Nógrád Megyei Hírlap, 2013. szeptember (24. évfolyam, 202-226. szám)

2013-09-21 / 219. szám

MÉLYINTERJÚK Csiszár Jenő: „A családom mellett a rádióval van a legbensőségesebb kapcsolatom" Sándor András- Olvastad a Wikipédia rólad szóló be­jegyzését?- Megnéztem, de annak a fele sem igaz.- És az életút fele meg sincs említve. Nem csak ott, hanem ezernyi más fóru­mon sem. Mintha az Apukám világa előtt nem is lett volna életed...- És fontos ez? Nem foglalkozom én ilyenekkel.- A múltat ennyire nem tartod fontos­nak?- Csomó dologra nem is emlékszem már. Az évszámokkal egyébként is gond­ban vagyok, hiába készültem történelem szakra. Egyszerűen képtelen vagyok utó­lag előcsalogatni a korszakokat, össze­folynak az időpontok. A helyek előbb be­ugranak, mint az évszámok. Amikor 15 év után visszamentem Portugáliába, ott azonnal előtörtek az emlékek.-Lehet, hogy épp azért folyik össze min­den, mert túl korán kerültél bele az élet sű­rűjébe?- Elképzelhető. 14 éves koromtól az éjszakában éltem. Elsős gimnazista vol­tam, amikor elszöktem otthonról, és éj­jel már diszkóztam. Attól fogva 30-35 éves koromig vannak helyek, szituáci­ók, nevek, de évszámok már nincsenek. És nem azért, mert annyira hétköznapi életet éltem... (mosolyog)- Annak ellenére, hogy btonyos emlé­kek ködbe vesztek, az irodád itta Class FM szerkesztőségében fele tele van régi fényké­pekkel, plakátokkal, egy-egy korábbi kor­szakod lenyomatával.- Ezek fontos pillanatok. Közös fotó Frank Zappával, aztán egy emlék az U2- tó'l, egy elismerés a Magyar Olimpiai Bizottságtól. Ez itt az Apukám világa CD borítója. A legfontosabb azonban ez a kép. (mutatja) Tegnap nyomtattam ki. A hatéves fiaim első önálló vízre szállá­sa a vitorlástáborban. Ez a legfonto­sabb. (Odamegy a falhoz, és rámutat egy bekeretezett plakátra.) Aztán nézd meg ezt... Ezt a plakátot tegnapelőtt ta­láltam meg Szigligeten a sufniban. A Petőfi Rádió annak idején ezzel reklá­mozta az Apukám világát.- Miért hoztad el Szigligetről?- Épp nosztalgikus pillanatom volt... Két hónap múlva - ha olyanom lesz - lehet, hogy leszedem. Viccet fél­retéve: az az Apukám világás korszak, Top Tv-Juventus Rádió, aztán végül a Pe­tőfi Rádió fontos pontja volt az életem­nek. Ezzel a műsorral kerültem a helyem­re. Hatéves korom óta arra készültem, hogy híres rádiós leszek, és amikor ez a plakát készült, akkor már az voltam.- Egy hatéves gyerek képes ennyire tudatos lenni?- Ezek szerint képes. Elképzeltem, hogy felnőttként majd engem is a paplan alatt hallgatnak. Pont úgy, ahogyan én hallgattam a Luxemburg Rádiót egy Fertőszéplak nevű kis faluban. És az az éjszakai műsor, az Apukám világa a Juventus Rádióban áttörés volt Soha nem felejtem el: betelefonált egy lány, és meg­kért, ne üvöltsék a mikrofonba, mert így meg fogja hallani az apja, hogy a paplan alatt engem hallgat. Márpedig az apja gyűlölt engem, és tiltotta tőle a műsoro­mat, a lány pedig nem akart megbukni, mert kíváncsi volt a műsorra, ezért in­kább elbújt a paplan alá. Az egyfajta elég­tétel volt akkor, hiszen pont erről álmod­tam. „Megvan, megcsináltam!” - üvöltöt­tem abban a pillanatban. Minden áldott éjszaka, amikor rádiózhattam, száz szá­zalékig kiteljesedtem. És olyankor a kom­munikáció hangereje is erősebb volt. A rádióban ez még inkább felerősödött.- Neked miért kellett a paplan alatt hallgatni a rádiót?- Nem akartam, hogy a szüleim ész­revegyék, hogy nem alszom. Fogal­mam sem volt, mit beszél az ottani DJ, de a zenéi tetszettek. Beatlest, Led Zep­pelint, meg Rolling Stonest játszott - persze, akkor még nem tudtam, hat­évesen csak próbáltam kisilabizálni... Illetve Engel bert Humperdincket, aki­vel negyven évvel később Azerbaj­dzsánban találkoztam.- Mit mondtál neki?- Azt, hogy apám kedvence volt, majd megszorítottam a kezét, (nevet)- Te tudnál mit kezdeni egy ilyen mondattal?- Ha nem is pont ilyennel, de ha­sonlóval igen. Amikor húszon harminc, vagy negyvenes, hihe­tetlen jó karban lévő hölgyek jönnek oda hozzám, és azt mondják, az Apukám vilá­gán nőttek fel, azok jól eső mondatok.- Tisztázzuk végre, hogy mit csinálsz itt a Class FM-nél amellett, hogy műsort vezetsz. Mit jelent a programtanács adói titulus?- Társ-programigazgató vagyok. Tiszttartó Titusszal, a rádió program- igazgatójával ketten visszük a progra­mot. Látsz itt az irodában még egy asz­talt, ez Tamié, (Mikus Tamara - a szerk.) a zenei szerkesztőé. Nem véletlenül vagyunk így összezárva ket­ten, mert úgy tartottam he­lyénvalónak, hogy 24 órá­iban azzal az ember­rel üljek, tem. Pedig tizenéves koromban a legbi­zalmasabb barátaim kiröhögtek Sopron­ban, hogy én arról álmodtam, ami most vagyok. Mindig mondtam, majd meglát­játok, híres rádiós leszek'.- Tudsz bánni a vezető beosztással?- Tudok. De nem kell ebből a vezető be­osztásból ekkora ügyet csinálni. Meg kü­lönben is a rádió vezetője a vezérigazga­tó, Túri Árpi. Az ő sze­mélyisége,veze­tői stílusa adja azt a min­den sal­langtól men­tes, aki a zenéket kezeli. Hárman hetente egyeztetünk. Minden egyes dal sorsáról hárman döntünk.- Az irodád ajtaján nincs is névtábla.- Minek az? A névjegykártyámon sincs titulus, csak a nevem. Soha nem ér­dekeltek a rangok. Az elmúlt években ugyan bizonyos körökben próbáltam ma­gam programtanácsadóként pozícionál­ni, de őszintén mondom, azt is kizárólag büszkeségből. Mert igenis büszke va­gyok arra, hogy az ország első számú rá­diójához tartozom. Gyakorlatilag az első pillanattól fogva benne voltam abban a csapatban, akik összerakták a rádiót. A leges-legelső lépéstől. Gondolj csak bele: most vagyok igazán abban a helyzetben, amire hatéves korom óta álmodtam. Fertőszéplakon, a paplan alatt elhatároz­tam, hogy híres rádiós leszek. És itt ülök 54 évesen, Magyarország piacvezető rá­diójánál a programért felelős egyik em­bereként. Közben pedig még rádiózom is. A fertőszéplaki paplan alól 54 éves ko­romra kerültem a szakma csúcsára. A rá­dió a nagy szerelem. A televíziót min­den szívfájdalom nélkül elengedném. Sőt, tulajdonképpen már el is engedtem. Ha a „Magyarország, szeretlek!” nem üt ekkorát, hogy egy ország imádja, na meg persze - egyelőre még - baromi jól érzem magam benne, már rég nem tévéznék. A rádió egy bensőséges kapcsolat. A csalá­dom mellett a rádióval van a legbensősé­gesebb kapcsolatom. így kerek ez él­csapatban való melózást itt, ahol nem a titulus számít, hanem a produktum. És én ebben baromi jól érzem magam, hál1 Istennek soha nem érdekelt a beosztás, csak a feladat. Ugyanakkor félreértés ne essék, amióta az eszemet tudom, mentá­lisan mindig is a csúcson éreztem ma­gam -egyetlen félévet leszámítva. Mindig azt csináltam és addig, amihez kedvem volt. Hihetetlenül nagy hőfokon, iszonya­tos pörgéssel, és a csúcsig. Voltak kitérők, amikor barátaimmal klubokat hoztam létre, de a média, és azon belül a rádió, mint médium roppant egyenes vonal volt az életemben. Úgy látszik, nekem ez a ke­resztem. Erről álmodtam, és megadatott.- Mi kellett ahhoz, hogy megadasson?- Hit és kitartás. Említettem azt a bizo­nyos egyenes vonalat. Lehét, hogy a kívül­állók számára picit görbének tűnhet, és bi­zonyos pillanatokban talán úgy látszott kívülről, hogy döcögős, meg lassú. De így is azt mondom, nem bánom, hogy ötven­éves koromra kerültem igazán a helyem­re egy országos rádió programtanácsadói székébe. Most jobban értékelem.- Említettél egy féléves kivételt a mentá­lis csúcs kapcsán. Mi történt?- Nagy gázban voltam, tolókocsiba ke­rültem. Harmincévesen úgy nézett ki, mert a gerincem és szinte mindenem szét­tört, hogy megbénultam. Képzelheted, hogy akkor nem voltam csúcson. De amint meggyógyultam, attól fogva a magam módján mindig csúcson éreztem magam. f f- Lelkileg hogy élted meg azt az idő­szakot?- Úgy, hogy vége volt az életemnek. Most gondold csak el... Harmincéves vagy. 15-16 éves korod óta alszol együtt lányok­kal, éled az éjszakai életet, meg a nappa­lit, kosárlabdázol, jégkorongozol, lova­golsz, mindent csinálsz. És egyszer csak ott vagy derékig érő hajjal, éjszakai DJ- ként, saját lótulajdonosként, és a saját lo­vad általi kellemetlenségből fakadóan ülsz egy tolókocsiban. A Rehab2-n már lefoglaltak egy helyet, és a műtét előtt azt mondták, nem tudják garantálni, hogy egyszer az életben felállók. Két ütés kaki, egy ütés pisi... (hosszan, csendben néz maga elé)- Akkor hibáztattad a sorsot, vagy az Istent?- Nem. Csak saját magamat.- Nem kerestél bűnbakot?- Ne viccelj! Soha nem á külső körül­ményekben keresem. A külső körülmé­nyeket használni kell. Te döntőd el, hogy a környezetedből mit használsz, és ho­gyan. Minden egyes lépésedet neked kell jól átgondoltan - vagy emocionálisan - megtenni.- Az egy csoda, hogy most itt ülünk és beszélgetünk? Csoda. A jóisten úgy gondolta, nekem még dolgom van.- Ezért hálát adsz? Mindig. Eleve úgy élek... Hiszek ab- ban, bizonyos korban, bizo­nyos élethely­zetben min­den ember kap egy jel­zést valahon­nan. Van, aki észreveszi, van, aki nem. Te mit csi­náltál rosszul, hogy ilyen jelet kel­lett kapnod? Akkoriban nem jó felé ment az életem. Kicsit „elhit­tem magam”... Sőt, nem is kicsit. Nem él­veztem az életet, hanem iszonyatosan használ­tam. Testidegenül.- Jelentősen változott az életed, vagy a balesetedet követően in­kább jobban odafigyeltél a részletekre?- Inkább az utóbbi. Elkezdtem az ér­tékrendemet finomítani. Sokkal precí­zebben állítottam össze, mint korábban. Ezáltal az élethez való viszonyom is meg­változott. Akkor kezdtem el érezni, sőt él­vezni a minőségi életet. Attól fogva min­den a minőség irányába megy. Az ivás és az evés is. A lányokkal sosem volt prob­lémám, ott az első pillanattól fogva a mi­nőség irányába mentem. Visszatérve az eredeti gondolatmenethez: hiszek ab­ban, hogy minden embernek megvan a maga jele. Kinek egy szék, kinek más. Sokan azonban nem foglalkoznak vele.- Mi maradt a régi csibészből?- Szerintem minden. Azért a jó fene­keket, szép arcokat még felismerem.- Szabad?- Miért ne szabadna nézni? 16 éve együtt élek egy lánnyal, Újvári Eszterrel aki sokkal híresebb és sokkal többet ért el a műfajában, a kosárlabdá­ban, mint amit valaha én elérhettem. Mondjuk én 93 ezer négyzetkilométeren belül voltam népszerű, megosztó, utált, gyűlölt, szeretett médiaszemélyiség. Ő egy nemzetközi sztár volt. Aztán elért egy bizonyos életkort, és azt mondta, most abbahagyná, és jó lenne, ha szület­ne gyerekünk. És aztán nem egy, hanem két gyerek született. Egy fiú ikerpár. És isteni, elképesztő, fantasztikus. Amikor harminc-negyvenéves voltam, el nem tudtam képzelni, hogy az ember ötven­évesen is jól érezheti magát. Iszonyato­san jó életet éltem. Aztán a gyerekekkel ez még jobb lett.- Kár lett volna kihagyni a szülői szerepet?- Nagyon! Ez a világ legjobb dolga. A szülői szerephez nekem mostanra kellett beérnem, megérnem. A legfontosabb cé­lom, hogy meghosszabbítsam az élete­met, és minél hosszabb időt tudjak velük tölteni. Mert isteni dolog velük lenni! Amikor megszülettek, három évre ki­szálltam a körforgásból. Egy öreg bará­tom panaszkodott, hogy amikor az ő gye­rekei születtek, akkor építette a cégét, a házát, és mindenből kimaradt. Nem lát­ta az első felülést, az első lépéseket, sem­mit. Arra készül, hogy az unokáinál majd pótolja. Ő javasolta, hogy ha megtehetem, szálljak ki és legyek velük, mert azt az időszakot nem adja vissza senki. Kiszáll­tam. El is fogyott jó sok pénzünk, az öreg koromra elrakott tartalékból, mert három évig nem dolgoztam. Viszont láttam mindkét gyerek felülését, felállását, az el­ső fogak kibújását, mindent Az első há­rom év meghatározó egy gyerek életé­ben. Pláne kettőében. (Mosolyog.) Min­denhová visszük a fiainkat, jönnek ve­lünk. Eleve a kikötőben nőttek fel. A Ba­latonon a kikötőknek általában kutyájuk, meg macskájuk van. Szigligeten viszont ők a kikötő gyerekei. Három és fél éves korukban már húzták a kötelet.- A versengést hogy kezeled? A szak- irodalom szerint az ikrek állandóan versengenek egymással.- Sehogy. A versengést nem lehet kezel­ni. Most az a legnagyobb dráma, hogy jö­vőre egy osztályba írassuk-e őket, vagy külön. A szakirodalom azt írja, hogy két külön osztályba, épp azért, hogy ne le­gyen versengés. Ne hasonlítgassák őket egymáshoz. A pszichológus barátaink vi­szont azt mondják, meg ne próbáljuk szét­választani őket, mert ők együtt vannak. A fene se tudja, mi lenne jó... A legfonto­sabb, hogy boldogok legyenek. Akár együtt, akár külön. Érezzék jól magukat, ahogyan az apjuk. Meg az anyjuk, (nevet)- Mit teszel azért, hogy 54 évesen így nézz ki?- Már mondtam. Minőségi élet és ge­netika. A minőségi élet pedig nem pénz kérdése. Világ-életemben sportoltam, ez a jó szokásom a mai napig megmaradt. Kizárólag jó piát iszom, rövidet pedig egyáltalán nem.- A jó pia nem kerül pénzbe?- Nem többe, mint a rossz pia, de utá­na kell járni. Jó házi bort kell inni. És nem keverni semmivel, nem szabad bombáz­nia magát az embernek. Az első 20-30 év bombázás volt. Az öregek mondják, hogy minden fejben dől el. És igazuk van. Je­lentem, valóban minden fejben dől el. Nem kell nagyon elhinni magad. Inkább a helyén kell kezelned saját magad. Tud­nod kell, hogy nem vagy te szőke, kék szemű playboy sztár. És ha ezt elfogadod, nem kerít majd hatalmába az elérhetet­len vágyakozás, és nem fogod saját ma­gadat ostorozni azért, hogy miért nem tudsz az lenni. Ellenkező esetben renge­teg negatív érzést váltasz ki magadban. Ezt is mondtam már: az eszköz te ma­gad vagy. Először saját magadat kell fel­építened. Neked kell pozitívnak lenned. Ha az eszközt - önmagadat - nem trénin­gezed, ha nincs elég önbecsülésed, a kör­nyezeted megesz. A környezet negatív hatásait, a kudarcot, a sikertelenséget nem tudod kezelni. Ezeket az akadályo­kat át kell lépni. Én az egész életemet így éltem, és esténként a rádióműsoromban is ezt az életérzést próbálom átadni a ma­gam egyszerű módján, mindenki által kö­zérthetően. Mindig imádtam az életet, és ez átsegített a nehézségeken. Amihez gör­csösen ragaszkodsz és kapaszkodsz, az nem jön. Nem szabad túl komolyan ven­ni semmit... « » ^

Next

/
Oldalképek
Tartalom