Nógrád Megyei Hírlap, 2014. január (25. évfolyam, 1-26. szám)
2014-01-25 / 21. szám
2014. JANUAR 25., SZOMBAT Lélekben évek óta készültem a Magna Cum Laude énekesével való találkozásra, de valahogy soha nem keresztezték egymást az útjaink. Pedig jól ismerem valamennyi lemezét, nem csak a Magnóval kiadott albumokat. Millió koncerten voltam, interjú mégsem készült az elmúlt 14 esztendőben. Aztán közös barátunk, Szolnoki Péter egy hosszú utazás során azt mondta, Mező Misivel mindenképp beszélgetnem kell, mert ő is olyan „jó ember”, amilyenek mi vagyunk. Ez a mondat csengett a fülemben, amikor megkerestem. Sándor András- Mire gondolhatott Szolnoki Peti, amikor azt mondta, jó ember vagy?- András, ne kérdezz ilyeneket... Az ember nem tudja magáról eldönteni, milyen. Vannak időszakok az életben, amikor mindenkinek meg akarsz felelni, és kizárólag a jó tulajdonságaidat, a szebbik feledet mutatod. Aztán eljön egy pont, amikor már nem foglalkozol ezzel, hanem magadat adod. Petit ebben a korszakomban is ismert, és csak remélni tudom, hogy arra célzott, emberileg semmit nem változtam.- Nálad mikor jött el az a bizonyos pont?- Körülbelül két éve. Ettől függetlenül a zenélés, a színpadi jelenlét ugyanúgy alkalmazkodás. Leginkább a közönséghez. Aztán a színpadon is eljön egy pont, amikor már nem csak nekik, hanem inkább saját magadnak akarsz megfelelni. S ha ez találkozik a közönség ízlésével is, az külön ajándék. „TISZTÁBAN KELL LENNED A KÉPESSÉGEIDDEL, HINNED KELL MAGADBAN”- Mióta tudod, hogy amit csináltok, az jó?- Az első perctől kezdve. Máshogy nem is lehet. Mindegy, mivel foglalkozol, lehetsz te fűtés-, gáz-, vagy villany- szerelő, tisztában kell lenned a képességeiddel, hinni kell benne. Minden reggel úgy kell felkelned, hogy amit csinálsz, az a legjobb. Igenis a legjobbnak kell lenned, hiszen mindenkiből csak egy yan. Belőled is csak egy van. Sándor Andrásból sincs több ezekkel a képességekkel. A Magna Cum Laude zenéje sem hasonlít máséra.- Hogyan telt az első hét évetek a Magnóval?- Az keserves volt. De akkor is hittünk magunkban, épp azért vagyunk a mai napig együtt, mert hittünk a dalainkban, egymásban. Tudtuk, hogy amit csinálunk, az jó. Annak ellenére, hogy roppant makacs és önfejű zenekar vagyunk, mindig tudtuk, hol a helyünk. Sok ellenpéldát látok mostanában a fiataloknál, hogy nem tudják magukat hova helyezni, melyik polcra valók. És milyen az ember? Mindig feljebb képzeli magát, mint ahol éppen tart. Pedig tudni kell helyén kezelni a dolgot. És ez lehet szimpatikus másoknak bennünk - Szolnokiban, benned, bennem, akik hasonló értékrenddel bírunk -, hogy tudjuk magunkat hova helyezni.- Hogy állsz a megbocsátással?- Borzasztó módon meg tudok haragudni emberekre. Heves vérmérsékletű vagyok, és képes vagyok tízéves komoly barátságokat egyik napról a másikra elfelejteni. Viszont egyik napról a másikra meg is tudok bocsátani.- A Magnóban a négyesetek (ötösötök) szövetsége valóban olyan szoros, amilyennek kívülről látszik?- Nézd, nem egy Red Hot Chilli Peppers-jellegű zenekar vagyunk, ahol hihetetlen szoros összetartás és barátság van. 15 évet lehúztuk egymás mellett... A mi barátságunk ennél speciálisabb. Nem hívjuk fel naponta egymást, és nem is lógunk egymás nyakán. Nem tudunk egymás minden rezdüléséről. Azt viszont tudjuk, hogy amit csinálunk, az jó. Nem hiszek a véletlenekben, nekünk találkoznunk kellett ahhoz, hogy Mező Misi: „Utálom az elvarratlan szálakat” r honnan ini’ dultunk I koncertre, i Budapest P ről vagy I Gyuláról? | Tényleg mindegy volt. De ezt a szintet el kellett érni. közösen alkossunk valamit, és adjunk az embereknek. Természetesen a zenekarunk életében is voltak hullámvölgyek. Hazudnék, ha azt mondanám, nem fordult meg a fejünkben, hogy abbahagyjuk. Mint minden normális zenekar életében. Nehogy már a 15 év alatt ne legyenek ilyen periódusok! Dehogynem! Azonban ennyi idősen, és ennyi együtt töltött esztendő után az ember érettebb, bölcsebb, átgondoltabb döntéseket hoz. Inkább mérlegel ahelyett, hogy forró fejjel döntene. Mi az, amit nyerhet ezzel, és mit veszíthet.- Te sokat veszítenél?- Úgy gondolom, hogy Igen. De nem csak én gondolom így, hanem a zenekarból mindenki. A legfontosabbat biztosan elveszítenénk: nem muzsikálhatnánk együtt. Nem adhatnánk egymásnak örömet. Nálunk az elsődleges szempont az, hogy mi örüljünk annak, amit alkotunk. Mi örüljünk egymásnak. Annak, amit a másiktól kapsz zenében. És ha ennek a közönség is örül, az tényleg plusz ajándék. Valószínűleg ez a siker titka a Magna életében, hogy csinálunk valamit, ami nem mesterkélt, nem izzadtságsza- gú, hanem őszinte, és ezt szeretik az emberek. Van még né- < hány példa rajtunk kívül a magyar popiparban, néhány zenekar, akik ugyanígy fogják fel a zenélést, viszont millió ellenpéldája is van ennek. Ami nem őszinte, az hamar kipukkad. „ÉREZTEM, HOGY NEM VEZET MAJD JÓRA, HOGY MINDEN INTERJÚRA MAGAM MEGYEK...”- Azzal, hogy hoztál egy fontos döntést, és Gyuláról Budapestre költöztél, lelkileg is távolabb kerültél a csapat többi tagjától?- Sajnos igen. Zenekaron belül érezhető volt egyfajta térdre rogyás. Pedig nem volt annyira szoros a kötelék, de mikor kiszakadsz valahonnan, az mindig egyfajta eltávolodás...- Ep ésszel fel sem tudtam fogni soha, hogyan lehet rendszeresen olyan messziről, Gyuláról ingázni.- Épp az ingázás szívta le a zenekar erejét és pénztárcáját Gondolj bele, mi lehetett abban az időszakban, amikor még nem volt sikeres a produkció, amikor csak mi hittünk benne. Akkor egy tévé- vagy rádióinterjúért is Budapestre kellett utaznunk, mert tudtuk, az előrébb lendítheti a bandát És ilyenkor meg kellett tennünk oda-vissza 500 kilométert, akár egy 3 perces interjúért is. Akkor még mindenkinek volt civil állása is, amiből a kenyerét kereste, és igenis nagy problémát okozott háromezer forintot beleadni az útiköltségbe. Mindegyikünknek. De valahogy mindig segítettünk egymáson. Aztán eljött az az idő, mikor már teljesen mindegy volt,- Egyértelműen a távolság miatt költöztél? Eleged lett a folytonos ingázásból?- Nem. Volt egy kapcsolatom Dobozon, ami tönkrement, és megismerkedtem Budapesten egy székesfehérvári származású lánnyal, aki a fővárosban élt a nővérével és a barátnőjével. Akkor még Gyulán laktam albérletben, és onnan ingáztam Budapestre. Aztán egyik nap úgy keltem fel, hogy mondtam Dórinak, mi a francnak tartok fent egy albérletet odalent, amikor mindig Pesten vagyok. Gyulán egyébként Kilián Imivel, a dobosunkkal laktam együtt. Dóriéknál pont szabad lett egy hely, mert a barátnője elköltözött a barátjához, aztán a nővére is, és ketten maradtunk a Bokréta utcai albérletben. Akkor úgy döntöttem, a kellemest összekötöm a hasznossal. Egyrészt együtt vagyok a szerelmemmel - aki azóta a feleségem és a gyermekem anyja lett -, másrészt végre van Pesten valaki a zenekarból, aki próbálja a csapat dolgait koordinálni.- Ezt megértették a többiek?- Mivel a Magna Cum Laude egy nagyon lusta zenekar, így megkönnyebbültek, hogy egy-egy interjú miatt nem kellett felutazniuk, mert Misi elment és megcsinálta. Ők pedig nyugisán elvoltak Gyulán. Volt egy ilyen része is a történteknek.- Mi rogyott meg mégis?- Épp ez, hogy mindenhol én voltam, az én arcomat látták. Annak ellenére, hogy én vagyok az együttes énekese, nem szerettem volna ennyire kitűnni ebből a produkcióból. Amitől rettegtem, az el is jött. Elkezdtek úgy emlegetni bennünket, hogy "Mező Misi és a Magna Cum Laude zenekar." Mindig mondtam a srácoknak, hogy jöjjenek interjúra, legyünk együtt, mutatkozzunk együtt, ne _ velem azonosítsák a zenét. Ez nem fog jóra vezetni. Nem hallgattak rám.- Rossz érzés volt a többiekben, amiért nagyobb figyelmet kaptál?- Igen. Én is éreztem, hogy egyre több helyen kivételeznek velem. És ez nekem is rossz volt, mert én soha nem tartottam magam különbnek ebben a gépezeten. Én ugyanolyan 'része vagyok ennek, mint a többiek. Aztán jött a Voice-os történet...- A szereplésed kiverte a zenekari társaidnál a biztosítékot?- Szerinted? Persze, hogy kiverte. De úgy gondoltam, hogy 34 évesen ki szeretném magam próbáim ebben is. Jó volt valami mást is csinálni. Voltak kérdések a fejemben, és ezekre válaszokat kerestem.- Válaszokat is kaptál?- Igen. Mondtam is a srácoknak, hogy két műsort fogok bevállalni. Abban nem hiszek, hogy több széria beleférne az életembe. Persze egyáltalán nem biztos, hogy leszek a következőben. Az sem biztos, hogy lesz következő. Annyi mindent tapasztaltam már a szórakoztatóiparban, hogy szeretem nyugtával dicsérni a napot. Visszatérve a zenekarhoz: volt egy nagyon komoly mélypontunk. Pécsett játszottunk, és úgy volt, hogy feloszlik a zenekar. A koncert előtt az öltözőben mindenki elmondta a sérelmeit, terveit, igényeit, és rendeződött a dolog. Életünk egyik legjobb koncertjét adtuk. Olyan érzés volt, mintha ez lenne az utolsó. Aztán kibékültünk, helyreraktuk a sérelmeket. Ismerni kell a másikat, és alkalmazkodni kell hozzá. Érezni kell, mikor kell békén hagyni a társadat és épp mikor kell szabadságot adni neki. Mint egy házasságban. Olyankor már nem akarsz a másik agyára menni, és tiszteletben tartod az érzéseit, a lelkivilágát. r n „MINÉL IDŐSEBB AS MINÉL TAPASZTALTABB AZ EMBER, ANNÁL ALÁZATOSABBNAK KELL LENNIE”- A régi tüskéket valóban ki lehet úgy húzogatni egy béküléssel, hogy azok ne jussanak folyton eszedbe?- Nekem nem jutnak eszembe. Persze volt időszak az életemben, amikor ezek a sebek feltépődtek. És azok folyton visszatérő problémák voltak. De dolgozom azon, hogy törlődjenek a memóriámból, s ne visszafelé gondolkozzak. Nem kell sopánkodni a múlton. A jelenben kell megtalálni az örömöt, nem a jövőben, hiszen akkor nem éled meg a pillanatot, de minimálisan azért tervezni is kell. Négyen vagyunk testvérek, négyünk közül ketten szőkék, s inkább magyarnak néznek ki. Annak idején az utcánkban is lehetett érezni, hogy szívesebben játszottak velük a gyerekek, mint velem. Akkoriban még barnább voltam, mint most, és kiközösítettek. Mindig egyedül kellett játszanom.- Okoltad valaha a sorsot a származásodért?- Lehet, hogy gyerekként néha igen, de utána már abszolút nem. Nem az a lényeg, hogy milyen színű a bőröd. Magyar embernek vallom magam, hiszen magyar állampolgár vagyok, de nem hiszem, hogy más értékesebb lenne és többet adott volna a társadalomnak, mint én.- A szüléiddel beszéltetek erről?- Természetesen. Azt mondták, soha ne ezzel foglalkozzak, hanem dolgozzak becsületesen. Ahhoz, hogy egyről a kettőre juss, azért dolgozni kell, semmit nem kapsz ingyen. Mivel falun nőttem fel, ott alap volt, hogy az ember dolgozik a ház körül vagy kint a földeken. Nekem soha nem volt büdös a munka. Nagyon sok roma azzal a közhellyel él, hogy „nekünk cigányoknak tízszer any- nyit kell tennünk ahhoz, hogy megbecsüljenek, mint a magyaroknak”. Ez lehet, hogy régen így volt, de hála istennek, ma már minden változik.- Milyen a viszonyod a testvéreiddel?- Remek! Hihetetlenül büszke vagyok rájuk. A húgom és a nővérem nagyon szépen énekelnek, roppant jó zenei vénával rendelkeznek ők is. Az öcsém pedig végtelenül talpraesett. Van egy kis gazdasága, állatokkal foglalkozik. És ebben nagyon jól érzi magát. Nagyon vallásos, hisz az Úrban. Volt az életében egy korszak, amire majdnem ráment az alkohol miatt, és próbáltam ebből kiszakítani. Azzal inspiráltam, hogy megígértem neki, életem első autóját, a Suzuki Marutit nekiadom ajándékba, ha leteszi az italt.- És neki adtad?- Természetesen. Egyrészt, amit megígérek, az úgy van, ráadásul le is tette az italt, és már nagyon szép családi életet élnek.- Mennyire éltetek lelki életet odahaza?- Szinte semennyire. Az ember nem csak jó dolgokat hoz otthonról. Nehéz is erről beszélnem, mert otthon egyáltalán nem volt divat kitárni az érzéseinket. Édesanyám sem osztotta meg velünk, ha konfliktusa akadt édesapánkkal. Úgy nevelt, hogy próbáljuk meg magunkban elrendezni ezeket a dolgokat és kifelé nem mutatni. Ez nem jó. Én biztosan másképp nevelem majd a fiamat. Az én gyerekkoromban azért voltak hiányosságok. Maga az apa-fiú viszony sem létezett, nem beszélhettem meg semmit az apámmal. Ha bajom volt, vagy saját magamban oldottam meg, vagy édesanyámhoz fordultam. Bennem ezek az emlékek sokáig sérelemként éltek. Úgy gondolom, a legnagyobb dolog a világon a megbocsátás, és épp ezen dolgozom, hogy édesapám felé se legyenek ellenérzéseim a gyerekkorommal kapcsolatban.- Mikortól számítod magad felnőtt embernek?- ló éves korom óta. Szegény családból származom, ahol négyen voltunk testvérek. Amikor kikerültem a családból, és elmentem kosárfonónak tanulni, majd elmentem fafaragónak, mellette pedig leérettségiztem. Már az érettségi környékén a magam ura voltam. Nem az volt, mint más gyereknél, hogy vége a sulinak, és megyek a Balatonra nyaralni. A fenét! Jött a nyári munka, mentem dolgozni, hogy jövőre is meg tudjam venni magamnak a cipőmet, a táskámat, a füzeteket, a ceruzát. Hogy ne apámra, meg anyámra háruljon ez a feladat. Elég korán fel kellett nőnöm, de szerettem megdolgozni saját magamnak ezekért a dolgokért...
