Nógrád Megyei Hírlap, 2014. január (25. évfolyam, 1-26. szám)

2014-01-18 / 15. szám

2014. JANUÁR 18., SZOMBAT Cserpes Laura: „Hosszú, fájdalmas folyamat volt, amíg újra összeraktam magam” Akkor döntöttem el, hogy interjúzni fogok Laurával, amikor a 2013. év eleji Eurovíziós Dalversenyen láttam. Színpadra lépés előtt ezekkel a szavakkal mutatta be a szerzeményt: „Ez a dal ak­kor talált rám, amikor egy nehéz lelki időszakon mentem keresz­tül, és különleges szerepe van a mindennapjaimban. Amikor elol­vastam a szöveget, rögtön tudtam, hogy meghatározó szerepe lesz az életemnek. Fontos számomra az üzenet, amit közvetít a dal, hi­szen mindannyiunk életében eljön egyszer egy mélypont, és kizá­rólag a lelkűnkben találhatjuk meg, ami kihúz minket ebből az állapotból. Nekem segített megtalálni, én kijöttem e reményvesz­tett helyzetből. Bízom benne, hogy támasza lehet azoknak, akik hasonló feladatok előtt állnak.” Nem nehéz kitalálni, hogy a mélypont nyilvánvalóan a válását jelentette. Kíváncsi voltam, mi játszódik le egy 25 esztendős lány lelkében, aki az ország szeme láttára ment férjhez, majd vált el, s aki nem melles­leg, az ország egyik leghíresebb sajtgyárosának elsőszü lőtt lánya. hogy ilyen még soha nem történt ve­lem, hogy testvérem születik, de annyi­ra jó. A második húgom öt és fél évvel később jött, a harmadik két és fél évre rá, Ruben szintén ugyanennyi idővel később érkezett. Mindannyian Debre­cenben születtünk, ugyanannál az or­vosnál. Édesanyám debreceni, édes­apám kapuvári, és Pesten találkoz­tak. Kivel vagy a csa­ládból a leg­bizalma­sabb vi­szony­ban?- A 2013-as Dal mérföldkő volt az éle­tedben?- Teljes mértékben. Ott olyan gát sza­kadt át bennem, amire nem is számítot­tam. Azért is volt nehéz a dalversenyen való szereplés, mert tudtam, hogy ott a lelkemet kell megnyitnom. Hihetetlen, mennyit kattogott az agyam színpadra lé­pés előtt. Aztán elindult a refrén, és érez­tem, hogy valami megnyílik bennem. Ak­kor már semmi más nem volt annyira fontos, minthogy a dal üzenetét átadjam. Az sem érdekelt, ha mellécsúszik egy- egy hang, vagy éppen elájulok a színpa­don. Bizonyítani akartam, hogy igenis, mindenből van kiút. A legreménytele­nebb helyzetből is. Szívem-lelkem benne volt abban az előadásban, s akkor, ott én is megváltoztam. Szinte új emberként jöt­tem le a színpadról. Olyan falat törtem át, amit korábban soha nem sikerült.- Sejtetted, hogy ez lesz?- Sejtettem is, és nem is. Amikor meg­kaptam azt a dalt demo formában, akkor voltam a legösszetörtebb állapotban. Ak­kor már külön voltunk Dáviddal (Feke­te Dávid, a Megasztár 4. énekese - a szerk.), de még nem írtuk alá a válást. Emlékszem, otthon voltam Kapuváron, amikor a menedzsereim, Mariann és Zo­li átküldték a zenét, hogy ez lesz a kö­vetkező dalom. Meghallgattam, és első hallgatásra megfogott. írtam is később Mariannák, hogy fogalmam nincs mi­ért, de úgy érzem, ez különleges dolog lesz az életemben. Akkor még szó sem volt Eurovíziról. Tabár Istvánnak elme­séltem, mit élek át épp, és olyan szinten visszaadta ezeket az érzéseket a dalszö­vegben, hogy az maga volt a csoda. „AKKOR LETTEM FELNŐTT, AMIKOR KIMONDTÁK A VÁLÁST”- Mit éltél át épp?- Az épp a „tagadás” időszaka volt. Va­gyis azt mutattam, hogy jól vagyok, ho­lott valójában akkor voltam a legmélyeb­ben. Amikor a szerzők közölték, hogy benevezik a dalt az Eurovízióra, hallani sem akartam róla, mert tudtam, hogy még nem vagyok jól. A sors aztán min­dent elintézett. Eredetileg 33. volt a da­lunk, aztán a kispadról bekerültünk a legjobb 30 közé. Engem ezen a verse­nyen fogadott el a közönség szólóelőadó­ként. Előtte amolyan duettfeleség voltam. Attól fogva lett közönségem. Százával kaptam a leveleket. írt egy depressziós lány, aki hallotta a dalomat, és másnap felhívta a pszichológusát, hogy ki akar jönni ebből az állapotából, annyira meg­indította. Részt vettem egy 18 állomásos turnén Kökény Attilával. Volt egy alka­lom, amikor egy gyermekotthonba láto­gattunk el. Amikor az Élj pont úgyot éne­keltem, elkezdtek sírni. Nem akartam hinni a szememnek. Ez a gyerekek olyan sok mindenen mentek át fiatal koruk el­lenére, hogy átérezték a dalt. Érdemes ilyen nehéz témákról is énekelni.- Mikortól számítod magad felnőtt­nek?- A válásom óta. Hosz- szú és fájdalmas folya­mat volt, amíg újra fel­építettem magam belül, de akkor lettem felnőtt, amikor rendbe raktam a lelkemet.- El akartál egyálta­lán válni?- Nem. Én őszintén hittem ebben a házas­ságban. A szüleimnél is azt láttam, hogy ha vannak is problémák, azokat együtt átvé­szelik. Ennek vala­miért így kellett len­nie. A kapcsolatunk kezdettől fogva vi­haros volt. Olya­nok voltunk, mint a mágne­sek. Egyszerre vonzottuk és taszítottuk egymást. Dá­vid az életem része volt. 19 éves voltam, amikor talál­koztunk. Öt évig voltunk együtt. Amennyire nagy szere­lem volt a miénk, ugyanannyi ra vérzivata­ros volt kezdet­től fogva. „A LELKEMHEZ NEHEZEN ENGEDEK KÖZEL EMBEREKET'- Kik voltak melletted a nehéz idő­szakban?- A családom és a menedzsereim mindenképp, és a barátnőmre is szá­míthattam.- A barátnőnél direkt nem használtál többes számot?- Kevés barátom van. Egy igazán bizal­mas barátnő van Kapuvárról, akivel egy iskolába jártunk, és mindig kitartottunk egymás mellett. Nagyon tudok ragaszkod­ni, de nehezen engedek közel embereket a lelkemhez. Az utóbbi időben két ember volt képes ezen a falon áttörni, a kiadóm, és a menedzsmentem tagjai, Halász Ma­riann és Tabár Zoli. Velük nagyon komoly lelki kapcsolat alakult ki közöttünk.- Van testvéred?- Négy is. Öten vagyunk testvérek. Három húgom, és egy kisöcsém van. Ruben, a kis trónörökös a szemünk fé­nye. Ő tornásznak készül, és nagyon te­hetséges. Most vannak az első verse­nyei. Amikor kicsi voltam, nagyon sze­rettem volna testvért. Hatéves voltam, amikor Abigél húgom megszületett. Ug­ráltam örömömben az ágyon a debrece­ni nagymamámnál. Mondtam neki,- Mindenekelőtt édesapámmal. Vele nagyon egyformák vagyunk, és bármit meg tudunk beszélni. Bármikor, akár éj­jel is felhívhatom, ha bajom van. A leg­idősebb húgommal most kezdünk egy­másra találni. Roppant jó szívű ember, és testvérként eddig sokkal odaadóbb volt, mint én. Az utóbbi években elsodor­tak a tennivalók, tele voltam megoldan­dó feladatokkal, és nem tudtam rá fi­gyelni. Amióta azonban megtaláltam ön­magamat, már nem csapkodok jobbra- balra, hanem szilárdan megyek az úton, sokkal bensőségesebb lett a viszonyunk. „SZINTE ÉSZRE SEM VETTEM, HOGY JÓMDÚAK LETTÜNK”- Mennyire nehéz a Cserpes névvel ér­vényesülnöd?- Nem könnyű. Büszke vagyok a szü­léimre, és arra, honnan jövök. Ennek el­lenére épp az a feladatom, hogy ne ez­zel a névvel akarjak bármit is elérni, hanem ez egy teljesen más brand le­gyen. Próbálom úgy mérlegelni a dolgo­kat, és úgy vinni a pályámat előre, hogy ne az jusson rögtön a hallgatók eszébe, hogy „igen, annak a sajtgyárosnak a lá­nya.” És van még egy sztereotípia. A „gazdag lány”...- Mióta vagytok jómódúak?- Ezt nem tudom megmondani, mert valójában észre sem vettem. Édesapám nagyon jól csinálta, mert soha nem éreztette, hogy annyival több lenne, mint a többieknek az osztályban. Igaz, hogy már Győrben vásároltunk ruhát, és nem Kapuváron, de nem kaptam több zsebpénzt. Édesapámnak valószí­nűleg az volt a célja, hogy se én, se az osztálytársaim ne érezzék, hogy bármi különbség lenne köztünk.- A nélkülözés éveit még megélted a szüléiddel?- Elsőszülött lévén igen. Emlékszem, 4- 5 éves koromban álltunk egy kirakat előtt Kapuváron, és néztem a Barbie babát. Közben mondtam anyukámnak, hogy ha az apa kicsi pénzét hozzátesszük az anya kicsi pénzéhez, és a mama kicsi pénzét is, talán a születésnapomra megkapha­tom, ugye anya? Állt mellettünk egy né­ni, és azt mondta, olyan jó ezt hallani. És van még egy történet. Egyszer vettek ne­kem egy pónis, héliumos lufit. Amikor vé­letlenül elengedtem, és elrepült, könnyes szemmel ültünk be a kis Trabantunkba, mentünk haza, é s nem mondtam, hogy vegyünk másikat, mert tudtam, hogy nincs rá pénzünk. így nőttem fel. Nem szenvedtünk hiányt semmiben, de gyerekkoromban nem volt az a jómó- \ dúság, ami a testvéreimében benne van. Egyébként már kislányként is az inspirált, hogy adjak. Ötéves lehet­tem, amikor édesapám salátabárt nyi­tott Kapuváron. Az üzletben különleges dobozos kakaókat is lehetett kapni. A szomszédos kertben volt az óvoda, ahon­nan alvás után hazavitt édesanyám. Azok a gyerekek, akiket még nem vittek haza a szülők, kint voltak az udvaron, és elkezdtem nekik kivinni a kakaókat. Az eladó néni futott utánam, hogy ezt nem szabad. Este aztán elbeszélgettek velem a szüleim. Ugyan kicsi voltam még, de a mai napig éíénken él bennem, amit mondtak. Elmesélték, hogy ezeket a ka­kaókat ők is pénzért veszik, méghozzá nem is olcsón. Elkezdtem sírni, hogy így senki nem fog szeretni, ha nem adok. Azzal nyugtattak, hogy egyébként sem az ajándékokért szeretnének, hanem ön­magamért. Higgyek magamban, és majd szeretni fognak a gyerekek. „A SZÍNÉSZNŐI ÁLMOKAT VÉGLEG ELENGEDTEM” A családunkban sok vérzivataros idő­szak volt, amikor nem tudtuk, hogy az üzem tovább fog-e működni, vagy nem. Láttam édesapámat, hogy járt-kelt a házban, az udvaron. Soha nem mondta, hogy baj van, csak láttam rajta. Utólag mondták el, milyen adósságok voltak, miket kellett kifizetni, vagy éppen a leg­rosszabb időszakban bünteti meg őket valamilyen szervezet.- Örökölted tőle a talpraesettséget?- Valószínűleg igen, de nem gondo­lom, hogy alkalmas lennék a cégben dol­gozni, mert inkább művésziélek vagyok. Nagyon sokat beszélgetünk. Mostaná­ban szerencsére sokat jön Budapestre, mert már előadásokat is szokott tartani. A múltkor voltam is vele egyiken. Na­gyon őszinte, szívéből beszél. Becsülöm a bölcsességét, és a bátorságát is. Mer újítani, önmaga lenni a szakmáján be­lül. Az előadásán magáról az útról be­szélt. Ahonnan elindult, ahová ért, és amerre tart. Nekem ez azért is nagyon tanulságos, mert a saját szakmámban ezeket az útmutatókat fel tudom hasz­nálni. Ez is egy szakma, az éneklés. Itt is meg kell tanulni a szabályokat, és ön­magad maradni a legnehezebb.- Egyértelműen a zene az utad?- Igen.- Mi lett a színészettel?- Elengedtem. Pedig nagy remények­kel vágtam neki a pályának. Győrben kezdtem el tanulni Dósa Zsuzsánál, egy nagyon jó kis színésztanodában. Szeret­tem, mert személyre szabottan foglal­koztak velünk, és csak tízen voltak egy csoportban. Aztán a Színművészetit is kipróbáltam, de ott azt mondták, még nem forrott ki a karakterem. Elmentem Gór Nagy Mária tanodájába, és végképp elment a kedvem az egésztől.- Mi történt?- Ott már jobban beleláttam a színhá­zi világ kulisszáiba, és rájöttem, hogy ne­kem mégsem tetszik az a világ. Pedig na­gyon jó osztályfőnökünk volt, Sztarenki Pált, de azt éreztem, nem ez az én utam. Utána ismerkedtem meg Dáviddal, aki a zene felé vitt. Ő mondta azt először, hogy ha valaki ajándékot kap fentiül, és ilyen szépen tud énekeim, olyannyira ki kell aknázni, amennyire csak lehet. Ugyan előtte is énekelgettem különböző gálaes­teken, és karácsonyi műsorokban, de nem gondoltam volna, hogy egyszer majd ez lesz életem fő célja.- Ha nincs Fekete Dávid, nem éne­kelsz?- Jó kérdés... Lehet, hogy valamilyen úton-módon eljutottam voína a színpa­dig, de az egészen biztos, hogy ami az Eurovízión tavaly megtörtént, az nélkü­le nem történhetett volna meg. És na­gyon hálás vagyok a sorsnak, hogy megtörtént. „HISZEK A SORSBAN...”-Az egy bélyeg, hogy elvált lettél?- Nem érzem magam megbélyegzett­nek. Különben is, inkább kezdjek új éle­tet 25 évesen, mint hosszú esztendőkig egy rossz házasságban őrlődjek. Felállítot­tam egy szabályrendszert az életemben. Például nem járok bulizni. Ez egy fontos szempont volt, hiszen az én korosztályom jár. Szeretnék 10 év múlva is énekelni. Engem nem a hírnév vezérel, hosszú tá­vú álmaim vannak. 5-10 év múlva is le­gyen mondanivalóm, ott legyek azon a polcon, ahová egyszer sikerül felkerül­nöm. Persze ez lemondásokkal jár, de úgy hiszem, megéri. Ez az út vezet egyszer va­lahová. Nekem ez most jó. Él egy kép ben­nem kislánykoromból. Mentünk a kis Tra­bantunkkal Debrecenbe, akkoriban még nem volt autópálya, 8 óráig tartott az út. Volt egy kismagnóm, azt hallgattam, és közben arról álmodoztam, hogy híres éne­kesnő leszek. Talán most kezd a kislány­kori álmokból valami valóra válni. Hiszek a sorsban, nem véletlen, hogy Mari­annákkal dolgozom. Közös az álmunk, neki is ez az álma. Találkozott egy azonos álom, és ezt nagyon szeretnénk előrevin­ni. Ráléptünk egy ösvényre, ami jó lehet- Van most melletted férfi?- Nincs. Nem biztos, hogy nyitott va­gyok... A szikrára várok. Amikor talál­kozol valakivel, elbeszélgettek, és há­rom mondat után valamit megérzel. Ré­gen történt már ilyen.- Látom, nagyon sok vallással kapcso­latos könyv van a polcodon.- Az egész családunk vallásos. Ebbe nőttem bele. Tinédzserkoromban volt egy kis elhajlásom, amikor elkezdtem bulizni járni. Lázadtam Akkor nem mentem. De a hit a szívünkben van, azt senki nem tudja elvenni. Amikor buliz­ni jártam, akkor is éreztem a Gondvise­lést. Mindig éreztem ezt az erőt. Nem is az istentiszteletek fontosak, mert az is itt van belül. Az imám sem dogmati­kus, hanem inkább beszélgetek...- Most például a bemutatkozó leme­zed sikerével kapcsolatban?- Igen. Amikor készen lettünk a da­lokkal, megijedtem, vajon hogyan fogad­ják majd. Ebben a lemezben a lelkem legmélyebb bugyrai is benne vannak. Féltett kincseim ezek a dalok, ezért sem mindegy, hogyan fogadják. Van egy út, amit járnunk kell. Ezek az utak ki van­nak jelölve számunkra. Kipróbálhatsz te mást, de nem leszel boldog... Sándor András

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom