Nógrád Megyei Hírlap, 2013. június (24. évfolyam, 125-149. szám)

2013-06-29 / 149. szám

MÉLYINTERJÚK Galambos Lajos: „Mindig a rokonaim voltak a legirigyebbek a sikereimre" „A tágabb családban nagy szét­húzás van. Mindig a rokonaim voltak a legirigyebbek a sikere­imre. Azzal persze nem foglal­koznak, hogy mennyi meló van a siker mögött. Mindegy, más helyett nem lehetek boldog. Boldog vagyok én a saját kis családommal és a testvérem­mel. Mindenki oldja meg az életét, én senkiét nem fogom.” Sándor András- Azt mondtad a telefonban, csak két órát aludtál az éjjel- Különleges éjszakám volt A kisebbik fiam, Istvánka nem tudott aludni, ezért át­jött a szobánkba. A feleségem már elaludt, de a fiammal sokáig beszélgettünk. Az­tán, mivel épp a bátorsághoz szoktatom a gyerekeket, hogy ne féljenek, kimentünk még éjjel a sötétbe sétáim egy kicsit Iga­zi éjszakai kaland volt ez, és mindketten nagyon élveztük. A reggel is csodásán in­dult: háromnegyed hétkor együtt teázott az egész család.- Az egyik legelőkelőbb ötcsillagos szálloda kávézóba hívtál. Miért pont itt találkoztunk?- Két oka van ennek. Egyrészt a belvá­ros kellős közepén vagyunk, s mivel ked­di napon beszélgetünk, este még a bará­taimmal is találkozom valahol a közelben, hiszen mindig kedden tartjuk az úgyne­vezett „fiús napunkat”. Másrészt úgy sej­tem, magadtól te úgysem jönnél be ide.- Ezt jól gondolod. Te gyakran megfor­dulsz itt?- Igen. Szeretek magasan pozício­nált helyekre beülni. De már akkor is is így volt, amikor csak pár forint volt a zsebemben.- Vagyis szerinted ez nem úri passzió.- Miért lenne az? Ezek az épületek ér­tünk vannak. És nem csak úgy, hogy kí­vülről megnézzük őket. Be kell ülni, inni kell egy teát. Nézz szét: gyönyörű a beren­dezés, pompa van a szálloda minden egyes szegletében. Ezeket nekünk építet­ték azért, hogy használjuk. És nem kell feltétlenül súlyos tízezreket fizetnünk, mert egyszer megengedtük magunknak, hogy itt kávézzunk, vagy teázzunk. Tud­tad, hogy itt adják a világ legjobb teáját?- Honnan tudtam volna? Drága?- Micsoda? A tea? A tea nem drága.- De itt nem is olcsó.- Ötszáz forint körül lehet. Azért ez egy átlagembernek is megfizethető. Egy teát bárki megengedhet itt magá­nak. De elárulom, a tea még a világ legdrágább szállodájában, Dubaiban, a Burj A1 Arabban sem drága.- Te mióta jársz ilyen helyekre?- Egy ideje szerencsére megenged­hetem magamnak. De az első alkalom­ra is pontosan emlékszem, amikor éle­temben először láttam belülről hason­ló exkluzív szállodát. A Duna Korzónál történt, 1975-öt írtunk. Te még akkor meg sem születtél. Én is kicsi gyerek voltam, és a németországi rokonaink­kal elmentünk egy szállodába. Kisétál­tunk a teraszra. Mivel hol magyarul, hol németül beszéltünk, odajött hoz­zánk egy pincér, hogy ide csak külföl­di vendégek jöhetnek be. Majd amikor meghallotta, hogy németül is kommu­nikálunk, elnézést kért. Nem voltam több mint 13 éves, de nagyon rosszul esett. Miért ez a megkülönböztetés? Persze az egy nagyon más rendszer volt akkor. Mindenesetre azóta vallom: ezeket a gyönyörű épületeket minden­kinek joga van használni!- Alig beszélgetünk öt perce, de már témánál vagyunk.- Milyen témánál?- A pénznél Hiszen egy ilyen szállodát mindenki a jómóddal párosít. Ahogyan a neved hallatán is sokaknak a pénz jut eszébe először a muzsika mellett- Ezt sajnálom. Jó volna, ha ez nem így lenne.- Azt gondoltam, tudatosan kommu­nikáltad az elmúlt években, hogy jómód­ban élsz.- Nem. Az emberek nem buták. Mivel többször leírták már, hogy hárommillió CD-t és kazettát adtam el pályafutásom so­rán, s az abból szerzett bevételeimet befek­tettem, így nagyjából sejtik, hogy nincse­nek filléres gondjaim. De ez sem törvény- szerű hisz annyi rossz példát láttam már magam körül, pályatársakat, akik szét­szórták a bevételeiket Én inkább befektet­tem. Több mint húsz éve ingatlanfejlesz­téssel foglalkozom a zene mellett, de a mai napig keresett művész vagyok: tavaly 120 fellépésem volt országhatáron innen és túl. Lehetőségként fogom fel az életet, és soha nem volt büdös a munka.- Amikor megérkeztem, láttam, hogy épp névjegykártyát cseréltél valakivel a bejáratnál.- Csak én kaptam egyet az illetőtől, akiről egyébként azt sem tudom, hogy kicsoda, csak odajött hozzám. Én nem tudtam neki adni, nekem ugyanis nincs.- Soha nem is volt?- Csak egyetlenegyszer életem során. A cégvezetőm csináltatta.- Mi volt ráírva?- Galambos Lajos, a Lajcsi. Ennyi.- Most mit írnál rá, ha lenne?- Galambos Lajos vállalkozó. Egy bá­tor vállalkozó vagyok, aki szeret kockáz­tatni. És egész életében ezt tette. Egyéb­ként azóta ezen a témán jár az agyam, amióta a pénzt említetted. Tényleg ezzel azonosítanának az emberek? Nem is ér­tem, hiszen egyáltalán nem va­gyok anyagias.- Ennyire érdekel, hogy mit gondolnak rólad az em­berek? Tényleg bánt?- Furcsállom. Minden­ki előtt szabad az út. Min­denki úgy alakítja az éle­tét, ahogyan csak szeret­né. Soha nem keseregtem a körülményeken, és a ki­látástalanabb korszakok­ban sem adtam fel.- Pedig a zenészek imádnak keseregni.- Sosem érdekelt, mit csi­nálnak mások. Az az ő életük. Keseregjenek csak! Én vízöntő jegyben születtem, ezért egész életemben optimista voltam. An­nak ellenére is, hogy egy zenész pályafutása kiszámíthatatlan. Van, amikor nagyon keveset keres, és van olyan korszak, amikor hihetet­lenül sokat. Olyan is előfordul, hogy megreked a karrier, és hirte­len nem jön több pénz. A legtöbben ilyenkor kétségbe esnek. Én soha nem keseregtem. Tényleg lehető­ségként fogom fel az életet. Azt is jó lehetőségnek tartottam, amikor a Sugár előtt muzsikáltam. És azt is, amikor a főiskola mellett éjszakán­ként dolgoztam. Vecsésen volt egy éjszakai bár, ahol osztrákoknak ze­néltem. Akkor épült Ferihegy 2, s az építkezés fővállalkozója egy osztrák cég volt. Hétig dolgoztak az embe­rek, nyolcra jöttek a bárba, én pedig éjfélig muzsikáltam. Az akkori gá­zsim tízszeresét is megkerestem azon a helyen. Később természetesen ezt a pénzt is befektettem. Persze a fő­iskolán nem nézték jó szemmel az éj­szakai ténykedésemet. A tanáraim foly­ton szívattak. Ott is akartam hagyni, de mivel édesapámnak megígértem, hogy diplomát szerzek, miatta végigcsináltam. Lajcsiből. Továbbá azt is a lelkemre kö­tötte, hogy ne hagyjam szétesni a csalá­dot. Folyton azt ismételgette, „soha ne fe­lejtsd el, hogy ketten vagytok!” Ezzel ter­mészetesen a testvéremre, Pisti öcsém­re célzott. Apukám félt attól, hogy ha ő már nem lesz, egymásnak esünk majd, és háborúzni kezdünk. Pedig eszünkbe sem jutott volna, hiszen Pistivel mindig jó testvérek voltunk. Jóban-rosszban osz­tozunk azóta is, sőt, szerencsére inkább jóban. A kórházi ágyán édesapám két do­logra figyelmeztetett még. Egyrészt meg­kért, hogy legyek türelmesebb édes­anyámhoz, másrészt a szórakoztatóipar buktatóitól is óvott. Korábban hajlamos voltam anyukámat egy „jól van már”-ral elintézni, ha éppen zaklatottabb időszak­ban talált meg valamilyen észrevétellel, s ez apunak nagyon rosszul esett. A Dá- ridó-béli tündöklésemet pedig eleve ké­telyekkel fogadta. Azt mondta, senkiben se bízzak, csak magamban, mert a nép­szerűség miatt hozzám csapódott sok ba­rát előbb-utóbb úgyis el fog árulni.- Az édesapádnak tett ígéretből min­dent betartottál?- Igen. Pisti öcsém nem csak a testvé­rem, de a barátom is. Ma este még vele is találkozom. Nemrég szerveztünk a gyerekeinkkel és a feleségeinkkel közö­sen egy nagy erdei kirándulást. Bekötöt­tük a gyerekek szemét és rönköket kel­lett keresni. És ez egy fél forintos prog­ram volt. Olyan jól éreztük magunkat, mint még soha. Ketten találtuk ki, és a forgatókönyvet is együtt írtuk a gyere­keknek. Nagy móka volt.- Mesélted korábban, hogy széthúzás van a családodban.- A tágabb családban igen. Mindig a saját rokonaim voltak a legirigyebbek a sikereimre. Azzal persze nem foglal­koznak; hogy mennyi meló van a sikerek mögött. És esetleg mennyi kudarc. Mindegy, más helyett nem lehetek boldog. Boldog vagyok én a saját kis csalá­dommal és a test­véremmel. Min­denki oldja meg az életét, én senkiét nem fogom. -Átnéz­tem né­hány ré­gi cikket rólad, mielőtt idejöt­tem. Fur­csa, hogy amíg nem volt a nagy, gyomorgyű­rűs, látványos fo­gyásod, soha nem beszéltél az elhízásodról Az­tán visszajöttek a kilók, és újra nem téma a test­súly...- Miről kellene beszélnem? Hogy kövér va­gyok?- Akár. Kora­szülöttként alig két kilóval jöttél a világra, és so­káig vézna gyerek voltál Hogyan lett ebből ek­kora súly?- Sokáig beteges gyerek voltam, hét hónapra szület­tem. Ötéves koromig min­den létező betegséget elkap­- Édesapádnak később mást is ígértél a halálos ágyán.- Jaj... Ez egy szívbemarkoló téma. Igen, több dolgot is kért, és mindenre meg kellett esküdnöm neki. És tudod mi a furcsa? Hogy mostanában egyre több­ször jut eszembe az az évekkel ezelőtti februári este, amikor édesapám remegő hangon hívott a kórházból. A Transzplan­tációs Klinikán feküdt, s a tévéhíradó­ban látta, hogy megölték a barátomat, Fenyő Jánost. Azt mondta, „Kisfiam, ugye nincs semmi bajod? Azonnal gye­re be, hogy láthassam, egyben vagy-e!” Rohantam hozzá. Ha tudtam volna, hogy akkor beszélgetünk utoljára...- Miről beszélgettetek?- Szinte mindenről. Egyfajta végren­deletet mondott szóban. Először is meg kellett neki ígérnem, hogy eladom az au­tómat, hiszen pontosan ugyanolyan ko­csim volt, mint szegény Fenyőnek. Ezért is izgult apám értem annyira. Szerinte akár össze is téveszthettek volna ben­nünket. Meg kellett neki esküdnöm, hogy soha nem fogom beleütni az orro­mat a politikába, mert az nem vezet jó út­ra. Bevallom, akkor nem is értettem, mi­ért mondja ezt. Csak később derült ki, hogy a kórház­ban egyfolytá­ban azt haj- togatták neki a be- tegek, hogy milyen jó politi­kus len­ne tam, rendkívül gyenge volt a szerve­zem. Valamennyi ételt én kaptam meg először, nem pedig az öcsém, mert fon­tos volt, hogy megerősödjek. De ez sem volt egyszerű, mert nem akartam enni. Vasárnaponként, a családi ebédnél mindig nekem kellett először ennem. Volt, amikor ettem, volt, amikor nem. Minden falatot, úgy kellett belém kö­nyörögni. A szüleim addig erőltették, amíg csak megszerettem az ízeket. És be is hoztam a lemaradást... Ennyi, amit el tudok mondani erről. Hagyjuk ezt a témát! Egyébként ma már nem za­var a súlyom, ha erre gondolsz. Volt, amikor zavart, de nem akarok meghal­ni azért, hogy vékony legyek.- Ezt hogy érted?- A gyomorgyűrűs korszakomban el­jött egy pont, amikor az induló súlyom­nál 30 kilóval kevesebbet mutatott alat­tam a mérleg. Ekkor még kifejezetten energikusnak éreztem magam, de a mí­nusz 40 felé közeledve egyre erőtlenebb lettem, 50-nél pedig már a lábaim is re­megtek. Egy szerbiai koncertünkön az el­ső óra után le kellett mennem a színpad­ról. Annyira elhagyott az erőm, hogy alig tudtam lebotorkálni. Szédültem, kivert a víz, a lábaimból kiment minden erő. Pe­dig azt megelőzően 3-4 órákat is végig­zenéltem úgy, hogy le se jöttem a szín­padról, csak álltam vagy táncoltam. Ek­kor orvoshoz fordultam, aki azt mondta, nem vagyok normális. Azonnal energiabevitelre utasított, s ekkor visz- szatértek a szénhidrátok is az életembe. Egy-egy süti, egy kis tojásos nokedli vagy épp vadassal ízesített zsemlegombóc... Egyébként korántsem vagyok annyi ki­ló, mint régen, sőt...- Senki nem merte a szemedbe monda­ni, hogy elszaladt veled a ló, és butaságot csinálsz a fogyókúrával?- Senki! Sőt, mindenki adta alám a lovat. Biztattak, dicsérgettek. Egyre el- szántabban diétáztam, megesett, hogy két napig nem ettem semmit, csak vi­zet ittam. Butaság volt, tudom. De már rend van a fejemben.- Zavar, ha még Lagzi Lajcsiz-nak?- Nem. (nagyon nevet) Ez is életem ré­sze. Vidéken hívnak még így az embe­rek, pedig már évekkel ezelőtt elhagy­tam ezt a nevet. Általában Galambos uraznak, időnként művész uraznak. Leg­inkább a Lajcsit szeretem.- Nagyon nézed az órád. Menned kell?- Lassan igen, várnak a fiúk.-Kikők?- A barátaim. Körmendi Peti, Cso- csesz, Bódi Guszti, Hajdú Peti, Pisti öcsém, és a többiek. Minden kedd este találkozunk valahol, és beszélgetünk.- Mikorra fogsz ma hazaérni?- Hajnal egyre. Tényleg, még Bogit is fel kell hívnom, hogy ne várjon...- Mérges lesz?- Nem hiszem. Nagyon türelmes asz- szony. Ha újra kezdeném, ugyanúgy őt választanám társamnak, és a gyereke­im anyjának. Nem bántam meg, hogy 38 évesen családot alapítottam. Imá­dom a gyerekeimet, ők ébresztettek rá arra, hogy van más fontos dolog is az életben, mint az állandó munka.- Nálatok valóban olyan harmónia van, ahogyan azt évek óta előadod a nyi­latkozataidban? A hétköznapok nyilván nem csak rózsaszín felhőkből állnak.- Én nem vetítek. Esküszöm! (nevet, majd a szívére teszi a kezét.) Gyakran meggyanúsítanak azzal, hogy ez a har­mónia csak a külvilágnak szól, pedig Isten látja a telkemet, nálunk valóban ilyen idilli minden. Bosszúságok per­sze minket is érnek, de mivel minden­ki pozitív beállítottságú a családban, hamar túllendülünk a nehézségeken. Egyébként is ilyen típus vagyok: min­denben meglátom a jót... t V » » 1 4 j

Next

/
Oldalképek
Tartalom