a szécsényi Jászberényi Pál is ... - mondta pár héttel ezelőtt Szécsényben a NosztalJaszberenyi gia Múzeum megnyitóján Tyelz-vicska Árpád, a Nógrád Megyei Levéltár igazgatója. A múzeum gyűjteményének jelentős része Jászberényi Pál több évtizedes, szorgalmas, kitartó, gyűjtő munkájának az eredménye. A ma hatvanéves szakember szenvedélye - ami az első időszakban talán még nem is volt az - 1972-ben kezdődött. A régi, leselejtézett telefonkészülékek „halálra voltak ítélve”, a megsemmisítés várt rájuk. Jászberényi Pál úgy érezte, hogy a megsemmisítésükkel a telefonszakma tárgyi emlékeitől válunk meg mindörökre. Ezt nem akarta. Volt készülék, amit a szemétből szedett össze, vagy a főnökétől kért el, esetleg pár forintért megvásárolta. Otthon a lakásán szép lassan szaporodtak a tárgyi emlékek: kurblis telefonok, fatáblás készülékek, harmincas telefonközpontok... Amikor több tucat készüléknek kellett a lakásban helyt adni, a felesége megkérdezte: „mennyit szeretnél még hazahozni?”. A válasz csak annyi volt: „sokat”. A gyűjtést tudatosan, egyre nagyobb hőfokon és szenvedéllyel, kiterjesztve más régi tárgyakra is végezte. Telefonszerelőként járta a falusi padlásokat. A tulajdonosok örültek, amikor az ő szemükön keresztül Jászberényi Pál lom- talanította a padlást, ő viszont tudta, olyan tárgyakat ment meg, amelyek az egykori falusi munkának, háztartásnak, letűnőben lévő mesterségeknek a néma tanúi. Volt olyan tárgy - és a legtöbbje ebbe a kategóriába tartozott - hogy a rozsdától, a szeméttől meg kellett tisztítani, de ő örömmel tette. A rossz készülékeket - lemezjátszó, rádió, 8 milliméteres filmvetítő, stb. - megjavította. Amikor kész volt velük, már a felesége is együtt örült vele. A kis lakásuk, annak udvara, előtere valóságos múzeum volt. Jászberényi Pál nemcsak gyűjtötte és karbantartotta a tárgyakat, hanem fel- használásuk szerint megpróbálta szakosítani, csoportosítani. Egy német gyűjtő két alkalommal is felkereste a lakásán, és készpénzben húszmillió forintot ígért a tárgyakért. Ő ellenállt a pénz csábításának. Amikor a gyűjtést elkezdte, akkor még nem, de ahogy szaporodtak a tárgyak, egyre inkább megerősödött benne az a gondolat, hogy szülővárosában jó lenne azokat a nagy nyilvánosságnak is bemutatni. Az álom valóra vált. Garamvölgyi Andrea, a szécsényi Andi Színjátszósai nevű csoport vezetője és rendezője színdarabjához kellékeket kért tőle. Amikor végignézte a gyűjteményt, azt mondta: „ezeknek a tárgyaknak múzeumban a helyük”. Az elmúlt évben Garamvölgyi Andrea lett a Szécsényi Közművelődési Nonprofit Kft. vezetője. Az önkormányzattól megkapták a felújított Sas utca 1. szám alatti épületet, ahová hat teherautóval átszállították Jászberényi Pál lakásáról a gyűjteményt. A gyűjtemény - kiegészítve a Kubinyi Ferenc Múzeum tárgyaival és egyéb ajándéktárgyakkal - a Szécsényi Közművelődési Nonprofit Kft. üzemeltetésében lévő Nosztalgia Múzeumban látható, amelynek tárlatvezetője Jászberényi Pál.
