Nógrád Megyei Hírlap, 2012. április (23. évfolyam, 77-99. szám)

2012-04-11 / 84. szám

12 2012. ÁPRILIS 11, SZERDA SPORTTÜKÖR Azok a szurkolók, akik hús­véthétfő délutánján - túlesve a locsolkodás minden kellemes és kellemetlen mozzanatán - lete­lepedtek a televízió elé, hogy mintegy időtöltésként megnéz­zék a felcsúti nemzetközi ifjú­sági labdarúgótorna, a Puskás- Suzuki-kupa döntőjét, ritka szép élményben részesültek. Már az eleve sikerként volt el­könyvelhető, hogy két magyar csapat - a Budapest Honvéd és a Videoton-Puskás Akadémia - maga mögé utasította a me­zőnyt, amelyben nem kevésbé neves külföldi együttesek fiatal­jai léptek a Videoton-Puskás Akadémia pályájára, mint az Austria Wien, a román Hagi Akadémia, Real Madrid és a Panathinaikosz. (Utóbbi két csa­pathoz egyébként szoros köte­lék fűzte a legendás Puskás Fe­rencet játékosként illetve edző­ként.) Ráadásul a Honvéd 8-1 es imponáló gólkülönbséggel ju­tott a döntőbe, s a Videoton is veretlenül lett csoportelső a gö­rög és a spanyol csapat előtt. A Bravó, Bobál testvérek! Honvéd - váratlanul(?l) - nagy- és 7-0-ra győzte le a szintén sok felcsúti akadémistákat. A meccs szerű teljesítménnyel rukkolt ki tehetséges játékost felvonultató főszereplője a négy gólt szerző ­Bobál Gergely a Puskás-Suzuki Kupa gólkirálya a döntőben négyszer volt eredményes összesen hét gólos és a torna legjobb játékosának is megvá­lasztott - Bobál Gergely volt. Bi­zony a gyanútlan nógrádi tévé­nézők egyike-másika lehet, hogy nem is tudta, hogy miköz­ben megcsodálta Gergő csodá­latos - egy igazán hozzáértő szakkommentátor, Nyilasi Tibor által is agyondicsért - ballábas lövéseit, góljait, egy salgótarjáni gyökerű fiatalember játékában gyönyörködött. Vele egy csapat­ban játszik ikertestvére, Dávid is, aki remek védőjátékos s nem mellesleg a Honvéd csapatkapi­tánya. Ő emelhette magasba a méltán elnyert trófeát. Egyéb­iránt mindketten jelentős részt vállaltak a Pisont István vezérel­te U 17-es magyar válogatott kö­zelmúltbeli sikerében is. (Kár, hogy a belgák óvása következté­ben a továbbjutás a fehér asztal mellett dől el s minden bizony­nyal nem a mi javunkra!) A Bobál-ikrek Salgótarjánban tették meg a kezdőlépéseket s nemcsak a járókában, hanem a tornateremben, a zöld gyepen is. Az alsó tagozatot az Arany isko­lában végezték, egy évet jártak a Gagarinba, az SBTC-ben ifj. Si­mon Imre volt az edzőjük. Öt év­vel ezelőtt - tizenkét éves koruk­ban - kerültek Budapestre, elő­ször a Vasashoz, majd a Honvéd­hoz. Töretlenül fejlődve - távol az otthontól, de gondos szülői felügyelettel - jutottak el a teg­napelőtti látványos győzelemig. Jelenlegi edzőjük Simon Miklós. A kispesti akadémia szakközép- iskolájába járnak s mindketten jól is tanulnak. Büszkék lehe­tünk rájuk és csak reményked­hetünk abban, hogy nem törik meg pályafutásuk, rendkívül so­kat ígérő karrierjük, mint aho­gyan volt már rá példa, nem is kevés! Őszintén szurkolunk ne­kik. Csak így tovább Bobál test­vérek! Csongrády Béla Több száz kilométer a finnországi vadonban A patvarci Kovács László teljesítette újabb túlélési túráját - Legközelebb újra sivatag szálloda is található, melyben hó ágyakon rénszarvas bőrön alud­hatnak az erre vállalkozók. Gyö­nyörű hó és jégszobrok díszítik a környéket. A vastag pénztár- cájú turisták, pedig fűtött üveg iglukból csodálhatják az északi fényt. Egy nap múlva elhalad­tam Saarslieka síparadicsoma mellett Este, amikor megálltam, gyorsan kellett döntenem: a há­lózsákom vagy a térképem vigye az orkánerejű szél - elég önző sérteni sem akartam őket. Szál­lásadóim óriási meglepetésem­re számomra szokatlan „fejedel­mi” vacsorával vendégeltek meg. Lazac és rénszarvas sült került az asztalra. Csupán érde­kességként említem meg hogy a rénszarvas húsa hihetetlenül drága, az átlaghús árának tízsze­rese! Itthonról nézve erre nem is gondolnánk. Vendéglátóim pó­tolták hiányzó térképemet, így egy új térképpel, és pótolt síbot­tal folytathattam utamat a finn vadonban. Továbbra is igen em­bert próbáló körülmények kö­zött, mert az őrült hóvihar tom­bolt még két napig. Nem láttam, nem hallottam, ha néha lelép­tem a nyomról, akkor fél méter­re zuhantam a hóba, ahonnan kikászálódni sokszor percekig tartott, és rengeteg energiámat felemésztett. Közben jelentke­zett a kutyaugatás-szindróma, a monotóniától folyamatosan eb- csaholást hallottam! Ez csupán az első nap zavart, mert már élték körbe motoros-szán kísé­rettel. Furcsa érzés, amikor meglátod az „áhított” célt. Ro­hannál, hogy elérd, de valójá­ban nehéz a szíved, hiszen az álom véget ér. Nem érzel kirob­banó örömöt, mert az út a fon­tos nem a cél. A kalandtúra ti­zenegyedik napján több mint négyszáz kilométer teljesítése után érkeztem a végállomás­hoz, az Inari-tóhoz, Lappföld csodájához, ahol a jégen töltöt­tem az éjszakát! A hatalmas sarki szél, a meg-megroppanó jég, hihetetlen és elmondhatat­lan! Szokatlan hogy a sarkkör fölött 400 kilométeres nyílt víz­felületek is vannak. Ott érzi iga­zán az ember, hogy mi is az a természet! Érzed-tudod, hogy egy porszem vagy, holott mi emberek azt gondoljuk, milyen nagyok és fontosak vagyunk. Ugyan már... Arról már nem is beszélve, hogy az úton végig fi­gyelnek a farkasok és a rénszar­vasok is odatekintgetve trappol­voltam, és ily módon engedtem a térképet. Nagyon rossz éjsza­kám volt, gondolj csak bele előt­te naponta tizenkét-tizenöt órát küzdöttem.- Hogyan sikerült boldogulnod az elfújt térkép nélkül?- Az expedíció ötödik napján hál Istennek egy kisvárost érin­tettem, ahol a finn segítőim szál­lást foglaltak nekem. Nem ter­veztem ilyen pihenőt, de meg­Alaszkában is ezt hallottam, tud­tam, hallucinációról van szó. Hát, Istenem, ez ezzel jár!- Az eredeti célod lappföld cso­dája az Inari tó volt, mikor sike­rült megérkezned a végállomás­hoz?- Mintegy tizenöt kilométer­rel utam vége előtt utolért egy húszfős, francia csapat. Meg­hívtak egy teára és beszélget­tünk az utamról. Ők a tavat sí­nak. Kísér az északi fény leírha­tatlan hangulata. Csoda, nagy­betűs csoda!- Gondolom a visszafelé utat nem sítalpakon tetted meg?- A kaland nem ért véget, mert vissza kellett jutnom Rovainemibe. Ez már rövidebb, mintegy 370 kilométeres út busszal. Besötétedett az autófor­galom nulla. Az utolsó busz el­ment, pénzem pedig nem volt Amint azt korábbi beszámolónkból is olvashatták Kovács László extrém sportoló a finnországi vadon meghódítására indult el márciusban, a Patvarcon élő fiatalem­bernek nem ez volt az első úgynevezett „őrülete”. 1995 évi első nagy megpróbálta­tása (a Szaharában megtett 240 kilométer futás teljesítése) óta kilenc alkalommal vett részt a világ különböző pontjain rendezett embert próbáló megmérettetésen. Mindezek mellet a 3,8 km úszás, 180 km kerékpározás, és 42 km futásból álló Ironman triatlon távot nyolcszor teljesítette. Ezek után nem tűnt lehetetlen vállal­kozásnak a finnországi vadonban tervezett ötszáz kilométeres táv megtétele. Nos amint arról a nemrégiben hazatért fiatalember lapunknak beszámolt sikeresen teljesítette a túrát, igaz kicsit meg kellett változtatnia eredeti tervét így csökkent­ve a távot, tizenegy nap alatt több mint 400 kilométert teljesített a sarkkör fölött mínusz huszonöt fokos lappföldi vadonban.- Laci, úgy értesültünk nem a legjobb előjelekkel ültél fel a repü­lőgépre?- Hát igen történt velem egy kis baleset az indulásom előtt. Kis családomat nem hagyhat­tam előkészített tüzelőanyag nél­kül. Favágás közben elszabadult tuskó kimozdította a szemfoga­mat, mindössze öt nappal az in­dulásom előtt, ám a sebes száj nem akadályozott, nem zavart meg abban, hogy a terveim sze­rint elinduljak és úgy szálltam fel a repülőgépre, hogy szinte rágni sem tudtam. Az már csak hab volt a tortán hogy Finnor­szágba megérkezvén csomagja­im egy részének nyoma veszett.- Milyen volt a fogadtatás, az előzetes ígéretek és tervek szerint alakultak e a dolgok?- A finn-magyar társaság em­berei hihetetlen szeretettel fo­gadtak, ám az eredetileg terve­zett, a legvadabb vadonon veze­tő útvonalamat enyhén szólva sem támogatták: rendkívül ud­variasan megkérdezték, mit akarok, meghalni? Hát, igen, más kultúra, más felfogás! Ugyanakkor egy magyar hölgy és finn férje támogatói kezei alá vettek: a férfiú évek óta sikeres túlélési szakember, percek alatt megértettük egymást. Tapaszta­latára hivatkozva egy rövidebb útvonalat javasolt, amit én ter­mészetesen el kellett, hogy fo­gadjak. Adott egy speciális kato­nai sílécet, egy hótalpat, egy bo­bot, és terinészetesen jó utat kí­vánt. Ez utóbbiak óriási segítsé­get jelentettek, mert eredetileg az volt a tervem, ezeket kinn vá­sárolom meg. Meglátogattam Rovaniemiben a Mikulást, napo­kig mesélhetnék, milyen hihe­tetlen profizmussal alkották meg ezt a történetet, a hömpöly­gő japán turisták szinte „bevizel­tek” a látványtól. A Mikulásnál tett látogatást követően indultam el a finn barátok által javasolt út­vonalnak megfelelően.- Milyenek voltak az első nap­jaid a hórengetegben?- Átláthatatlan sűrű erdőben haladtam, a „házigazdáim” taná­csára hallgatva a kijelölt moto­ros-szán útvonalon, egyedüli gyalogosként. Az első este 11 órakor álltam meg, ekkor kide­rült a benzinfőzőm nem műkö­dik tökéletesen. Ez több mint kellemetlen volt, főleg a víz „fa- kasztása” és nemcsak a kaja mi­att. Második napon többször megálltam tüzet gyújtani, ami nem annyira egyszerű ekkora másfél - két méteres hóban. Har­madik nap rátaláltam egy me­nedékházra, általában ez egy fél­tetős menedék egy tűzhellyel. Ezekből több is volt utam során, de pontos helyüket nem tudtam, így nem is hagyatkozhattam rá­juk. Megszáríthattam a bakan­csom, vizet olvaszthattam, s a le­szakadt síbotom hótányérját pó­tolhattam egy konzervdoboz fe­deléből. Mi jut ilyenkor az ember eszébe, nekem egyetlen dolog ju­tott eszembe, az élet szép! Más­nap irtózatos vihar keletkezett, de terveim szerint elértem Tankavaarat. Itt a mai napig bá­nyásznak aranyat. Az aranyláz idején olyan élet volt itt, mint Alaszkában vagy Kanadában. Nyaranta a látogatók saját kezű­leg moshatnak aranyat, amit ha­za is vihetnek. Ezután Kakslautannen felé vettem az irányt. Kora hajnalban meg is ér­keztem. Itt egy hóból készült szállodára. Bementem egy kis üzletbe és megkérdeztem az el­adókat nem megy-e valaki dél felé. Szerencsémre két hölgy Ivalóba tartott és kisbusszal vol­tak. így estére már hatvan kilo­méterrel közelebb voltam Rovainemihez. Itt lementem a folyópartra és még egy éjszakát eltölthettem a vadonban. Jó kis hófúvásos éjjel volt. Hajnalban az első buszra felszálltam.- Minek neveznéd legújabb túl­élő kalandodat?- Önismereti tréningnek. Fur­csának tűnhet, de nem volt ben­nem félelem egyetlen percig sem. Otthon éreztem magam. Az őrült viharokat is úgy fogtam fel, nem áldozata, hanem részese vagyok a csodálatos természet­nek. Soha, egyetlen olyan gondo­latom sem volt, hogy jó lenne máshol lenni. Nem, ez így jó! Az emberiség mindig is ide tarto­zott, csak a civilizáció kiölte be­lőlünk mindezt. Nem tudom kel­lő érzékletességgel elmesélni, micsoda szabadságot éreztem. Az igazi szabadságot. Az ember nem is tudja, mit veszített a civi­lizációval.- Mennyire terhelte meg csalá­di büdzsét ez a kalandod?- Szerencsémre most is vol­tak, akik támogatták „utamat”. Itt szeretnék köszönetét monda­ni a balassagyarmati és patvarci önkormányzat vezetőinek, a MA Baker, Heavy Tools, Bgy. Info, Delta Tech Mérnökiroda Kft, a Vitalitás SE, a Szent György pa­tika, a Csikós lekvár, cégek tulaj­donosainak, vezetőinek továbbá a Vemafi szövetségnek és Szúnyog Lászlónak. Azt hiszem nélkülük az áldozatos segítsé­gük hiányában, nem tudtam vol­na belevágni a lappföldi kalan­domba. Családi büdzséből ilyen utat nem lehet terveznem.- Újra itthon, hazaérkezvén mi­lyen gondolatok foglalkoztatnak, tervezed már az újabb „túrát”?- Hogy hazaérkezvén mily gondolatok foglalkoztatnak? Már a hóvihar közepette azon töprengtem, hová menjek legkö­zelebb. Szaud-Arábiában van egy felderítetlen sivatag, ott alig járt valaki, no, ez nagyon érde­kelne! K. F.

Next

/
Oldalképek
Tartalom