Nógrád Megyei Hírlap, 2013. február (24. évfolyam, 27-50. szám)

2013-02-09 / 34. szám

MÉLYINTERJÚK „Kezdtem beletörődni abba, hogy nem lehetek boldog” „Volt egy időszak, amikor még Balassagyarmaton laktam a ré­gi lakásunkban, de már eljár­tam fellépni, s megvehettem életem első középkategóriás autóját. Ekkor átjött hozzám a szomszéd néni a szemközti házból. Alig tudott járni, de a bottal átbicegett. Becsöngetett és mindennek lehordott, hogy mit képzelek magamról. Mert aki éveken át biciklivel járt, az ne vezessen autót.. emlékezett vissza Gáspár Laci. Sándor András- Sok korszakodat láttam már. Talán az elmúlt másfél év volt a legzűrösebb.- Volt itt minden. Összeveszés, válás, depresszió...- Majd egy új szerelemről is cikkeztek. Azt írták, újra boldog vagy.- Óvatosan bánj ezekekkel a kifejezé­sekkel! Nem merem azt mondani, hogy boldog vagyok. Annyiszor mondtam már, és közben sosem voltam az.- Akkor miért mondtad, ha közben nem voltál az?- Mert magamnak sem akartam be­vallani, hogy valaminincs rendben. Nyil­vánvalóan vannak pillanatok, amikor az ember boldognak képzeli magát, és azt hiszi, ez már örökké tart. Aztán a követ­kező' pillanatban kiderül, hogy az egész csak ábránd. A legtöbb ember - velem együtt - hajlamos beletörődni egy megal­kuvásokkal teli helyzetbe és azt hazudja magának, hogy ez így van rendjén. Aztán egy ponton túl csak kiderül, hogy a komp­romisszumok sem működnek az idők vé­gezetéig. Egy rossz kapcsolatot is el lehet húzni akár 11 évig is...- Az első házasságodra gondolsz?- Pontosan. 17 évesen nősültem. A fe­leségem akkor volt 20 esztendős. Ma már tudom, hogy őrültség volt Egy gyerek - hi­szen az voltam - nem nősülhet meg! A sors valahogy mégis úgy alakította, hogy szülői engedéllyel összeházasodtunk. Fi­atal korunk miatt tiltottak minket egy­mástól, és nem láttam más kiutat arra, hogy találkozhassak vele, csak ha felesé­gül veszem. De az első pillanattól fogva nem működött a kapcsolatunk. Egyálta­lán nem illettünk össze, folyton vesze­kedtünk. De azt hittem, ez természetes.- Miért lenne természetes, hogy két em­ber állandóan veszekszik egymással?- Semmit sem tudtam akkor a világról. Borzasztó tudathasadásos állapotban él­tem. Már 14 éves koromban külön költöz­tem a szüleimtől és munkát vállaltam. Alig maradtam ki a nyolcadik osztályból, azon a nyáron már megélhetés után kellett néz­nem és az így keresett kis pénzből segítet­tem a szüléimét, illetve a testvéreimet Gye­rekfejjel azt gondoltam, már felnőtt vagyok. Pedig fenéket voltam még felnőtt! Fogal­mam sem volt arról, mi hogyan működik az életben. Nyereüen kamasz voltam, aki akkoriban még azt hitte, mindenki ugyan­azt a zenét hallgatja és ugyanúgy énekel, ahogy ő. Azzal persze tisztában voltam, hogy nem jó veszekedni, de megvoltam ró­la győződve, hogy ez maga a házasság...- A második házasságodban mit ron­tottál el?- Fogalmam nincs. Azt hittem, ha kül­sőleg hasonlítunk egymásra, akkor belül is passzolunk majd. Nem így lett. Nem akarok rosszat mondani egyik volt fele­ségemről sem, hiszen a maguk nemé­ben mindkettő remek asszony. De nem illettünk egymáshoz. Egyikkel sem. Hi­szek abban, hogy Isten minden ember­nek teremtett egy társat. Csak azt nem tudni, életének melyik szakaszában ta­lálja meg. Különös játéka a sorsnak, hogy pont akkor rendelt mellém valakit, amikor már nem kerestem senkit. Épp akkor kezdtem volna beletörődni abba, hogy soha nem lehetek boldog.-Mintha mindig akkor kapnál meg min­dent az élettől, amikor már lemondtál róla...- Pontosan. Ugyanez jellemző a szak­mai karrieremre is. A Megasztár döntősei közé az utolsó pillanatban, közönségsza­vazatokkal jutottam be. De amikor beju­tottam, az egyik zsűritag, Pierrot úton-út- félen azt hangoztatta, hogy kezelhetetlen vagyok. Pedig nem voltam az. Aztán egy­szer élő adásban is kijelentette: a lemeze­im a polcokon fognak porosodni. Ehhez képest 9 éve töreüen a karrierem és a le­mezeim közül több plaüna státuszt ért el.- Megkeményített a sok harc, az ál­landó bizonyítás?- Igen. Sokkal erősebb lettem. Renge­teget elértem az elmúlt években. A mi­nap kapcsolgattam otthon a tévét és va­lamelyik csatornán ismételték az öt esz­tendővel ezelőtti főzőműsort. Alig ismer­tem rá az akkori önmagámra. Valamifé­le álvagányságot erőltettem magamra, miközben félénk vidéki kisfiú voltam. Ma már nem érdekel a vagányig és ta­lán pont ettől leszek az, hogy elengedtem a görcsös megfelelési kényszert.- Férfi létedre gyakran elérzékenyülsz...- Nem szégyen ez. Erős férfinek tar­tom magam, de ha a kislányommal me­sefilmet nézek, képes vagyok előbb könnyezni egy jeleneten, mint ő. Ezzel a kettősséggel lehetne a legjobban jelle­mezni engem. És romantikus is vagyok, bár ezt az oldalamat kevesen ismerik. De van valaki, aki nemrég ismerte meg...- Érzel lelkiismeret-furdalást a gyereke­id miatt? Hiszen egyik sem él veled.- Nem, hiszen így is nap, mint nap te­vékenyen részt veszek az életükben. És ezt most nem azért mondom, mert egy könyvben így illik fogalmazni. Jó apának tartom magam, mindig a gyerekeim vol­tak a legfontosabbak. És sokat teszek azért, hogy egyik se érezze a hiányomat.- Ha mára hiánynál tartunk, privát be­szélgetéseinken gyakran meséltél arról, hogy édesapádat képtelen vagy elengedni- Ez azóta sem változott.- Sejted, hogy miért?- Sejtem. Ugyanis nem búcsúzhattam el tőle és nem mondtam el neki, hogy meny­nyire szeretem, mennyire fontos nekem.- Nem tudtad vagy nem akartad?- Cikinek tartottam, ha az apja előtt ér­zelgősen beszél az ember. Anyunak mondtam, hogy szeretem, de apunak nem. Pedig meg kellett volna tennem! Furdal is a lelkiismeret. Leginkább azért, mert apám, amíg élt, próbált közvetlen kapcsolatot kialakítani velem. Hiszen mégiscsak én voltam az elsőszülött fia, de én meg folyamatosan hárítottam. Többször le akart velem ülni beszélget­ni, de kitértem előle. Utólag pedig egyre mardosóbb ez az érzés. Hogyan lehet­tem ilyen buta... Elkéstem.- Álmodsz vele?- Igen. Nem is keveset. Nyilvánvalóan azért, mert ennyi idő után sem tudom el­engedni. Utálom, hogy magamba forduló, zárkózott ember vagyok. Most már fáj, hogy képtelen voltam kimutatni, meny­nyire fontos az apám. Ha találkoznék Is­tennel, megkérdezném tőle, miért kellett ennek így lennie. Miért pont akkor kellett meghalnia az apámnak, amikor sikeres lettem és jobbá tehettem volna az életét? (itt könnybe lábad a szeme) Aput nagyon nyomasztotta, hogy szegények voltunk és nem tudott mindent megadni a gyereke­inek. Nekem ugyan sikerült áttörnöm a családunk generációkon át öröklődő sze­génységét, de számára ez már késő volt.- Milyen betegsége volt?- Embernek nem volt annyi problémá­ja, mint neki. Úgy nőttem fel, hogy szin­te természetesnek tűnt, hogy mindig van valami baja. Az egyik szemére megva­kult, a másikra sokdioptriás szemüveg kellett. Kétszer is kilyukadt a gyomra, idegkimerültséggel is kezelték, a csont­jai is elkoptak, végül a tüdődaganat vit­te el, mindössze 47 évesen. tem a környezetemben lévő emberek­nek, félelmükben elfordultak tőlem. Szentül hitték, hogy engem elvisz a go­nosz. Már le is mondtak rólam.- Hogyan lett vége ennek a korszak­nak?- Nagymamám azt tanácsolta, tegyek kenyeret a párnám alá. Mások azt mond­ták, inkább szentképet fektessek az ágy­ba, vagy vigyek gyertyát a templomba. Minden módszert kipróbáltam, de az ál­mok még intenzívebben jöttek, sőt, még- Bízott benned?- A családból egyedül az édesapám bí­zott a tehetségemben. Tudta, hogy tehet­séges vagyok, és előbb-utóbb be kell fut­nom. Négy évvel a Megasztár előtt egy komoly operációt megelőzően azt mond­ta anyámnak, miközben tolták be a mű­tőbe, hogy addig nem hal meg, amíg a fi­át nem látja a tévében. Aztán, amikor a Megasztárban énekeltem, már alig tu­dott beszélni, de a képernyő előtt ülve azt suttogta: most már rendben lesz a család, mert Lacika segíteni fog mindenkin.- Hogyan élted meg az elvesztését?- Emlékszem, a temetésén nem tud­tam sírni. Inkább anyukámat és a többi­eket vigasztaltam. Később lett elviselhe­tetlen a hiánya. Álmomban, amikor talál­kozom vele, mindig átölelem és zokogok. Gyerekkoromban, amikor az öregek ar­ról meséltek, hogy visszajönnek a halot­tak, ordítottam félelmemben. Aputól azonban nem félek. Jó érzéssel tölt el, ha velem van álmomban.- Nem minden álmod esetében vannak jó érzések. Egyszer egy tévéműsorban Ómolnár Miklósnak meséltél a rémálmaid­ról, és arról, hogy mindenki bolondnak hitt- Azt gondolták a barátaim, megszállt a gonosz. Eleinte hetente egyszer kísér­tett ez a rémálom, később már naponta, sőt, amikor napközben pihentem és el­szundítottam, minden egyes alkalommal átéltem. És mindig azt álmodtam, hogy kínoznak. A húsomban éreztem a fájdal­mat. Szerettem -volna felébredni, jó lett volna kinyitni a szemem, de nem ment! Közben hallottam, hogy a szüleim a má­sik szobában nézik a tévét, kiáltani akar­tam nekik, hogy segítsenek, de nem jött ki hang a torkomon... Amikor elmesél­jobban fájtak. Elmentem a roma ismerő­sökhöz, hátha ők tudnak rajtam segíteni, de kidobtak. Azt mondták, megszállt a go­nosz. Tudom, őrülten hangzik, de én min­dent megpróbáltam és semmi, senki nem segített rajtam. Végső elkeseredettségem­ben elmentem egy keresztény közösség­be, ahol azt tanácsolták, amikor jön az álom, kiáltsam ezt a mondatot: „Sátán, tá­vozz tőlem, én Jézus Krisztus gyermeke vagyok!” Hiába érveltem, hogy ilyenkor egyetlen hang sem jön ki a torkomon, az­zal biztattak: akkor csak gondoljam a mondatot így tettem és attól kezdve soha többet nem jött elő a rémálom.-Emlékszem, volt egy időszak az életed­ben, amikor azért is lelkibeteg voltál, mert elterjedt a szakmában, hogy nagyképű let­tél és túlságosan elszálltál magadtól. Ak­kor sem értettem, miért kell azzal foglal­kozni, hogy mit mondanak rólad mások.- Ez egy nehéz dolog. Ha valaki olyan szegénységből jön, mint én és annyira védtelen ezzel a világgal szemben a zár­kózottsága miatt, az igenis érzékeny. Gondolj csak bele milyen érzés egy szín­padon álló embernek éveken át folyama­tosan azt visszahallani magáról, hogy el­szállt a sikerektől, megközelíthetetlen lett, fennhordja az orrát. És milyen érzés lehet folyamatosan azzal a mondattal szembesülni a rajongókkal történt talál­kozások után, hogy „pozitívan csalód­tunk benned, nem hittük volna, hogy ilyen közvetlen vagy”.- Tényleg sokszor megkapod ezt a mondatot?- Szinte minden hétvégi fellépésen. Ami egyrészről nyilván jólesik, hiszen öröm, ha a rajongók közveüen, barátsá­gos emberként ismernek meg. Olyan­I I nak, amilyen valójában vagyok. Más­részről viszont elkeserít a dolog. Amikor ugyanis évek óta folyamatosan ezt hal­lod, belegondolsz, hogy akkor mit gon­dolhatnak valójában rólad?- Emlékszem, amikor Afrikában jár­tunk, az utazás során naponta többször is kibukott belőled ez a keserűség.- Azért fájt ez nekem, mert nem felej­tettem el, hogy engem a közönség emelt ki a korábbi életemből. Abból az életből, ahol folyton zsákutcákban kötöttem ki. A szegénység és a kilátástalanság zsákut­cáiban. Reményt, lehetőséget adtak az­zal, hogy beszavaztak a Megasztárba, s a 2004us esztendő férfihangja lehettem. Ezért fontos számomra az emberek véle­ménye, s ezért tudok lelkileg padlóra ke­rülni, ha ismeretlenül ítélkeznek felet­tem. Annak idején azért szerettek meg a műsorban, mert közülük valónak érez­tek. Itt ez a szerencsétlen sorsú, duci fiú, aki szépen énekel, adjunk neki egy esélyt - gondolhatták. És meg is adták.- Ami azt illeti, a korábbi életedhez ké­pest valóban álomkarriert futottál be.- Pontosan. De aztán történt valami. Szinte észre sem vettem és belekerültem olyan „botrányos” dolgokba, amelyekkel akaratom ellenére is táptalajt adtam a már régóta körülöttem lévő pletykáknak. Mert a híresztelések párhuzamosan ér­keztek a sikerekkel. Es minél több ered­ményt értem el, annál inkább mondo­gatták, hogy biztosan elszálltam. Ezt ak­kor még elintéztem magamban annyi­val, hogy inkább legyen száz irigyem, mint egy sajnálom. De elkövettem egy nagy hibát. Elvállaltam különböző buta szerepléseket. Pont akkor, amikor épp túl voltam a váláson, amikor a leginkább sebezhetőnek éreztem magam. És ekkor elindult a lavina. Hirtelen botrányhős let­tem és nem zenész. Már nem csak a ze­némmel lettem eladható a média számá­ra, hanem az úgynevezett „botrányos életvitelemmel”.- Tedd a kezed a szívedre! Valóban nem szédített meg a siker?- Ha a sportautók „szédülésnek” számí­tanak, akkor egy kicsit talán igen. De szá- zadszor, vagy ha kell, ezredszer is elmon­dom: belül ugyanaz maradtam, aki vol­tam. Soha nem felejtem el, honnan jöttem, ki vagyok. Emlékszem, amikor még na­ponta ingáztam Balassagyarmat és az or­szág nagyvárosai között, egyszer későn, amikor mentem haza, láttam, hogy csóró kisgyerekek álldogálnak a hamburgeres előtt. A kocsiból kiszúrtam a szemükben azt a vágyódást, amit annyi idős koromban én is éreztem. Én ugyanolyan csóró voltam akkor és ugyanúgy vágytam arra, hogy egyszer annyi hamburgert egyek, ameny- nyi csak belém fért. Félreálltam az autóval, odamentem és vettem nekik. És több ilyen eset is történt az évek során, csak ezzel nem dicsekedtem, mert úgy gondoltam, nem kell annak hencegnie, aki segít.- Hogyan lettél mégis „botrányhős”?- Szerencsétlen egybeesések miatt. Sajnos sokszor kerültem címlapra m'eg- alapozatlan gyanúsítgatásokkal, koholt vádakkal, ilyen-olyan botrányokkal. Egyik napról a másikra benne voltam a körforgásban. Igen, megtévedtem az úton. Elkönyveltek olyan férfinak, aki otthagyta a családját, pedig ez egyáltalán nem így volt. A gyerekemet sosem hagy­tam el és nem is fogom.- Van kiút?- Hogyne lenne. Szeretném, ha tud­nák: számomra mindig a közönség lesz az első. Be akarom bizonyítani, hogy nem tettek velem rossz lóra 2004-ben, amikor rám szavaztak. Sokat változtam az elmúlt évek során. Már nem vagyok az a félénk gyarmati kisfiú, mint aki voltam... I

Next

/
Oldalképek
Tartalom