Nógrád Megyei Hírlap, 2013. február (24. évfolyam, 27-50. szám)
2013-02-23 / 46. szám
7 MÉLYINTERJÚK Alapi István: Odahaza is próféta lettem- Örültem a Fonogram-díjadnak.- Akkor képzelheted, én hogy örültem... Ugyanígy az Artisjus előadói díjára is büszke vagyok. Az utóbbi időszakom szakmailag kifejezetten sikeres volt.- Egy ilyen elismerés után a hazai jazz zenészek is elfogadtak végre?- Csak egy részük. Ez kényes téma... Tudod, én szabadon garázdálkodom a műfajok között. A jazz pedig pontosan azért jött létre, mert a zenészek unták a klasszikus zene kötöttségeit. Az improvizálás maga a szabadság. A jazz valaha a legforradalmibb, legújítóbb műfaj volt. Idehaza azonban kialakult egy olyan muzsikusszféra, akik furcsán néznek mindenkire, aki próbálja a határokat feszegetni, és újítani szeretne a jazz-ben. Maloschik Róbert a Jazz Szövetség egyik „fejese” például kikérte magának, hogy az én lemezemet egyáltalán jazz kategóriában jelölték. Rajta kívül egyébként minden normálisan gondolkodó zenész gratulált. Többek közt Babos Gyula és Bírta Miklós. Babos azt mondta, ne törődjek semmivel, akármilyen butaságokat is beszélnek. A Fonogram-díjnak azért örültem, mert ez is az én koncepcióimat igazolja.-Azt mondtad, az utóbbi évek kifejezetten sikeresek voltak szakmailag. Ugyanez magánéleti szempontból is elmondható?- Bizonyos szempontból igen.- Azt, hogy új párod van, onnan tudtam, hogy a Fonogram gálán egy ország előtt köszönted meg Krisztina támogatását A volt feleségedet pedig nem így hívták...- Nem titok, hogy már új kapcsolatban élek, immáron négy éve.- Hányadszor kezdted újra az életed?- Ha a fővárosba költözést is újrakezdésnek vesszük, akkor négyszer. Az volt az első. Gyerekkoromtól fogva a világ legtermészetesebb dolga, hogy zenélek. Tudtam, hogy ez lesz az életem, de huszonévesen kénytelen voltam „tisztességes munkát" is végezni. A legszélsőségesebb munkahelyeken dolgoztam: a gyári melótól a nevelőotthoni nevelőn át a gyámügyi előadóig minden voltam. A BRG-ben például meósként, azaz minőségellenőr- ként dolgoztam. Kisterenyén a tanácsnál a szociális segélyek adminisztrációját intéztem. Pesten pedig az egyik külkereskedelmi vállalatnál „kifutóskodtam”.- Az mit jelent pontosan?- Tróger voltam. A negyedikről vittem a pincébe a bútorokat.- Mikor határoztad el, hogy Salgótarjánból végleg a fővárosba költözöl?- Sokáig hittem abban, hogy azokkal az emberekkel, akikkel akkor játszottam, hasonlóan gondolkodunk. Azt hittem, együtt valósítjuk majd meg a világ- megváltó álmainkat. Sajnos ebben csalódnom kellett. Egy idő után azt vettem észre, hogy a csapatból én vagyok az egyetlen, aki valójában erre tette fel az életét. A többiek persze ugyanezt mondták, de a gyakorlat nem ezt mutatta. A nagy közös cél érdekében már a legapróbb áldozatok is gondot jelentettek.-Mesélj!- Amikor a zenélés kapcsán bizonyos lépéseket kellett volna tenni az előbbre jutás érdekében, kiderült, hogy félnek. Pedig roppant tehetséges emberekről van szó. Egyszer, amikor egy nagyon fontos, szinte sorsdöntő fellépésünk volt a megyei művelődési központban, és előtte próbálni kellett volna, az egyik zenésztársam azt mondta, hogy ő azért nem jön le a próbára, mert az anyósánál ebédel, és három előtt nem tud beérni... Magyarán, őt az aznapi koncert nem izgatta annyira. Engem viszont aznap nem tudtak volna olyan ebédre elhívni, ami fontosabb lett volna annál, hogy az esti bulit jól megcsináljuk! Aztán elérkezett a pillanat, amikor kiderült: ahhoz, hogy előbbre lépjünk, többet kell Pesten tartózkodnunk, mint otthon. A tűz közelében kell lennünk, mert ha nem, akkor mások sütögetik a pecsenyéjüket, mi pedig álmodozhatunk a halálunk napjáig valamiről, ami sohasem jön létre. Na, amikor ezt felvetettem, megkaptam, hogy könnyen beszélek, mert nincs családom. Rögtön kiderült, hogy senki sem fog otthonról elmozdulni. Annyira meggyökereztek, hogy féltek mindenfajta változtatástól. Amikor már Pesten voltam, próbáltam néhányuknak segíteni.- Nem fogadták el?- Nem. Képzeld, az egyik régi zenésztársamat megpróbáltam betenni egy jól menő együttesbe, ahol szépen keresett volna. Igaz, hogy a srácnak már gyerekei voltak, de a feleségét is el tudtam volna helyezni Pesten a szakmájában. Először lelkesnek tűnt. Pesten minden szükséges találkozót megszerveztem az ottani emberekkel. Egy nappal előtte még azért is leszaladtam a sráchoz, hogy akkor holnap 11-kor minden oké lesz-e. És akkor kiderült: nem oké, mert aznap délelőtt évnyitó van az iskolában! Hirtelen levegőt sem kaptam. És amikor szóhoz jutottam, azt mondtam, hogy „b... meg!” Nehogy már ez nekem legyen fontos! Akkor és ott befejeztem, az volt az utolsó alkalom, hogy valakiért a kisujjamat is megmozdítottam. Mindenki nagyfiú, mindenki intézze az életét, ahogy tudja! Nekem sem segített az égvilágon senki!- 1987-ben kerültél az Eddába. Ekkor lódult meg veled a szekér?- Hagyjuk már ezt a beindult a szekér dolgot... A látszat egyébként valóban ezt sugallta.- Pedig az Eddának akkoriban már évek óta jutott a szekere.- Persze, hogy jól ment. Én is azt hittem, hogy attól kezdve életem hátralévő részére megoldódnak a gondjaim, olyan egyenletesen fogunk dolgozni, és annyira működőképes a csapat, hogy soha nem kell majd azon rágódnom, hogyan jussak előbbre. Aztán rájöttem, hogy ez természetesen nem így van. Az Edda eleinte olyan intenzív lekötöttséget követelt, hogy időm sem lett volna egyébre. Gondtalanul, nagyon kényelmesen éltem. Mondjuk úgy, ahogy elvileg minden embernek élnie illene. Meggazdagodni azonban nem tudtam.- Fura ez a zenei élet. Sok előadó keres sok milliót jogdíjakkal, fellépésekkel. Ehhez képest te...?- Ehhez képest a valódi, hangszeres muzsikusok folyamatosan a cipőjük mellett járnak. Megélünk ugyan, de hogy ez a szint hol van, arról már nagyon nagy végletekben lehet nyilatkozni. Annyi pénzhez jutok bizonyos időközönként, amellyel továbbra is fenntartom magam, de semmi olyan vagyonom nincs, amelyet ingatlanok, ingóságok formájában fel tudnék mutatni - a hangszereimen kívül.- Pedig annak idején Tarjánban mindenki meg volt győződve, hogy degeszi'e keresed magad az Eddában.- Ugyan... Nézd, annak a korszaknak még elcsíptem a végét, amikor az autóink után futottak a lányok. Vagy becsöngettek a lakásomra autogrammért. Nem beszélve az éjjeli telefonhívásokról, amikor bekiabáltak a kagylóba, hogy szeretnek és menjek velük bulizni. Ilyenek voltak. De ez nem volt egyenértékű a pénzkeresettel.- Akkoriban te voltál a celeb.- Nem. Celeb sosem voltam.- Inkább rocksztár?- Még csak az sem. Nem voltam igazi rocker és ma sem vagyok az, noha rockzenét játszom a leggyakrabban a sok egyéb műfaj mellett. A legtöbben azért arról ismernek, hogy az Edda gitárosa vagyok. Másfél-kétéves megszakítással, körülbelül 23 éve... Sosem voltam abban az értelemben véve igazi rocker, ahogyan ehhez az életformához hozzátartoztak bizonyos viselkedési minták. Nem jártam esténként népszerű helyekre „lealjasod- ni”, soha nem voltam igazán piás.- Mielőtt Pataky mellé kerültél volna, jártál egyáltalán Edda koncerten?- Hogyne. Kétszer is. Egyszer a régi Le- ninvárosban 1977 környékén. Ma már Tiszaújvárosnak hívják. Az unokatestvéremnél nyaraltam, aki elhívott egy koncertre. Mondta, hogy „valami Edda” nevű együttes játszik, nézzük meg őket. Alig volt még saját számuk, javarészt külföldi dalokat adtak elő. Ha jól emlékszem, még Slamo sem volt a zenekarban. A legközelebbi emlékem róluk nyolc évvel későbbi. Akkor, 1985-ben Salgótarjánban, a Sportcsarnokban koncertezett a banda, és az akkori együttesemmel, a Fronttal játszhattunk előttük. Ám feltétele is volt annak, hogy előzenekar lehessünk. Öten voltunk a bandában, és ötünknek, fejenként el kellett adnunk 50 darab jegyet a koncertre. Emlékszem, a saját jegyeim közül az utolsó darabokat úgy árultam, hogy a koncert kezdete előtt kiálltam a Sportcsarnokhoz vezető útra, és leszólítottam a bulira igyekvőket-Pataky emlékszik rád ebből az időből?- Nem. Pedig később találkoztunk a Petőfi Csarnokban is, a Csillagfény Diszkóban. Akkor hosszan beszélgettünk, de később, amikor említettem neki, erre sem emlékezett.- Az Edda 1987-es, Változó idők lemezén már te gitározol?- Igen.- A lemezborítón azonban nem voltatok rajta.- Az a korong még bakelitlemezen jelent meg, és valóban Attila volt az elején. A hátoldalon egy fekete borítón négy icipici fényképen szerepeltünk. Ha közelről nézed, akkor sem ismered fel a fotón lévő személyeket. Nem tudom, ki volt az az okos grafikus, aki ezt így kitalálta. Azon röhögtünk, hogy Gömöry Zsolt úgy nézett ki, mint a Debreczeni Ciki az Omegából.- Ha mára lemezeknél tartunk, beszéljünk a szólóalbumokról is: 1996-ban je lent meg az első, öt évvel később a másé dik, majd tíz év elteltével a harmadik...- Utóbbiért kaptam a Fonogram-díjat A középső lemez az USA-ban látott napvilágot, az első pedig méltatlanul lett kezelve.- Emlékszem arra a korszakodra. Abban az időben gyakran beszélgettünk különbözőszituációkban, és nem voltál túl vidám.- Mitől lettem volna az? Elkészült a korong, de bekerült a fiókba, nem lehetett kapni. Semmi nem úgy zajlott körülötte, ahogy kellett volna. így aztán minimális esélye sem volt, hogy a lemez kikerüljön a nemzetközi piacra. Helybejárásnak éreztem mindent. Akkoriban lett vége a hosszú élettársi kapcsolatomnak is, ahol a szó legszorosabb értelmében kifosztottak. Abban az időszakban semmiféle jövőt nem láttam magam előtt. A magánéletemben és a szakmában is mélypontra kerültem, zsákutcában éreztem magam. Súlyos depresszióba zuhantam, de szerencsére önerőből, külső segítség nélkül másztam ki a bajból. Két olyan embert kell itt megemlítenem, akik a beszélgetéseink során - talán tudtuk nélkül is - nagyon sokat segítettek. Katona Kláriról és Babos Gyusziról van szó. A velük való spontán találkozások alkalmával hihetetlenül sok okos dolgot hallottam tőlük. Átéltek hasonló helyzeteket, ezért pontosan át tudták érezni a problémáimat. Szakmailag rengeteget jelentett az is, amikor Steve Lukather, a Toto gitárosa Pesten j árt, és játszhattunk előtte a Jeff Porcára Emlékzenekarral. A koncert végén feljött a színpadra, és összecsókolgatott. Letérdelt előttem, a kezemet csókolgatta. A koncert után hosszan beszélgettünk, és megerősített abban, hogy nem járok tévúton. így aztán akaratlanul ő is sokat hozzátett a felépülésemhez. A niXFactor című albumon is vannak olyan dalok - például a So Far - , amelyek filmzenéhez hasonlítanak. Vonz ez a világ. Instrumentális gondolkodású ember vagyok, a hangszeres zene tölti a gondolataim nagy részét. Mindenről eszembe jut valamilyen zene. Szívesen írnék filmzenéket is, de sajnos ez egy 2013. FEBRUÁR 23., SZOMBAT klikk Magyarországon, és nehéz közéjük bekerülni.-Az is lehet, hogy ezt csak te gondolod így, és nem teszel érte semmit?- Mit kellene tennem, merre induljak? Szaladjak ki a Blahára? Kit nyalogassak körbe? Nyilván az én hibám is, hogy „itt tartok”, mert sose tudtam, hogy kell „zsezsegni”. Minden szabadidőmben gitároztam. Nem jártam az éjszakába szórakozni, mint a pályatársaim többsége. így a mai világban sem tudom, hogyan kell ezt csinálni. Valahogy mindig lemaradok ezekről a lehetőségekről... Elmesélek egy nagyon jellemző esetet. Annak idején a Warner lemezkiadónál jelentek meg az albumaink. Amikor megírtam az Egyedül Bluest, és elkészült az angol nyelvű korongunk, a vezetők kivit- ték egy világtalálkozóra, ahol minden ország bemutatta a maga kis termékeit. Állítólag a konferencián a dal odakerült a 15 Grammy-díjas dalszerző-producer, David Foster elé, aki azonnal felkapta a fejét, amikor meghallotta. Érdeklődött, hogy ki írta a dalt, annyira tetszett neki. Eddig a történet. Mindezt két évvel a bizonyos világtalálkozó után hallottam - véletlenül. Egykori zenészkollégám mesélte csak úgy „mellékesen”, aki épp ennél a kiadónál dolgozott. Azt hitte, tudok erről. Nem tudtam, senki nem szólt. Minden bizonynyal a nagy magyar irigység miatt nem jutott el hozzám ez az információ. Két év elteltével, amikor már lett internet, elkezdtem nyomozni David email címét, de csak egy alapítványéra bukkantam. Addigra egyébként valószínűleg már el is felejtette ezt a sztorit.- Visszatérve a klikkekre, és a „hova menj” történethez: talán a kereskedelmi tévék büféjében kellene „zsizsegned”...- Nekem ez soha nem ment Annak idején a legendás ŐRI Büfébe is csak akkor mentem, ha tényleg dolgom volt a Rendezőirodában, vagy a Hanglemezgyártónál.- Mikor jártál először az ŐRI Büfében ?- Meg fogsz lepődni: 12 éves koromban. Édesanyám a Nógrád.Megyei Távközlési Üzemnél dolgozott, és időnként Budapestre kellett utaznia a központba. Ilyenkor magával hozott engem is. Ő is nagyon szerette Pestet, és nekem is óriási élmény volt. Viszonylag kevés dolga volt a központban, és volt időnk jönni- menni a városban. Elvitt a Vörösmarty térre, az ŐRI Büfébe. Abban az épületben rengeteg iroda volt, ott működött a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat is. Az épületben páternoszterrel lehetett fel-le utazni, és nekem, a vidéki gyereknek már ez eleve látványosságnak számított. Na de a büfé... Beültünk, vettünk egy sütemény, és egy jaffa szörpöt, és néztük, kik jönnek be.- Bárki bemehetett az utcáról?- Bárki. Ha jól emlékszem, hatemeletes volt az épület, a páternoszterből bármelyik emeleten kiszállhattál, és mehettél valamelyik elvtárshoz. A lift körül két irányba párhuzamosan volt a folyosó, és középen volt egy üres rész. No egy ilyen részen volt a híres-hírhedt ŐRI Büfé, ami nem volt nagyobb, mint ez a szoba, de a két folyosót összekötötte egy átjáróval.- Tőled kell megtudnom, hogy a nagy legendás lemezkiadóban, azMHV-nál nem volt portás?- Lehet, hogy volt ott valaki, de én sose találkoztam senkivel.- Erdős Doktorra, a lemezgyár egykori mindenható főnökére ezek szerint bárki rátörhette volna az ajtót?- Akár... Nem volt ez annyira misztikus világ. Mindenki azt hitte, pedig dehogy. Gyerekként az ŐRI Büfében láttam Zoránt, Frenreisz Károlyt és Kállai Feri bácsit. Anyámmal ájuldoztunk. (nevet)- Néhány év múlva pedig te is teljes jogú tagja lettél az ŐRI Büfét látogató művészvilágnak. Odahaza is próféta lettél?- Tulajdonképpen igen. Az Eddával visszatérő vendégei vagyunk a városnak, és nagyon szeretnek. Életem egyik legnagyobb elismerése a Pro Arte-díjam, amit Salgótarjántól kaptam 2007-ben.- Hazajársz?- Manapság ritkábban, mert sok elfoglaltságom van. Egyébként évekig azért tértem vissza, hogy feltöltődjek. Kikapcsolt, ha otthon lehettem, megnyugtatott az ottani közeg. Jó is, hogy említetted: anyuékhoz is haza kellene már mennem... Sándor András
