Nógrád Megyei Hírlap, 2012. augusztus (23. évfolyam, 177-202. szám)
2012-08-24 / 196. szám
SPORTTUKOR 2012. AUGUSZTUS 24., PÉNTEK JEGYZET BamthiOttó A londoni olimpia - lapunk sikere is Nem először és remélem, nem is utoljára kommentálhatom a londoni olimpia magyar sikereit, utóbb a - Puskás Ferenc Stadionban minap megtartott - Gyulai István Memóriái atlétikai gálán olimpiai pontszerzőink hivatalos köszöntése mozgatta meg fantáziámat. Kapom is le a könyvespolcomról a XXX. Nyári Olimpiai Játékok - London, 2012 című tartalmas és színes kiadványt, hogy újabb információkat szerezzek egy-egy olimpikonunkról. Lapozgatás közben fedezem fel (újra) a hivatalos magyar küldöttségben a 27 delegáltsportújságíróból az egyetlen vidéki nyomtatott sajtóterméket képviselő kollégám, Márton István nevét, alatta lapunk címét: Nógrád Megyei Hírlap. Váratlanul fel is ötlik bennem - ami másoknak talán mégnem jutott eszébe - hogy ez a londoni olimpia ab ovo siker és elismerés a „mi” számunkra is. A Magyar Olimpiai Bizottság (MOB) régen figyelemmel kísérhette napilapunk „ősidők” óta két-három oldalon megjelenő, tartalmas és színvonalas sportrovatát, abban különösen „Satis” kollégám írásait, amelyek már korábban is behatóanfoglalkoztak a nemzetközi, az országos és a megyei sportélettel, és szinte egyedüliként a MOB mindennapi tevékenységével, híreivel. Ahogy tudomásuk lehetett a Magyar Sportújságíró Szövetségtől és/vagy az országos szakági szakszövetségtől kapott elismeréseiről is. Márton (Satis) Istvánt természetesen nem kell bemutatni megyénk sportszerető közönségének és lapunk olvasóinak sem. Ám azt csak kevesen tudják róla, hogy eddig ő az első és egyedüli, aki Nógrád megye sportújságírói közül kiérdemelte az olimpiai akkreditációt. Pedig sokan emlékszünk korábbi kitűnő sportújságíróinkra, a néhai szimpatikus Szokács Lacira, a közelmúlt sokoldalú Vaskor Pistájára, „amerikás” Balás Robijára (és másokra), akik talán eljutottak egy-egy nagy világversenyre, eseményre is, de tudomásom szerint akkreditáltként az olimpiára soha sem. Szóval, barátom beírta nevét Nógrád megye újságíró társadalmának történetébe, és szerintem máris ott van hazai sportújság írásunk fényes lapján is. Neki is nagyban köszönhető, hogy sportrovatunk - a megyei és országos napilapok közül is ritkaságszámba menő módon - már rendszeresen napi három oldal terjedelemben jelenhet meg. Márton (Satis) István immár közel húsz éve szolgálja olvasóinkat: naponta friss hírekkel, színes tudósításokkal, izgalmas (néha akár provokatív) interjúkkal, érdekes riportokkal, gyakran meghökkentő és figyelemfelkeltő címekkel (amelyekre tudom, nagy súlyt fekteti), remek fotókkal járul hozzá újságunk komplexitásához, olvasottságához. Márton István akkreditációja - a MOB által országunk (!) és lapunk képviseletével való megbízatása - elsősorban saját érdeme, de - ahogy ő maga vallja - az újság egész kollektívájának elismerése is. Miközben gratulálok és további jó munkát kívánok neki, remélem példája erőt és ösztönzést ad minden - mai és leendő - újságíró kollégáknak! Londoni képeslapok IjÉ Ami a tudósításokból kimaradt (2.) Az olimpiai stadion kívülről... Strandröplabda London szívében, majdnem a miniszterelnök kertjében ... és belülről Vidu Pál az olimpiáról közvetített A szécsényi születésű Vidu Pál hálás mindenkinek „Emberek, Berki Krisztián olimpiai bajnok” - több millió televízió néző magyarnak dobogtatta meg a szívét, csalt örömkönnyeket a szemükbe, Vidu Pálnak ez az örömteli mondata, amikor a londoni olimpiáról a tornaversenyek lólengésének döntőjét közvetítette. A szécsényiek még boldogabbak voltak, mert városuk szülöttjének a tolmácsolásában jutott el hozzájuk a jó hír. Vidu Pál Szécsényben született, ott járt általános iskolába, a kitűnő tanuló aktív tagja volt az iskolarádió szerkesztőségének. Szülei ma is Szécsényben élnek, Vidu Pál családjával gyakran hazalátogat hozzájuk. Tanulmányait a Balassagyarmati Balassi Bálint Gimnáziumban folytatta, érettségi után az egyetemen középiskolai földrajz, történelem szakos tanári diplomát szerzett. Szegedre került, a hódmezővásárhelyi gimnáziumban tanított és tanít. Mellette, egy helyi kereskedelmi rádióban kezdett el dolgozni, majd a szegedi városi televízióhoz került. Másodállásban televíziózik, sokat dolgozott és dolgozik a Magyar Televízió^ nak. Megkérdeztük, hogyan került be a Magyar Televízió londoni stábjába, és mit jelentett számára az olimpia. V 4- Idén január 3-án csörrent meg a telefonom, a vonal túlsó végén pedig az MTVA Sportosztályának vezetője jelentkezett azzal a kérdéssel, hogy lenne-e kedvem a londoni olimpián dolgozni - kezdte Vidu Pál. - Nagyon örültem a felkérésnek. Február elején hivatalosan is kihirdették az olimpiai keretet, az első verzióban ugyanaz a két sportág jutott volna nekem, mint négy éve a pekingi olimpián, evezés és asztalitenisz, valamint rengeteg háttérmunka szerkesztő asszisztensként. Már május közepét írtunk, amikor egy értekezletet megelőzően a vezető szerkesztő feltette a kérdést: mit szólnék ahhoz, ha én közvetíteném a tornát. Hirtelen csak any- nyi jött ki belőlem, hogy ez nagy falat, hiszen két és fél hónappal a játékok kezdete előtt megtanulni egy addig kevésbé ismert sportágat tényleg nem kis feladat. Szegedi kollégám, Méhes Gábor, aki eredetileg kommentálta volna a tornacsarnokban történteket, csak annyit mondott: Pali, vállald el, ez életed lehetősége. Két hónap kemény munka következett. Először egy szakembert kellett találnom, aki a rövid idő ellenére elvállalja a felkészítést. Egyik munkatársam Gyu• ♦ lai Gergelyt, a Testnevelési Főiskola Torna Tanszékének docensét ajánlotta. Gergő hatalmas lelkesedéssel látott munkához. Hetente általában két alkalommal találkoztunk, és másfél-két órán keresztül tanította a különböző szerek különböző elemeit korábbi televíziós felvételek elemzésével, Kalmár Zsuzsa adjunktus pedig a női torna rejtelmeibe , avatott be. Áldozatos munkájuk nélkül nem sikerült volna elsajátítani ennek a nagyon szép sportágnak az alapjait. Nap nem múlhatott el úgy, hogy ha csak 1- 2 röpke órácskát is, de ne foglalkozzak a tornával. Július 24-én utaztunk el a világ legnagyobb sporteseményére, telve reménnyel, várakozással. Az olimpia varázslatos légköre mindig magával ragadja az embert, ezt a semmihez sem hasonlítható forgatagot másodjára is megélni pedig ajándék. Az első napok azzal teltek, hogy megismerkedtem a tornaversenyek színhelyével. Az első két napon a tornászoknál úgynevezett pódiumedzést tartanak, ahol mindenki bemutathatja a gyakorlatát pontosan olyan koreográfia szerint, ahogy azt a versenyen szokás. Amikor Berki Krisztián elkezdte a lólengés gyakorlatát, a BBC előttem ülő szakkommentátora csak annyit jegyzett meg: fenomenális. Csak a döntőben is így legyen, gondoltam ekkor. Egy hét múltán a szerenkénti fináléra készülődtünk. Bő három órával a verseny kezdete előtt kimentem a csarnokba, nem tudtam, nem akartam egyedül maradni a gondolataimmal. Krisztián éppen edzett még egyet, és miután tökéletes mozdulatsor végén leugrott a lóról, felemelt hüvelykujjal jelezte edzőjének, Kovács Istvánnak, összeállt a gyakorlat! A bevonulásnál minden oda volt írva az arcokra. Krisztián mosolygott, Hídvégi Vid kissé feszült volt, a britek nagy reménységének, Louis Smithnek az arcáról pedig azt lehetett leolvasni: ezt csak elveszíthetem. Az élet pedig nagy rendező. Jó félóra múltán két ember várta feszülten a pontszámot. Illetve több millió magyar és brit, és mindenki, aki szereti a sportot. Az eredményjelzőre szegező- dött minden tekintet, ahol megjelent egy pontszám. Ki volt írva, de elsőre nem hittem el, így meg kellett nézni a monitoromon is, hogy igaz: Berki Krisztián olimpiai bajnok!!! Csak lassan fogtam fel. A könnyeimmel küszködtem, de sírni, ugye csak a győzteseknek szabad. Beszélni kellett, arról az emberről, akit sokszor állított próbatétel elé az élet, de ő minden akadályt sikerrel vett, és most ott állt, ahová több mint 20 esztendő kemény munkájával készült, a dobogó tetején. Szerencsésnek éreztem magam, nálam jobb, a szakmában több időt eltöltő kommentátoroknak egyetlenegyszer sem adatott meg, hogy eljussanak az olimpiára, nemhogy aranyat közvetítsenek. A kollégák nagyon kedvesen fogadtak, gratuláltak, de próbáltam hárítani, mégiscsak Krisztiáné az érdem, elvégre ő tornázott, én legfeljebb a mellső oldalhelyzetig jutottam volna el... Az élet mindent elrendez - ezt mondta egy kollégám egy évvel ezelőtt, amikor kilátástalannak tűnt, hogy ott leszek Londonban, és lám, igaza lett. Hálás vagyok mindenltinek, aki ebben segített! - zárta szavait Vidu Pál. Sz. F. Az éjszakai London A különleges építésű uszoda
