Nógrád Megyei Hírlap, 2013. június (24. évfolyam, 125-149. szám)

2013-06-26 / 146. szám

Mind többen mondhatják el: itt adnak és kapnak is valamit... Évfordulók találkozási pontján, az egyházmegye per­iférikus részén, ezen a hétvégén remélhetően több ezren sereglenek össze, hogy lelkiekben gyarapodva ismerked­jenek egymással vagy elmélyítsék ismeretségüket. Hogy közelebb kerüljenek egymáshoz és Teremtőjükhöz. Nagyon is praktikus, rendkívül sokrétű, összészedettséget megkívánó előkészítést igényel, igényelt a kilencedik Váci Egyházmegyei Találkozó szervezése, előkészítése. Álmatlan éjszakákkal kezdődött a feladatsorok felállítása, amelyek során a sajátságos igényekről, elvárásokról sem óhajtottak lemondani a szervezők. Volt mire és volt kikre hagyatkozniuk azon­ban ebben a kihívásszerű, óriási munkában. A bizonyta­lansági tényezők közt a biztosítékokat keresve és fellelve arra törekedtek, hogy a lélekben felemelő, otthonosság- érzetével ajándékozhassák meg az ide érkezőket. Mihalik J. Pásztó. Bezák Tamás, a helyi ró­mai katolikus egyházközség káp­lánja a kezdetektől részt vesz az előkészületekben, jól ismeri en­nek minden lépését, mozzanatát. Az esemény küszöbén arra kér­tük, tekintsen vissza arra, hogyan is indult a szervezés, miként ala­kult a nagy eseménynek ez a kulcsfontosságú „háttér-intézmé­nye?” Nos, előzetesen erről talán annyit, hogy nem kellett nélkü­lözniük a masszív építőköveket... Igyekeztek, igyekeznek ugyan­is minél inkább alapozni a meg­előző helyszínek rendezőinek ta­pasztalataira, mégis egyénit akar­nak, szeretnének alkotni ebben a szervezésben.- Korántsem mi vagyunk az el­sők, előttünk már vannak jó pél­dák, és sikerült úgy alakítani az elindulást, hogy segítőként van­nak jelen az előző találkozók szer­vezői, akik a saját módszereiket, az alkalmazott gyakorlatokat megosztják velünk. Nálunk még­is úgy történt a dolog, hogy sok mindent először saját kútfőből át­gondoltunk, mit és hogyan is sze­retnénk, tekintettel arra is, ami­ért éppen ezt az évet választották ki. Ez utóbbi az egyik nagyon lé­nyeges tény, tudniillik 2013. év­fordulók találkozási pontja, egy­részt mert húsz éve került ez a vi­dék a Váci Egyházmegyéhez, (ko­rábban több egyházmegyéhez tartozott). Ugyanakkor ennek egy periférikus részén vagyunk, ezál­tal kevésbé ismert a terület, ezen szeretnénk változtatni, s ennek érdekében megmutatni a más ré­szein élő híveknek.- Mi adta fel önöknek leginkább a leckét az előkészületek során an­nak ellenére, hogy - amint jelezte - járt utakra hagyatkozhatnak?- Először is az, hogy alaposan fel kellett mérnünk az erőforrása­inkat. A szervezőmunka első át­gondolása mindannyiunk számá­ra álmatlan éjszakákkal járt együtt, hiszen sorjáztak a meg­válaszolatlan kérdések: közele­dik az esemény időpontja, vajon hogyan látjuk vendégül a becslés szerint várható több ezer embert? Lesz-e elég segítőnk, minden fel­adatot jól el tudunk-e látni? Amíg idáig eljutottunk, addig valóban meghatározó volt kicsit a ben­nünk bujkáló félelem, a bizonyta­lanság-érzet. Aztán ezen úgy pró­báltunk változtatni, hogy össze­jöttünk a tényleges, átfogó tenni­valókat megfogalmazni, sorba venni, vagyis mintegy összeállíta­ni a forgatókönyvet az érkezők fo­gadásától a különböző elemeken át a zárásig. Sok egyéb összetevő mellett gondunk kell legyen arra, hogy megebédeltessük a vendé­geinket vagy hogy nívós előadá­sokat hallgathassanak, s közben jól, otthonosan érezzék magukat, nem utolsósorban meg is ismer­jenek bennünket. Majd elkezd­tük feladatokra, illetve részfel­adatokra bontani a fő kérdéseket, a következő nehezebb lépésben pedig a hozzánk tartozó települé­seken élők közül megkerestük azokat, akik aktív tagjai közössé­güknek. Tehát olyan embereket, akik tevékenyek, rendszerint sokfélét tesznek, és gondolatunk szerint ez alkalommal is számít­hatunk rájuk.-Tisztában voltak persze azzal, hogy amit most várnak tőlük, az más, mint amihez szoktak, ami­ben jártasak. Ezért voltak aggálya­ik, hogy vajon találnak-e köztük olyanokat, akik összefogják az ál­taluk meghatározott tennivalókat? Mi lett az eredmény?- Lényegében nem kértünk nagy dolgot, csak azt, hogy tart­sák össze a különböző feladatcso­portokat. Biztattuk a tíz-tizenöt érintettet, hogy mellettük állunk, folyamatos kapcsolatban leszünk velük. Ezen túl egyrészt a kreati­vitásra és arra is ösztönöztünk: ne vállalják túl magukat, ne jelent­sen lelki terhet ez a munkálkodás. Tekintsék ezt az egészet közös munkának, aminek min­dig vannak szép gyümöl­csei. Tartottunk attól, hogy lesz-e minden feladatcso­portnak gazdája, de a fenntartásaink alaptalan­nak bizonyultak: ki-ki vál­lalta, amit kellett. Mind­ezek után elindulhattunk tehát, mert felelős hozzáállásban nem volt hiány, bár akadtak, akiket job­ban rá kellett beszélni, míg máso­kat kevésbé. Menet közben aztán kiderült, hogy kevés a szóban for­gó segítők létszáma, s ez azért is probléma, mert több okból is ne­hézkes újabbakkal gyarapítani a megbeszélt teendőket. Ezt aztán a képességek megismerése hidalta át, vagyis láttuk, kik azok, akikhez plusz felkérésekkel fordulhatunk biztatással: „úgy gondoljuk, te ezt is meg tudod csinálni.”- Mennyi ember befogadására nyitott ez a találkozó?- Bizonytalanságok között is vannak bizonytalanabb dolgok, meg némileg biztosabbak. Az előbbieknek egyik legmarkán­sabb része ez a felkészülés szem­szögéből valóban fontos tényező. Támpont lehet ehhez az előző ren­dezvényeken regisztráltak száma, s próbáltunk egy becslést, vala­mint egy felső korlátot felállítani. Aztán ebből indultunk ki. Szem előtt tartva azért azt is, hogy van egy magja ezeknek az alkalmak­nak. Az utóbbit alkotó személyek minden egyes eddigi eseményen ott voltak, majd mintegy a továb­bi helyszínekre vonzották a hoz­zátartozókat. Tudnunk kell továb­bá: a résztvevők egyik körét vi­szont azok alkotják, akik az eddi­gi találkozók híre alapján látogat­nak el a következőre. Tehát valószínűleg most is szép szám­mal lesznek itt olyanok, akiknek először látnak egyházmegyei ün­nepséget. Lényegében így áll ösz- sze, így duzzad ennek tábora.- Amint a fenüek is sejtetni en­gedik, megszólítja, magához vonz­hatja a nem hívő embereket is egy ilyen esemény.- Igen, nem titkolt szándékunk, hogy ennek a találkozásnak le­gyen egy ilyen gyümölcse is. Va­gyis, akik nem hívők, akik távo­labb állnak az egyháztól és érdek­lődésüknek engedve eljönnek ide, lehetőséget nyerhetnek arra, hogy lelkiekben valamiféle otthonos­ság-érzetük alakuljon ki ezen ke­retek között. S esetleg ráébredje­nek: igazából nem is állnak mesz- sze az Istentől, az egyháztól. Bezák Tamás káplán végezetül annak adott hangot:- Öröm számomra, hogy a szervezés során egyre több segí­tőjelentkezett. Ezen a téren is azt figyelhettük meg: hogy a felada­tok iránti készség gyarapszik, s mind többen mondhatják el ma­gukról, hogy itt adnak és kapnak is valamit... Nyolcvan éve szentelték fel a Jézus Szíve templomot A közelmúltban tartották a zagyvapálfalvai Jézus Szíve templom búcsúját. Az ünnepi szentmisét Hlédik László atya, a templom korábbi plébánosa mutatta be. A búcsúi szentmi­sét a Magyar Katolikus Rádió közvetítése által az ország kü­lönböző pontjain is hallgatták és bekapcsolódtak a közös imádságba. Veszelovszki Balázs Salgótarján. Nyolc évtizeddel ezelőtt, 1933. július 30-án szentelték fel az óke­resztény bazilika stílusban Fábián Gás­pár műépítész tervei alapján felépült templomot. A szentelést a Rozsnyói Egy­házmegye magyarországi plébániáinak akkori vezetője, Pájer János szentelte fel, mivel a trianoni békediktátum kettévág­ta az egyházmegyét (ahogyan a történel­mi Nógrád vármegyét is). Akkor, azon a verőfényes júliusi napon, a püspöki hely- nők ezekkel a szavakkal köszöntötte a templom előtt álló mintegy ötezer em­bert: „Örömmel jöttem meghívásukra, a templomszentelésre. Mert fényes példá­ja az áldozatkészségnek az, hogy a mos­tani nehéz gazdasági viszonyok közepet­te egy község templomot’tud és akar épí­teni. Méltán megérdemli, hogy az ország felfigyeljen rá, és az elismerés zászlaját hajtsa meg ezen áldozatkészség előtt.” Ezért az összefogásért, a templomért, a közösségért adtak hálát az idei búcsúi szentmisén, amelyre a „Van miért hálát adnunk!” mottót választották. Most is so­kan, a rádió által sokszor ötezer ember kapcsolódott be a szentmisébe. Ä mise elején a jelenlévőket és a rádió- hallgatókat köszöntötte szeretetteljes szavakkal Hlédik László atya.- Jézus szívének nagy szeretetével si­ettem közétek sokszori invitálásotokra. Az Úristen megadta ezt a napot, hogy együtt tölthetjük itt, a templomban, amely nyolcvan éve szolgálja a híveket, hogy töltekezzenek a kegyelem, az irga­lom, az isteni áldás által. Szívből megkö­szönöm ezt az invitálást Gyurkó Géza di­akónus testvéremnek, a plébániai közös­ség vezetőjének, és általa nektek is. Hi­szen tizenöt esztenedeje, hogy először jöttem fiatal titánként, hogy átvegyem ezt a plébániai közösséget, és mély élmé­nyek maradtak a szívemben-lelkemben ezzel a közösséggel kapcsolatban. Ezért jó újra együtt lenni, jó újra látni ismerős arcokat, és jó átélni, hogy él ez a közös­ség, és nemesedni, erősödni akar hité­ben - hangsúlyozta a templom korábbi plébánosa. Ezután a hallgatókat köszöntötte, hogy nekik is lelki élmény legyen a sze ntmi­se-közvetítés. A megtelt templomban idős és fiatal együtt imádkozott és éne­kelt a szentmisén. A szentbeszédében az atya Jézus Szí­véről és Isten szeretetről beszélt.- Az egyház, amikor az Istenről prédi­kál, a szeretet Istenéről beszél, akiről Szent János első levelében csak ezt írja tö­mören, de csupa nagy betűkkel: „Isten a szeretet - Deus caritas est”. De vajon ért­jük-e még a szeretetnek a hangját, a nyel­vét? Azt mondják, ez egyetemes nyelv, egyetemes hang. Az érzések benső \üágá- ból ki tudunk-e lépni egymással szembe, vagy éljük individuális életünket, többé- kevésbé elzárkózva mindenkitől és min­dentől, a magunk önző világában? Örül­hetünk, hogy mi nem valami távoli, el­képzelhetetlen és teljes módon felfogha­tatlan Istenben hiszünk, nem ezt hirdeti nekünk az Anyaszentegyház, hanem egy közel kerülő, egy emberek felé hajló iste­ni szeretetet, amelynek van szíve. Jézus Szívét ünnepelve, tisztelve ez áll előttünk mint imádásunk tárgya. Megtestesült, érettünk felvette a Szentlélek erejéből az emberi természetet, hogy megváltson bennünket, ahogy Szent Pál a szentseké­ben utalt rá: életét adta a bűnösökért, pe­dig az igaz emberért is alig áldozná életét az ember - fejtette ki Hlédik László.- Az isteni szív érzései a gondviselő szeretet útján fordulnak felénk, csak mi, emberek, sokszor ezt nem vesszük ész­re eléggé. Járjuk a magunk útját, bizako­dunk az Istenben a földi boldogulásunk mértéke és mércéje szerint, elvárása­ink, vágyaink és elgondolásaink szerint, és Isten belép az életünkbe, gyakran, valami módon felforgatja azt, hogy új emberekké tegyen minket, hogy szen­tekké faragjon. Világunkban úgy tűnik, hogy az arányok alaposan megváltoz­tak. Úgy tűnik, mintha a kilencvenki­lenc a maga útját járná a százból, és csak egy van a pásztor mellett. Mit lehet ilyenkor tenni? A jó pásztornak a szere- tete, szívének minden rezdülése min­den egyesért vágyódik, minden egye­sért elindul, és mindegyikünket keres, vissza akar vezetni szent szívének öle­lésébe. Különböző módon teszi ezt meg: úgy, hogy földi pásztorokat, hithirdető­ket is küld, úgy, hogy megerősít egy-egy kis közösséget, és azt mondja, és azt üze­ni nektek is a mai napon: örvendj te kis nyáj, mert Atyádnak úgy tetszett, hogy nektek adja országát. Ez a mi örömünk­nek az oka, ez éltet, ez lelkesít bennün­ket, ez segít megértetni az Úr Jézus Szí­vének szándékát, ez segít ellesni, meg­tanulni az ő erényeit, amelyek követhe­tők. Hiszen ő mondotta: tanuljatok tő­lem, szelíd vagyok és alázatos szívű, bennem nyugalmat talál lelketek. A jó Pásztor személyében össze akar gyűjte­ni minket el nem múló isteni országába - tette hozzá az atya. A szentmisén imádkoztak az árvíz­zel sújtott településekért, valamint Sal­gótarján városáért is. A mise végén el­köszönt a betegektől, a betegeket ápo­lóktól - mindazoktól, akik nem tudtak személyesen eljönni, de vágyódtak rá, hogy ott legyenek, és lélekben a kö­zösséggel együtt imádkoztak. Az agapén mindenkinek lehetősége volt találkozni az atyával, beszélni, köszön­teni egymást. Elődeink is így tettek nyolcvan évvel ezelőtt. Az idei búcsúnkon is jelen vol­tak azok, akik jelen voltak a templom­szentelésen, valamint azok is, akik a plébánia első megkereszteltjei voltak. Az ő jelenlétük kötötte össze a nyolc hosszú évtizedet, a velük történt beszél­getésekkel tudtuk megidézni az alapító­építtető Demeter Bertalan plébános atyát, a nálunk és a városban szolgált atyákat, a templomi jótevőket. Akik jelen voltunk az ünnepen, tanú­síthatjuk a Szentlélek egyesítő, közös­ségépítő erejét. Köszönet mindenkinek, aki velünk volt, aki távolról gondolt ránk, és mindazoknak, akik a nyolc évtized so­rán templomunkat a szívükön viselték. Deo gratias - Istennek legyen hála. J

Next

/
Oldalképek
Tartalom