Nógrád Megyei Hírlap, 2014. január (25. évfolyam, 1-26. szám)

2014-01-25 / 21. szám

2014. JANUAR 25., SZOMBAT Lélekben évek óta készültem a Magna Cum Laude énekesével való találkozásra, de valahogy soha nem keresztezték egymást az útjaink. Pedig jól ismerem valamennyi lemezét, nem csak a Magnóval kiadott albumokat. Millió koncerten voltam, interjú mégsem készült az elmúlt 14 esztendőben. Aztán közös bará­tunk, Szolnoki Péter egy hosszú utazás során azt mondta, Mező Misivel mindenképp beszélget­nem kell, mert ő is olyan „jó ember”, amilyenek mi vagyunk. Ez a mondat csengett a fülem­ben, amikor megkerestem. Sándor András- Mire gondolhatott Szolnoki Peti, ami­kor azt mondta, jó ember vagy?- András, ne kérdezz ilyeneket... Az ember nem tudja magáról eldönteni, milyen. Vannak időszakok az életben, amikor mindenkinek meg akarsz felel­ni, és kizárólag a jó tulajdonságaidat, a szebbik feledet mutatod. Aztán eljön egy pont, amikor már nem foglalkozol ezzel, hanem magadat adod. Petit ebben a korszakomban is ismert, és csak re­mélni tudom, hogy arra célzott, embe­rileg semmit nem változtam.- Nálad mikor jött el az a bizonyos pont?- Körülbelül két éve. Ettől függetlenül a zenélés, a színpadi jelenlét ugyanúgy alkalmazkodás. Leginkább a közönség­hez. Aztán a színpadon is eljön egy pont, amikor már nem csak nekik, ha­nem inkább saját magadnak akarsz megfelelni. S ha ez találkozik a közön­ség ízlésével is, az külön ajándék. „TISZTÁBAN KELL LENNED A KÉPESSÉGEIDDEL, HINNED KELL MAGADBAN”- Mióta tudod, hogy amit csináltok, az jó?- Az első perctől kezdve. Máshogy nem is lehet. Mindegy, mivel foglalko­zol, lehetsz te fűtés-, gáz-, vagy villany- szerelő, tisztában kell lenned a képes­ségeiddel, hinni kell benne. Minden reggel úgy kell felkelned, hogy amit csi­nálsz, az a legjobb. Igenis a legjobbnak kell lenned, hiszen mindenkiből csak egy yan. Belőled is csak egy van. Sán­dor Andrásból sincs több ezekkel a ké­pességekkel. A Magna Cum Laude ze­néje sem hasonlít máséra.- Hogyan telt az első hét évetek a Magnóval?- Az keserves volt. De akkor is hit­tünk magunkban, épp azért vagyunk a mai napig együtt, mert hittünk a dala­inkban, egymásban. Tudtuk, hogy amit csinálunk, az jó. Annak ellenére, hogy roppant makacs és önfejű zenekar va­gyunk, mindig tudtuk, hol a helyünk. Sok ellenpéldát látok mostanában a fi­ataloknál, hogy nem tudják magukat hova helyezni, melyik polcra valók. És milyen az ember? Mindig feljebb képze­li magát, mint ahol éppen tart. Pedig tudni kell helyén kezelni a dolgot. És ez lehet szimpatikus másoknak bennünk - Szolnokiban, benned, bennem, akik hasonló értékrenddel bírunk -, hogy tudjuk magunkat hova helyezni.- Hogy állsz a megbocsátással?- Borzasztó módon meg tudok hara­gudni emberekre. Heves vérmérsékle­tű vagyok, és képes vagyok tízéves ko­moly barátságokat egyik napról a má­sikra elfelejteni. Viszont egyik napról a másikra meg is tudok bocsátani.- A Magnóban a négyesetek (ötösötök) szövetsége valóban olyan szoros, ami­lyennek kívülről látszik?- Nézd, nem egy Red Hot Chilli Peppers-jellegű zenekar vagyunk, ahol hihetetlen szoros összetartás és barát­ság van. 15 évet lehúztuk egymás mel­lett... A mi barátságunk ennél speciáli­sabb. Nem hívjuk fel naponta egymást, és nem is lógunk egymás nyakán. Nem tudunk egymás minden rezdüléséről. Azt viszont tudjuk, hogy amit csinálunk, az jó. Nem hiszek a véletlenekben, ne­künk találkoznunk kellett ahhoz, hogy Mező Misi: „Utálom az elvarratlan szálakat” r honnan in­i’ dultunk I koncertre, i Budapest P ről vagy I Gyuláról? | Tényleg mindegy volt. De ezt a szintet el kel­lett érni. közösen alkossunk valamit, és adjunk az embereknek. Természetesen a zene­karunk életében is voltak hullámvöl­gyek. Hazudnék, ha azt mondanám, nem fordult meg a fejünkben, hogy ab­bahagyjuk. Mint minden normális ze­nekar életében. Nehogy már a 15 év alatt ne legyenek ilyen periódusok! Dehogy­nem! Azonban ennyi idősen, és ennyi együtt töltött esztendő után az ember érettebb, bölcsebb, átgondoltabb dönté­seket hoz. Inkább mérlegel ahe­lyett, hogy forró fejjel dönte­ne. Mi az, amit nyerhet ezzel, és mit veszít­het.- Te sokat veszí­tenél?- Úgy gondo­lom, hogy Igen. De nem csak én gondolom így, hanem a zenekarból mindenki. A legfontosabbat biztosan elve­szítenénk: nem muzsikálhat­nánk együtt. Nem adhatnánk egymásnak örö­met. Nálunk az elsődleges szem­pont az, hogy mi örüljünk annak, amit alkotunk. Mi örüljünk egymás­nak. Annak, amit a másiktól kapsz zené­ben. És ha ennek a kö­zönség is örül, az tény­leg plusz ajándék. Való­színűleg ez a siker titka a Magna életében, hogy csi­nálunk valamit, ami nem mesterkélt, nem izzadtságsza- gú, hanem őszinte, és ezt sze­retik az emberek. Van még né- < hány példa rajtunk kívül a ma­gyar popiparban, néhány zene­kar, akik ugyanígy fogják fel a zenélést, viszont millió ellenpél­dája is van ennek. Ami nem őszinte, az hamar kipukkad. „ÉREZTEM, HOGY NEM VEZET MAJD JÓRA, HOGY MINDEN INTERJÚRA MAGAM MEGYEK...”- Azzal, hogy hoztál egy fontos döntést, és Gyuláról Budapestre költöztél, lelkileg is távolabb kerültél a csapat többi tagjától?- Sajnos igen. Zenekaron belül érez­hető volt egyfajta térdre rogyás. Pedig nem volt annyira szoros a kötelék, de mikor kiszakadsz valahonnan, az min­dig egyfajta eltávolodás...- Ep ésszel fel sem tudtam fogni soha, hogyan lehet rendszeresen olyan messzi­ről, Gyuláról ingázni.- Épp az ingázás szívta le a zenekar erejét és pénztárcáját Gondolj bele, mi le­hetett abban az időszakban, amikor még nem volt sikeres a produkció, amikor csak mi hittünk benne. Akkor egy tévé- vagy rádióinterjúért is Budapestre kellett utaz­nunk, mert tudtuk, az előrébb lendítheti a bandát És ilyenkor meg kellett tennünk oda-vissza 500 kilométert, akár egy 3 per­ces interjúért is. Akkor még mindenki­nek volt civil állása is, amiből a kenyerét kereste, és igenis nagy problémát okozott háromezer forintot beleadni az útiköltség­be. Mindegyikünknek. De valahogy min­dig segítettünk egymáson. Aztán eljött az az idő, mikor már teljesen mindegy volt,- Egyértelműen a távolság miatt köl­töztél? Eleged lett a folytonos ingázásból?- Nem. Volt egy kapcsolatom Dobozon, ami tönkrement, és megismerkedtem Bu­dapesten egy székesfehérvári származá­sú lánnyal, aki a fővárosban élt a nővéré­vel és a barátnőjével. Akkor még Gyulán laktam albérletben, és onnan ingáztam Budapestre. Aztán egyik nap úgy keltem fel, hogy mondtam Dórinak, mi a franc­nak tartok fent egy albérletet odalent, amikor mindig Pesten vagyok. Gyulán egyébként Kilián Imivel, a dobosunkkal laktam együtt. Dóriéknál pont szabad lett egy hely, mert a barátnője elköltözött a ba­rátjához, aztán a nővére is, és ketten ma­radtunk a Bokréta utcai albérletben. Ak­kor úgy döntöttem, a kellemest összekö­töm a hasznossal. Egyrészt együtt vagyok a szerelmemmel - aki azóta a feleségem és a gyermekem anyja lett -, másrészt végre van Pesten valaki a zenekarból, aki próbálja a csapat dolgait koordinálni.- Ezt megértették a többiek?- Mivel a Magna Cum Laude egy na­gyon lusta zenekar, így megkönnyebbül­tek, hogy egy-egy interjú miatt nem kel­lett felutazniuk, mert Misi elment és meg­csinálta. Ők pedig nyugisán elvoltak Gyu­lán. Volt egy ilyen része is a történteknek.- Mi rogyott meg mégis?- Épp ez, hogy mindenhol én voltam, az én arcomat látták. Annak ellenére, hogy én vagyok az együttes énekese, nem szerettem volna ennyire kitűnni eb­ből a produkcióból. Amitől rettegtem, az el is jött. Elkezdtek úgy emlegetni ben­nünket, hogy "Mező Misi és a Magna Cum Laude zenekar." Mindig mondtam a srácoknak, hogy jöjjenek interjúra, le­gyünk együtt, mutatkozzunk együtt, ne _ velem azonosítsák a zenét. Ez nem fog jóra vezetni. Nem hallgattak rám.- Rossz érzés volt a többiek­ben, amiért nagyobb figyelmet kaptál?- Igen. Én is éreztem, hogy egyre több helyen kivételeznek velem. És ez nekem is rossz volt, mert én soha nem tartot­tam magam különb­nek ebben a gépezet­en. Én ugyanolyan 'része vagyok ennek, mint a többiek. Az­tán jött a Voice-os tör­ténet...- A szereplésed ki­verte a zenekari társa­idnál a biztosítékot?- Szerinted? Persze, hogy kiverte. De úgy gondoltam, hogy 34 évesen ki szeret­ném magam próbáim ebben is. Jó volt va­lami mást is csinálni. Voltak kérdések a fejemben, és ezekre válaszokat kerestem.- Válaszokat is kaptál?- Igen. Mondtam is a srácoknak, hogy két műsort fogok bevállalni. Ab­ban nem hiszek, hogy több széria bele­férne az életembe. Persze egyáltalán nem biztos, hogy leszek a következő­ben. Az sem biztos, hogy lesz követke­ző. Annyi mindent tapasztaltam már a szórakoztatóiparban, hogy szeretem nyugtával dicsérni a napot. Visszatérve a zenekarhoz: volt egy nagyon komoly mélypontunk. Pécsett játszottunk, és úgy volt, hogy feloszlik a zenekar. A koncert előtt az öltözőben mindenki el­mondta a sérelmeit, terveit, igényeit, és rendeződött a dolog. Életünk egyik legjobb koncertjét adtuk. Olyan érzés volt, mintha ez lenne az utolsó. Aztán kibékültünk, helyreraktuk a sérelme­ket. Ismerni kell a másikat, és alkal­mazkodni kell hozzá. Érezni kell, mi­kor kell békén hagyni a társadat és épp mikor kell szabadságot adni neki. Mint egy házasságban. Olyankor már nem akarsz a másik agyára menni, és tiszte­letben tartod az érzéseit, a lelkivilágát. r n „MINÉL IDŐSEBB AS MINÉL TAPASZTALTABB AZ EMBER, ANNÁL ALÁZATOSABBNAK KELL LENNIE”- A régi tüskéket valóban ki lehet úgy húzogatni egy béküléssel, hogy azok ne jussanak folyton eszedbe?- Nekem nem jutnak eszembe. Per­sze volt időszak az életemben, amikor ezek a sebek feltépődtek. És azok foly­ton visszatérő problémák voltak. De dol­gozom azon, hogy törlődjenek a memó­riámból, s ne visszafelé gondolkozzak. Nem kell sopánkodni a múlton. A jelen­ben kell megtalálni az örömöt, nem a jö­vőben, hiszen akkor nem éled meg a pillanatot, de minimálisan azért tervez­ni is kell. Négyen vagyunk testvérek, négyünk közül ketten szőkék, s inkább magyarnak néznek ki. Annak idején az utcánkban is lehetett érezni, hogy szí­vesebben játszottak velük a gyerekek, mint velem. Akkoriban még barnább voltam, mint most, és kiközösítettek. Mindig egyedül kellett játszanom.- Okoltad valaha a sorsot a származá­sodért?- Lehet, hogy gyerekként néha igen, de utána már abszolút nem. Nem az a lé­nyeg, hogy milyen színű a bőröd. Magyar embernek vallom magam, hiszen ma­gyar állampolgár vagyok, de nem hiszem, hogy más értékesebb lenne és többet adott volna a társadalomnak, mint én.- A szüléiddel beszéltetek erről?- Természetesen. Azt mondták, soha ne ezzel foglalkozzak, hanem dolgoz­zak becsületesen. Ahhoz, hogy egyről a kettőre juss, azért dolgozni kell, semmit nem kapsz ingyen. Mivel falun nőttem fel, ott alap volt, hogy az ember dolgo­zik a ház körül vagy kint a földeken. Nekem soha nem volt büdös a munka. Nagyon sok roma azzal a közhellyel él, hogy „nekünk cigányoknak tízszer any- nyit kell tennünk ahhoz, hogy megbe­csüljenek, mint a magyaroknak”. Ez le­het, hogy régen így volt, de hála isten­nek, ma már minden változik.- Milyen a viszonyod a testvéreiddel?- Remek! Hihetetlenül büszke va­gyok rájuk. A húgom és a nővérem na­gyon szépen énekelnek, roppant jó ze­nei vénával rendelkeznek ők is. Az öcsém pedig végtelenül talpraesett. Van egy kis gazdasága, állatokkal foglalko­zik. És ebben nagyon jól érzi magát. Na­gyon vallásos, hisz az Úrban. Volt az életében egy korszak, amire majdnem ráment az alkohol miatt, és próbáltam ebből kiszakítani. Azzal inspiráltam, hogy megígértem neki, életem első au­tóját, a Suzuki Marutit nekiadom aján­dékba, ha leteszi az italt.- És neki adtad?- Természetesen. Egyrészt, amit meg­ígérek, az úgy van, ráadásul le is tette az italt, és már nagyon szép családi éle­tet élnek.- Mennyire éltetek lelki életet odahaza?- Szinte semennyire. Az ember nem csak jó dolgokat hoz otthonról. Nehéz is erről beszélnem, mert otthon egyáltalán nem volt divat kitárni az érzéseinket. Édesanyám sem osztotta meg velünk, ha konfliktusa akadt édesapánkkal. Úgy ne­velt, hogy próbáljuk meg magunkban el­rendezni ezeket a dolgokat és kifelé nem mutatni. Ez nem jó. Én biztosan más­képp nevelem majd a fiamat. Az én gye­rekkoromban azért voltak hiányosságok. Maga az apa-fiú viszony sem létezett, nem beszélhettem meg semmit az apám­mal. Ha bajom volt, vagy saját magam­ban oldottam meg, vagy édesanyámhoz fordultam. Bennem ezek az emlékek so­káig sérelemként éltek. Úgy gondolom, a legnagyobb dolog a világon a megbo­csátás, és épp ezen dolgozom, hogy édes­apám felé se legyenek ellenérzéseim a gyerekkorommal kapcsolatban.- Mikortól számítod magad felnőtt embernek?- ló éves korom óta. Szegény család­ból származom, ahol négyen voltunk testvérek. Amikor kikerültem a család­ból, és elmentem kosárfonónak tanulni, majd elmentem fafaragónak, mellette pedig leérettségiztem. Már az érettségi környékén a magam ura voltam. Nem az volt, mint más gyereknél, hogy vége a sulinak, és megyek a Balatonra nya­ralni. A fenét! Jött a nyári munka, men­tem dolgozni, hogy jövőre is meg tud­jam venni magamnak a cipőmet, a tás­kámat, a füzeteket, a ceruzát. Hogy ne apámra, meg anyámra háruljon ez a fel­adat. Elég korán fel kellett nőnöm, de szerettem megdolgozni saját magam­nak ezekért a dolgokért...

Next

/
Oldalképek
Tartalom