Nógrád Megyei Hírlap, 2013. július (24. évfolyam, 150-176. szám)

2013-07-06 / 155. szám

KULTÚRA Tekintve, hogy Molnár Péter szobrász- művész - aki a Szerdatársaság Irodalmi Kávéház legutóbbi, egyben szezonzáró összejövetelének vendége volt - maga je­lölte meg kedvenceként a „Psychoanalysis Christiana” című verset, Babits Mihály sorai- Patakiné Kemer Edit előadóművész tolmácsolásában - vezet­ték be a programot: „...Szenvedni annyi, mint diadalt aratni / Óh hány éles vasnak kell rajtunk faragni^ / míg méltók nem le­szünk, hogy az / Eg királya / beállítson majdan szobros csarnokába / Krisztus urunk, segíts meg!” Ebből egyértelműen kiderült, hogy Molnár Péter hívő, vallásos ember, a szakralitás meghatározza érze­lemvilágát, gondolkodásmódját, átszövi egész művészetét, jelen van számos alko­tásában is. Most például svéd megrende­lésre egy templomba készít középkori szjmbolikájú fa Madonna-szobrot, az idei pünkösdkor is részt vett - immár hetedik alkalommal - a Somoskőújfalu-Szentkút és vissza zarándokúton, amit egy imá­nak, áldozati tanúságtételnek, az ó'sbűn miatti vezeklés, létállapot megnyilvánu­lásának fog fel. Azt vallja, hogy az erre for­dított idő megtérül, annál is inkább mert a művész tükör s a fény, az ihlet - amit akár a Szentlélek isteni sugallatának is nevezhetünk - segítségével, mélységes alázattal tud igazán alkotni. Molnár Péter 1965-ben született Salgó­tarjánban. Lakóhelyén, Somoskőújfalu­ban kezdett el rajzolgatni, mintázgatni nem kis mértékben tanára, Földi Péter fes­tőművész - mintegy atyai - lelki és szak­mai támogatásával. Már akkoriban is na­gyon szerette, tisztelte a különféle anyago­kat, amelyekből új minőséget lehetett lét­rehozni. Szinte természetes volt számára, hogy középiskolába, Budapesten a kép­zőművészeti gimnáziumba, az úgyneve­zett „kisképzőbe” járjon. Ott Tóth Béla és Konyorcsik János tanítványa volt, felsőfo­kú tanulmányai során viszont Kő Pál nö­vendékeként formálódott egyénisége, stí­lusa. A középiskolában Kerényi lenő szob­rászati-díjat, a főiskolán Herman Lipót-dí­Molnár Péter szobrászművész (jobbról a második) a Szerdatársaság Irodalmi Kávéházban. A programban közreműködött P. Kerner Edit és Sándor Zoltán (balról a második) előadóművész jat kapott. Akár maradha­tott volna Budapesten is, de Molnár Péterben nagyon erős volt és maradt szülő­földje, faluja hívó szava, vonzása. Máig sem bánta meg, hogy itthon maradt, ebben a családias, baráti közegben, ebben az isme­rős, szép természeti kör­nyezetben érzi jól magát, itt tudja kiteljesíteni szellemi és fizikai energiáit. Ezt iga­zolják 1991, azaz a képző- művészeti főiskola elvégzé­se óta eltelt két évtizedben megvalósult szobrai, köz­térre vagy épületbe került alkotásai. Egyebek közt megformázta már Mindszenty Józsefet Felsőpeténybe, Glatz Osz­kárt Bujákra, Szabó István tudós plébánost Kazárra, Mikszáth Kálmánt Horpácsra, Somoskőújfalu­ban több emlékmű - így A hazatérés kútja - fűződik a nevéhez, Salgóbányán a pedig Zenthe-szobor őrzi a keze nyomát. Salgótarján­ban jó néhány Molnár Pé- ter-alkotás található: például a két Chorin- dombormű, a panteonbeli Róth Flóris- és Dornyay Béla-portré vagy a városi sport- csarnokban a Szojka-mellszobor. Egy-egy portré elkészítése sok előtanulmányt és ötletet is kíván. A műalkotás más, több mint egy fénykép - hangsúlyozta Molnár Péter - az ábrázolandó személy karakte­risztikus, lényegi vonásait kell megismer­ni és megjeleníteni. A művész eddigi munkásságában az elmúlt évi jubileum, Salgótarján várossá válásának 90. évfordulója óta - „primus inter pares”, azaz „első az egyenlők kö­zött” alapon - kiemelt helyet foglal el az úgynevezett „kisfőtéren” a város első pol­gármestere, dr. Förster Kálmán emléké­re felállított alkotás. Mint az irodalmi ká­véházban is elmondta, nem kis kihívást jelentett számára ez a megbízás, ame­lyet csak némi gondolkodás után vállalt el. A múzeumban alaposan tanulmá­nyozta az egykori városvezető akkor még kéziratos visszaemlékezéseit s csak mi­után megfogta szellemisége, tudott iga­zán azonosulni a feladattal. Az ülő figu­ra elvárás volt, a kőhöz azonban Molnár Péter ragaszkodott, mint ahogyan az ő le­leménye volt a térhez idomuló, síkokkal és a háromméteres oszloppal keretezett kompozíció, az alkalmazott jelképrend­szer is, amely révén nemcsak emelkedett lett az emlékhely atmoszférája, de egy­szersmind sokkal inkább emberközelbe került Förster Kálmán személyisége. Az alkotást azonnal elfogadta a közvéle­mény s a 2012. július 29-e óta eltelt egy év tapasztalatai azt mutatják, hogy ha­mar birtokba vették, meg is szerették az emberek. Azoknak a bizonyos visszaem­lékezéseknek a hangulatát felidézte Sán­dor Zoltán előadóművész, a Palóc Par­nasszus szerkesztője is, amikor részlete­ket olvasott fel a tavalyi városévforduló­ra könyvformátumban, reprezentatív kö­tetben megjelentetett műből. Molnár Péter nemcsak műveli, de - a Váczi Gyula Alapfokú Művészetoktatási Intézmény tanáraként - tanítja is a kép­zőművészetet: a két terület az ő esetében abszolút összhangban van, kiegészíti egymást. Úgy érzi, hogy az évek során a pedagógiai munkához is sikerült megfe­lelő szakmai háttérre, tudásra szert ten­nie s rendelkezik azzal az empatikus készséggel, képességgel is, amely elen­gedhetetlen a művészetoktatásban, a nö­vendékekkel való eredményes foglalko­zás folyamatában. Sok tehetséges tanítvá­nya volt és van jelenleg is. Némelyikük talán éppen az ő hatására választotta il­letve fogja választani élethivatásul a kép­zőművészetet. De a művészeti iskolában tanultak nem haszontalanok azok részé­re sem, akik más szakterületen tanulnak tovább s akármilyen úgymond civü fog­lalkozást űznek majd a későbbiekben... Cs. B. Az ihlet mint isteni sugallat „A szó hatalma" Ezzel a címmel Szele Bálint iro- dalomtörténész, főiskola docens írt - mind terjedelemben mind tartalmilag - figyelemre és elis­merésre méltó tanulmányt a Pa- lócfóld című irodalmi, művészeti és közéleti folyóirat 2013/3-as számában Illyés Gyula műfordí­tásairól. A tizenhét oldalas opus igényességére a nem kevesebb mint hatvannégy jegyzet és egy szűk oldalnyi irodalom is utal. A szerző meggyőző példák sorával bizonyítja, hogy Illyés Gyula mű­fordítóként is jelentős alkotó volt, ha „rendkívül elismert, szerteága­zó és sok tekintetben ellentmondá­sos életművének” más területei al­kalmasint el is takarják „nemcsak kényszerű, de önként, élvezettelj programszerűen vállalt tevékeny­ségének” erényeit. A „Kutatóterület"-ben helyet ka­pott dolgozat természetesen nem egyedüli értéke a lap legfrissebb, számának. Úgy tűnik, hogy legin= kább - mint máskor is - a „Táláé kozási pontok” valamint a „Kép? tér” című rovatokban közölt írá­sok tarthatnak számot - témájuk, jellegük, stílusuk, várható hatte suk következtében - közérdeklő­désre. Mizser Attila főszerkesztő ezúttal Csemniczky Zoltán Muri- kácsy-díjas szobrászművésszel, a balassagyarmati Mikszáth Kál­mán Művelődési Központ igazga­tójával találkozott egy jóízű inter­jú erejéig. „A tér metamorfózisai” című beszélgetésnek két különös oka, mondhatni apropója volt. Csemniczy Zoltán az idén, április 16-án ünnepelte 60. születésnap­ját s ugyanabban a hónapban nyílt meg kiállítása a Szerbtemp­lom Galériában a művészetére jel­lemző drótszobrokból. Nem vélet­len, hogy e sajátos technika, kife­jezésmód mintegy központi kér­désként hatotta át a diskurzust. A művész kifejtette, hogy a klasszi­kus anyagokkal végzett vázkészí­tési munkafolyamatok vezették a dróttechnikához. Kíváncsi volt ar­ra, hogy „milyen a szobor, amikor bele lehet látni, amikora különbö­ző nézetekből az áthatások, a tér­beli viszonyok eltérő rendszere mű­ködik. ” Már korábban is használt színeket a szobrain, a legújabba­kat azonban ecsettel festette le, mert az apró, finom formákat le­fújni nem lehetett. Azt vallja, hogy „a színek révén a szobor láthatók bá válik a térben, a formailag is el­különülő struktúrák (például a kü­lönböző vastagságú drótokból más­más módon megfont térelemek) ez­által még határozottabban elvál­nak egymástól.” Érdekes az is, amit Csemninczky Zoltán a kiál­lítás-szervezés, az intézmény­igazgatás és a szobrászkodás ösz- szeegyeztethetőségéről mond. A saját alkotásaira lopnia kell az időt: hétvégeken vagy éjszaka... Miután művészneve szerint kábái lóránt költő, vizuális mű­vész, a Műút szerkesztője - a „kis­betűs férfi”, aki „ ír, olvas, firkál” - rendszeres szerzője a Palócföld­nek, nem meglepő, hogy a „Kép­tárában egy vers (Fenyvesi Orso­lya: Firkák) és egy beszélgetés is foglalkozik füzetlapokra raj­zóiért asszociatív képeivel, kép­verseivel, mint a kortárs művé­szet egyik megnyilvánulási mód­jával. Másként - a helyi értékőr­zés szempontjából - fontos „A lé­tezés sokarcúsága” című, Gáspár István Gábor tollából született írás, amely azt igazolja, hogy a 75 évvel ezelőtt Hódmezővásárhe­lyen született és 1996-ban Buda­pesten elhunyt Szatmári Béla épí­tész, képzőművész miért volt markáns alakja több mint három évtizeden át Salgótarján művésze­ti életének és miért érdemli meg, hogy felidéződjenek, ne felejtődje- nek el Szatmári Béla érdemei. A szerző sokat tett ennek érdeké­ben. S gesztusa akár közéleti kül­detésnek is betudható. Innen, a nyolcvanadik oldalak­ról a lap elejére visszalapozva ta­lálhatók a „„kávéházi szegle­ten...”, a Tarján Bulvár és a Próza és vidéke című szépirodalmi rova­tok. Ezekben esztétikai értelem­ben vannak rangos nevek - min­denekelőtt a Csapiár Vilmosé - faj­súlyosabb és a szabadszájúság miatt bizony meghökkentőbb, vi­tára ingerlőbb írások is, mégis Filó Mariann, luhász Tibor és Illés Orsolya versei okoz(hat)nak leg­inkább élményszerű benyomást, tekintve, hogy mindhárman az ígéretes - felnövekvő illetve új - nógrádi költőgenerációt képvise­lik.... A fentiek alapján mi sem ter­mészetesebb, hogy az aktuális lapszám képmelléklete, illusztrá­ciós anyaga, Csemniczky Zoltán, kábái lóránt és Szatmári Béla mű­veiből állt össze. Csongrády Béla Szatmári Béla (1938-1996) salgótarjáni építész, képzőművész egyik alkotása a Palócföld 2013/3-as számából Egzotikum tanulságokkal Bizonyára ezúttal sem csalód­tak egymásban. Az olvasók - mint korábban mindig - élveze­tes előadásmódban hallhatták, hogy az egykori kaposvári cukor- és édesipari technikumi tanuló­ból miként nem lett arab illetve török és miért lett mongol-törté­nelem szakos hallgató az ELTE-n és azt követően sokat utazó ori­entalista szakember, majd élmé­nyeit érdekesen, izgalmasan fel­dolgozó, olvasmányosan megje­lenítő sikeres író. S a Balassi Bá­lint Megyei Könyvtár vendége, LőrinczL. László - ha úgy tetszik Leslie L. Lawrence vagy Frank Cockney - ugyancsak elégedett lehetett, mert a résztvevők illet­ve a dedikálásra hozott könyvek száma alapján joggal következ­tethetett arra, hogy mit sem csök­ken népszerűsége. Lőrincz L. László azt is elmond­ta, hogy írói céljai nem változtak az elmúlt négy évtized során. Ma­napság ugyan­úgy - mint a kezdet kezde­tén - elsősor­ban szórakoz­tatni akar több­nyire keleti tár­gyú, egzotikus helyszínű ka­landregényei­vel, de oly mó­don, hogy is­mereteket is közöljön és írá­sainak legyen életközeli ta­nulsága. Alkalmasint jóleső érzés­sel hallja, ha egy-egy anyuka az­zal áll elő, hogy gyermeke az ő írá­sain tanult meg igazán olvasni. Persze olyan eset is előfordult, hogy valaki félt éjszaka az egyik könyv gonosz hercegnőjétől. Nap­jainkban kétségkívül csökkennek a példányszámok, csökken az ol­vasási kedv, az embereknek keve­sebb a szabadidejük s ráadásul jó­val drágábbak is könyvek mint korábban. Az írók számára külö­nösen az internet közösségi olda­lai jelentik a konkurenciát. Lőrincz L’. László is igyekszik fi­gyelembe venni a realitásokat, de továbbra is azt kívánja írni, amit a közönség olvasni szeretne. Őt nem zavarja, hogy úgymond ki­szolgálja az igényeket, hiszen az irodalom is végső soron alkalma­zott művészet. S az a könyv, amit nem olvasnak - véleménye sze­rint - érdektelen, hiábavaló vállal­kozás... - csébé A Lőrincz L. László író a Balassi Bálint Megyei Könyvtárban egyik olvasójának dedikál

Next

/
Oldalképek
Tartalom