Nógrád Megyei Hírlap, 2013. április (24. évfolyam, 75-99. szám)

2013-04-20 / 91. szám

7 MÉLYINTERJÚK 2013. ÁPRILIS 20., SZOMBAT Dolhai Attila: „Régebben túlságosan zárkózott voltam. Időn­ként voltak mélypontok is. Tétovaság, feszültsé­gek, ügyetlenségek, pici önértékelési problémák, izgalom, megfeszített munka... Szerencsére egyik sem uralkodott el rajtam túlságosan, de mivel érzékeny ember vagyok, jobban megvisel­tek az apróságok is. Min­denhez érni kell. Valószí­nűleg kellettek az elmúlt évek, hogy megérjek a nyitottsághoz. Az ember erősebb lesz minden egyes megtapasztalás­sal...” Sándor András- Elmesélhetem egy személyes tapasztalatomat az olvasóknak?- Az évekkel ezelőtti találkozá­sunkra gondolsz?- Pontosan. Nem voltál valami jó passzban, s végül nem is jelent meg az az interjú.- Az valóban egy kritikusabb korszak volt, amikor semmi nem úgy alakult, ahogy szerettem vol­na. Látszólag ugyan minden rendben lévőnek látszott, csak a lelkemben nem volt rend. És nem akartam, hogy az olvasók egy ak­kor nagyon rossz passzban levő ember vallomását olvassák. Ta­lán nem is értették volna. Most vi­szont minden téren jól vagyok. És örülök annak, hogy ilyen han­gulatban találkozunk. A színé­szet mellett a zenei életben is szárnyra kaptam, hiszen készí­tettünk egy új lemezt. Eleinte úgy volt, hogy feldolgozásokat éneke­lek majd, de aztán a sors úgy ala­kította, hogy ebből ne legyen semmi. Nem jöttek meg időre a jogok, vagy éppen nem kaptunk engedélyt, és elkezdtünk saját da­lokat gyártani. Rengeteg pozitív visszajelzést kaptam a lemezre, a szakmából is, és ez visszaadta a hitemet.- Miért és miben kellett a hitedet visszaadni?- Hiába jelentek már meg le­mezeim, lemondtam arról, hogy a színházi élet mellett legyen egy zenei karrierem is. Nagyon örü­lök az új lemeznek, mert ez már sokkal inkább jellemzi a szemé­lyiségemet, mint a korábbiak. Jobban a magaménak érzem. En­nek nyilvánvalóan az is oka, hogy most még inkább kivettem a ré­szem az alkotói folyamatokból, több dalnak is én írtam a szöve­gét. Amikor meghallgattam egy- egy zenei alapot, azonnal beug­rottak hangulatok, képek, jelene­tek. Az egyiknél például az, ahogy ülsz egy asszonnyal az asz­tal mellett. Mindketten érzitek, hogy ott valaminek vége van. Nem akarsz neki semmit monda­ni, de mégis szeretnéd, hogy még maradjon. Ebből született a „Ha maradhatnál” című dal. Vagy ott a szívemnek nagyon kedves "Állj mellém" című nóta, ami arról szól, hogy igenis kell egy társ, mert nem lehet egyedül boldogul­ni. Az a dal például olyan, mint­ha otthon beszélgetnék Vikivel, a feleségemmel.- Mi ez a változás? Korábban beszélni sem nagyon akartál a csa­ládodról, közös képeket pedig so­ha nem engedtél megjelenni a lá­nyaiddal.- Talán túlságosan zárkózott voltam. Ez a lemez azonban nyi­tottá tett, sokat megmutatok ab­ból az oldalamból, amit eddig nem ismertek. Persze azért bizo­nyos határokon belül, hiszen a magánéletem egyes részei azért most is csak az enyémek. Min­denhez érni kell. Valószínűleg kellettek ezek az évek, hogy meg­érjek a nyitottsághoz. Csak egy apró példa: most már veled is bát­rabban beszélgetek. Talán nevel­tetés kérdése is, hogy valaki mennyire nyitott. Az édesapám például világéletében mindent alaposan megfontolt, és így dön­tött. Lehet, hogy túlságosan is át­vettem ezt tőle. Ma már nincse­nek titkok. Három lánygyermek boldog édesapja vagyok, és van egy szuper feleségem. A sokat emlegetett dalokban benne van az egész életünk. Le mertem írni mindent. Kellenek a mélypontok ahhoz, hogy az ember később fel­kapaszkodjon. Erősebb lesz min­den egyes megtapasztalással. >- Mit lehet tudnia korábbi mély­pontodról?- Tétovaság, feszültségek, ügyetlenségek, pici önértékelési problémák, izgalom, megfeszített munka... Szerencsére egyik sem uralkodott el rajtam túlságosan, de mivel érzékeny ember vagyok, jobban megviseltek az apróságok is. Ugyanakkor az elmúlt eszten­dők, a munkák mind-mind maga­biztosabbá tettek. De fontosak a visszajelzések, főként szakmailag.- Férfiként is fontos számodra a visszaigazolás?- Természetesen. Jólesik, ha a feleségem megdicsér. Azt is sze­retem, ha időnként tanácsot ad, milyen ruhát vegyek fel. Ő az én kontrollom. Természetesen ugyanez visszafelé is működik. Imádja, ha észreveszem, hogy új ruha van rajta.- Mindig észreveszed?- Nem... (nagyon nevet) De igyekszem! Múltkor is épp mentünk valahová, és azonnal kiszúrtam.- Amikor még csak álmodtál ar­ról, hogy a Dolhai Attila név egy­szer majd sokat jelent az emberek­nek, nem a musicalszínpadokon képzelted el magad?- Nem. Inkább arról álmodoz­tam, hogy állok egy nagy színpa­don, mondjuk a Népstadionban, és ordítva énekelek több ezer em­ber előtt. Ahogyan Deák Bili Gyu­la, vagy Hobo tették. Mindig ze­nészként képzeltem el magam. Arról álmodtam, hogy rockéne­kesként sokat koncertezek majd egy zenekarral, és azt imádni fog­ják az embereket. Deák Billen, meg Led Zeppelinen nőttem fel. Úgy terveztem, hogy beállók én is a sorba, és olyan leszek, mint ők.- Kin, vagy min múlt, hogy végül mégsem rockénekes lettél?- Nyilván rajtam. Meg máso­kon is. Hiszen elkezdtem én a zenekarosdit, jártunk is koncer­tezni, csak képtelenek voltunk egy bizonyos szint főié lépni, mert nem voltak egyformák az akaratok. Volt, aki csak hobbi­ként muzsikált a csapatban, pe­dig én halálosan komolyan gon­doltam. Aztán annyira belefárad­tam a szélmalomharcba, hogy vé­gül feladtam. Elvették a kedvem a többiek. Ugyanakkor ezzel pár­huzamosan új dimenzió kezdő­dött az életemben. A színház.- Itt is énekelhetsz több ezer em­ber előtt. Csak ez nem rock szín­pad.- Nem is baj. Elengedtem ma­gamtól ezt a vágyat. A Rómeó és Júlia bemutatója óta annyi csodát kaptam az élettől... Gyakorlatilag nap, mint nap bizonyosságot szerzek arról, hogy szeretnek az emberek. Ha belépek egy kávézó­„Kellenek a mélypontok../' szezont a fazon­nal, és ebben én is hibás vol­tam. Mindig is két sínpáron futott az éle­tem. Naphosz- szat próbáltam garázsban, de közben a színé­szet is egyre fonto­sabb lett.- Mikor enyhültek meg?- Amikor eljöttek az első előadásomra.- Büszkék rád úgy is, mint családapára?- Nagyon. Az otthon látott szülői mintát viszem tovább én is. Ő már 41 éve háza­sok. És hárman va­gyunk testvérek. Három fiú. szüléiddel. ~ Igen, amíg fel nem épült a házunk, ott él­tünk.- Képzeld, nincs. Ilyen szem­pontból rettenetesek vagyunk a feleségemmel. Nem fényképez­zük, és nem videózzuk őket. Múlt­kor is felhívott egy újságíró, aki utazásokkal kapcsolatban akart velem interjút készíteni. Kérte, adjak képet, hol jártam eddig a családdal. Mondtam, hogy nincs, mert olyankor sem fotózunk.- Ezek szerint a nejedről sincs nálad kép.- Nincs bizony.- Viki olyan, mint Columbo fele­sége. Folyton beszélsz róla, de lát­ni nem engeded.- Ez a párom döntése volt. Nem akar szerepelni. Az az igazság, hogy nem esik hasra a szórakoz­tatóipartól. Egyáltalán nincs el­ájulva ettől a világtól. za nagy tréningruhások va­gyunk, és gond nélkül elmegyek így a boltba. Olyankor gyakran emlegetem is a feleségemnek, hogy ha egy fotóriporter látna a zöld klumpámban, meg a térd­nadrágomban, másnap érdekes anyagokat olvasnék magamról a bulvárlapokban... (nevet) Egyéb­ként nem érdekel, ki mit gondol. Kistarcsán otthon érzem ma­gam. Kilenc éves korom óta ott élek, mindenkit ismerek a kör­nyéken, nagyon erős biztonság- érzetet ad. A lányaim miatt pedig már egy másik fajta ismeretség is kialakult, sok gyerekes csa­láddal ismerkedtünk meg, hi­szen a lányok hozzák a barátnő­iket. Gyakran összejövünk, jó a társaság.- Sokáig, már házas ember­ként is együtt laktatok a ba, vagy bemegyek egy közértbe, látom, hogy rám mosolyognak. És ez nagyon jólesik.- Igaz, hogy a szüleid is akkor nyugodtak meg igazán, amikor a színházban megnéztek?- Igen... Amikor annak idején bejelentettem nekik, hogy zenész­nek készülök, nagyon nem örül­tek. Nem gondolták, hogy ebből életforma lehet. Azt szerették vol­na, ha „rendes szakmát" szerzek.,- Nem alakult ki benned egyfaj­ta bizonyítási vágy velük szemben?- Dehogynem! Meg akartam ér­tetni, hogy egy színésznek is le­het rendes élete. Nem volt egy­szerű...- Sok konfliktussal járt?- Igen. Megkockáztatom: talán ma nem is lennék színész, ha a szüleim akkoriban nem ágállnak annyira ellene. Ugyanakkor mentségükre szóljon, hogy szerintem kicsit össze is keverték a- Ki viselte nehe­zebben ezt az idő­szakot?- Én. Van két fiútestvérem, s én vagyok a legfiatalabb. Há­rom fiútestvér mellett anyukám hozzászokott, hogy katonás rendben számon kérje rajtunk a dolgokat. Ez időnként bizony vissza-visszatért a mi esetünk­ben is. A feleségem ezt reme­kül tolerálta, én kevésbé. De nem volt vészes a dolog, min­den problémát hamar megol­dottunk.- Te, vagy a feleséged?- Együtt. A feleségem nagyon türelmes ember. Mindig végig­hallgat, aztán próbál türelemre inteni. Folyton azt mondja, igye­kezzek higgadtan végiggondolni a dolgokat. És ez nem csak a csa­ládi ügyekre értendő, hanem a szakmára is. Jómagam ugyanis az „ami a szívemen, a számon” tí­pusú ember vagyok. Úgy, hogy közben nagyon nehezen viselem a konfliktusokat. Emiatt volt már bajom elég.- Nem egyszerű veled?- Nem is olyan nehéz...- Három lányod van. Van ná­lad kép róluk?- A színházban sem néz meg?- Nem nagyon. Ez is érdekes, mert a kapcsolatunk elején nagy színházba járó volt. Együtt és külön is sokat jártunk elő­adásokra. Ám, amióta színész lettem, valahogy elillant számá­ra a varázs. Vagy csak túlságo­san sok színházat viszek haza. Nem tudom...- Mióta vagytok együtt Vikivel?- Tizennégy éve. Másfél-két év­vel a megismerkedésünk után házasodtunk össze.- El tudtok szabadulni kettes­ben a három gyerek mellől?- Igyekszünk rendszeresen időt szakítani erre. Egy házas­ságot életben kell tartani. Né­hány hete a Mátrában voltunk ketten. Vittük a tréningruhát, és nagyokat kirándultunk. És rengeteget beszélgettünk. Azt vallom, hogy a jó házasság alap­ja a sok beszélgetés.- Kik láthatják Dolhai Attilát tréningruhában a családtagjain kívül?- Mondjuk a kistarcsai bevá­sárlóközpontvásárlói. Mi odaha­- Van időd a családodra?- Ez egy érzékeny pont...- Tettek valaha a lányaid szemrehányást, amiért keveset vagy velük?- Ha nem is volt szemrehá­nyás, de akadnak kritikusabb időszakok, amikor új darabot pró­bálunk, mert ilyenkor sokat va­gyok távol. Ekkor gyakran mond­ják, hogy „hiányzik az apukánk”, pedig akkor is minden reggel én viszem őket iskolába. Amikor meg otthon vagyok, állandóan a fejemen ugrálnak. De ez pont így jó. Nekem ők jelentik az abszolút kikapcsolódást. Hazamegyek, ki­nyitom az ajtót, és rohannak fe­lém a lányaim. Attól fogva nem lé­tezik más, csak ők. A nagyobbik kilencéves, a középső hat, a leg­kisebb pedig három lesz.- Hárman vagytok testvérek, s mind fiúk. Neked is három gyere­ked született, mind lány. Szerettél volna fiút?- Nem feltétlenül. Örülök, hogy lányaim vannak, mert ők nekem nagyon bejöttek. A leg­idősebb, Luca érkezése előtt meg sem kérdeztük, hogy milyen ne­mű a gyerek. Aztán, amikor megérkezett, boldog voltam, hogy lány lett. A középsőnél, Em­mánál szóba sem jött, hogy eset­leg fiú is lehetne. A harmadik­nál, amikor a négydimenziós ult­rahangon közölték, hogy ő is lány, szintén nagyon örültünk. Fogalmam sincs, milyen érzés lehet fiús apának lenni, de talán nem is kell megtudnom.- És milyen érzés lányos apá­nak lenni?- Elmondhatatlan. Egyszerűen nem tudok olyan mélyen magam alá kerülni, hogy ne tudnának fel­vidítani. Ugyanakkor az is igaz, hogy náluk jobban senki nem tud a sodromból kihozni.- Ilyenkor mit csinálsz?- Kiabálok. De már erre is ki­fejlesztettem egy módszert. Ami­kor érzem, hogy megy fel a pum­pa, inkább elvonulok a másik szo­bába, hogy ne kiabáljak végül...- Képes vagy bocsánatot kérni a lányaidtól?- Igen. Szoktam is, ha rájövök, hogy nincs igazam.- A harmadik gyereknél min­den szempontból rutinosak volta­tok Vikivel?- Ne gondold! Nem lehet elég rutinosnak lenni a szülői felada­tokban, mert minden gyerek más. Például a mai napig nem tu­dom úgy fegyelmezni őket, hogy mind a háromnál hatásos legyen. Emmánál ugyanis elég, ha rászó­lok, miközben a konyhában szór­ja szét a rizst. Sőt, ő még össze is szedi. Luca viszont úgy tesz, mint aki meg se hallja, ha szólok...- Nem lehetnek unalmasak a hétköznapjaitok.- Nem is azok! Rendszeresen járunk be a városba mozgólép­csőzni, mert az óriási élmény ne­kik. Kint lakunk a város szélén, s annyira hozzá vannak szokva a kerthez, ahhoz, hogy azt csinál­nak kint, amit akarnak. Egy bevá­sárlóközpont olyan nekik, mint­ha Disneyland-ben lennénk.- Eleven gyerekek?- Hajjaj! A múltkor beszaba­dultunk egy függönyboltba, ahol lepusztítottak mindent. Mondta is az eladónő, nem gondolta vol­na, hogy a lányok is ilyenek... Időnként összevesznek. Ilyenkor általában hagyjuk őket, hogy egy­más között lerendezzék a kis konfliktusaikat. A feleségemmel abban maradtunk, hogy apa lesz a megtestesült fegyelem. Vagyis nekem kell rendet tartanom a házban. Természetesen a felesé­gem is következetes, de ő mégis csak egy lágyszívű anya.- Mit kívánjak neked így a be­szélgetés végén?- Bátorságot.- Mihez?- A konfliktushelyzetekhez. Az a baj, hogy a jó válaszok egy-egy vita kapcsán mindig csak más­nap jutnak eszembe, amikor fel­kelek. S emiatt napokig viszem magammal a nem túl pozitív dol­gokat. Sokat javultam ilyen tekin­tetben az elmúlt esztendőkben, de ezt jó lenne teljesen levetkőzni.- Ezen kívül zavar még valami?- Nem különösebben. Talán csak az, hogy nem tudtam még férfiaknak szóló slágert írni. (na­gyon nevet) Elkönyveltek a lírai, nőknek szóló dalok előadójának. Ugyanakkor nagyon sok koncer­temre elkísérik a férjeik a hölgye­ket. Ott látják, hogy kevésbé va­gyok érzelgős. Fellépésen inkább egy szemtelen, provokátor va­gyok, ami a férfiaknak is bejön, és röhögnek. Tán még meg is bocsát­ják, hogy el kellett kísérni a part­nerüket egy ilyen koncertre... » V

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom