Nógrád Megyei Hírlap, 2012. április (23. évfolyam, 77-99. szám)
2012-04-11 / 84. szám
2 2012. ÁPRILIS 11, SZERDA A NAP TEMAJA A salgótarjáni Dolinka: élt, él, élni fog Fejezetek a kedvelt kirándulóhely történetéből (III.) A múlt ismerete, a történelmi tudás fontos a jelen életviszonyai alakítása és a jövőre vonatkozó elképzelések megfogalmazása szempontjából is. Ugyanakkor a konkrét településtörténet - benne az örökölt környezeti adottságok, a megtörtént események, a hagyományok, a közösségi és emberi értékek - megidézésének kiváltképp különös jelentősége lehet a várossá válásának 90. évét taposó - más településekhez hasonlóan nehéz időszakát élő - Salgótarján esetében. Lapunk munkatársa helytörténeti kutatásai egy szerény szeletének - ez esetben a Dolinka pihenőpark történetének - bemutatásával fontos folyamatokra fókuszál, miközben a történet(iség)ben az örök emberit - az alkotó tehetséget, az elszánt akaratot, a gyümölcsöző együttműködést - is igyekszik követendő példaként felmutatni. Baráthi Ottó Mielőtt e lap hasábjain a harmadik fejezettel folytatnám a pihenőpark történetét - ami nem egy doktori értekezés az esetleges eltulajdonítás (plagizálás) vé- lelmét-vádját elkerülendő a következőket kell előrebocsátanom. Ebben sorozatban - ahogy azt a figyelmes olvasó észre is veheti - az egyes idézetek, átvett vagy adaptált szövegrészek esetében - elsősorban terjedelmi okok miatt, de a figyelemmegosztás elkerülése érdekében is - nem utalok minden esetben közvetlenül, és pontos idézettekkel a forrásokra. Ugyanakkor - és erre szeretném itt nyomatékosan ráirányítani az olvasó figyelmét! - minden fejezetrész végén (ahogy most az alábbiakban is) hivatkozom a Dolinka krónikája című kötetemre, amelyben viszont a bibliográfiai előírások és a mai gyakorlatának megfelelően, szakszerűen és korrekt módon hivatkozom a felhasznált irodalomra. A fenti technikai jellegű megjegyzésem - amely minapi médiabeli aktualitások miatt került itt „beszúrásra” - után emlékeztetem olvasóimat: a történet előző, második fejezetének befejező soraiban arról írtam, hogy a jobb sorsra érdemes madárház a többcélú hasznosítás - amely esetenként „átment" „nem rendeltetésszerű” használatba is - következményeként fokozatosan elhasználódott, tönkrement. Itt és most hozzáteszem: mielőtt a madárház eredeti célja és hivatása - a védett madarak befogadása, tartása, gondozása, élettani megfigyelése, és iskolai oktatási-nevelési célú személtetése - megvalósulhatott volna, az épület az enyészet martaléka lett. Ebben az időben, a madárház végnapjaiban - egyik látogatásom alkalmával nem éppen bizalomgerjesztő (és most elég eu- femisztikusan fogalmaztam), 14- 18 éves fiatalokból álló társaság korántsem felhőtlen - vad italozásban, randalírozásban, és egyéb cselevő magatartásban megnyilvánuló - együttlétét zavartam meg teljesen váratlan délelőtti betoppanásommal. Nem is csodálkoztam, hogy nem fogadtak kitörő örömmel, később azt sem bántam, hogy a nagyon visszafogott és udvarias kérdésem - Miért is nem az iskolában vannak, mit is csinálnak ott, és miért ordibálnak stb. ? - válasz nélkül maradt, végül annak is őszintén örültem, hogy oknyomozó riportomat egyáltalán ép bőrrel megúsztam. Vadaspark a Dolinkában Külön fejezet a Dolinka történetében a vadaspark, minthogy a liget látogatottságát nagyban növelte a madarak és más kisállatok betelepítése, az akkoriban még unikum számba menő kisállatkert létesítése. Gyermekek és felnőttek egyaránt hamarosan megkedvelték ezt az akkoriban vidéki városban még ritka látványosságot, és szívesen álldogáltak, nézelődtek a ketrecek előtt és körül. Hogy az ötlet személy szerint kinek a nevéhez fűződik, azt nem tudni pontosan, de az ismert, hogy a vadaspark kialakításhoz vezető úton az első lépés az volt, hogy az acélgyári szervezők engedélyt kértek és kaptak a Nógrád Megyei Tanács Mező- gazdasági Osztályától egy vadkacsa, két-két vadliba és szarvas, nagy-négy mezei nyúl és őz, hat-hat fácán és fogoly kisállatkertben való tartására. A hatósági előírások szerint az állatok kezelésével és gondozásával képzett szakembert kellett megbízni, továbbá biztosítani kellett a normák szerint előírt takarmány mennyiségét és minőségét is. Az egyéb állatfajták beszerzését a hivatal szakemberei az ál- latkerttől, erdőgazdaságoktól és/vagy vadásztársaságoktól javasolták. Az állatok megfelelő körülmények között tartása, a szakszerű feltételek megteremtése nem ment egykönnyen, és egyik napról a másikra sem. A Nógrád napilap 1996 szeptember közepén már a „kínok kertjének” titulálja a vadasparkot, s az aláírás nélküli cikkben több mint féltucat elpusztult állatról, szomorú állapotokról, mellette csak biztató ígéretekről szerezhet tudomást az olvasó. Tóth Pál, az acélgyár munkásellátási osztályának vezetője szerint rövidesen elkészül a téli madárszállás, szakszerű lesz az állattartás, és igazi kisállatkert létesül. Lassan javultak is a körülmények, az állatállomány pedig tovább gyarapodott. Hamarosan látható volt már gólya, barna kánya, páva, gyöngytyúk, róka és számos szép és értékes galamb is. A Mecseki Kultúrpark 1967-ben küldött egy kis pulikutyát és négy vizslát. Most már mindegyik kis állatnak megfelelő ketrecet, elhelyezést és ellátást biztosítottak. Ezt támasztja alá prof. dr. Anghy Csaba a fővárosi állatkert főigazgatójának 1967. évi látogatása a Dolinkában, aki kellemesen meglepődött a létesítmény láttán. Azon meg egyenesen elcsodálkozott, hogy az őzek itt szaporodtak, minthogy az máshol nemigen történt meg. Mint mondta, ez csak azért volt lehetséges, mert a Dolinkában szinte természetes környezetükben vannak. A tudós professzor számos jó tanáccsal látta el a helyi gondozókat, és a látogatáson résztvevő városi tanács művelődési osztályának előadóját, Csongrády Bélát. A szervezők lelkesednek, nagy terveket szőnek, az állatkert igazgatója bölénypárt ígér a vadasparknak, segít a számvetésben. A Nógrád újságírója áradozik, a mackók völgyéről ír, bölényeket vizionál, csinos kis vadaskert helyett már egyenesen egy szép nagy állatkertről szeretne beszámolni. A neves szakember látogatása végén a következőket veti papírra: „Meleg barátsággal üdvözlöm a Zója-ligeti állatkert alapítását úgyis, mint a 101 éves budapesti ZOO főigazgatója, úgyis, mint a vidéki állatkertek szakfelügyelője. Fortes fortuna adjuvat - a bátrakat segíti a szerencse is!” Néhány évig még úgy tűnt, hogy Fortuna istenasszony valóban a Dolinka mellé állt. Ugyanis például a ragadozó madarak ketrecének lakói egyre szaporodtak. Már öt egerészölyv és egy héja gazdagította az állományt. Az viszont nem volt éppen szívderítő látvány, amikor a gondozójuk tengeri malacot vagy egy egereket adott be etetésükre, de hát így van ez a természet törvénye szerint is, így működik az úgynevezett tápláléklánc. Sok érdeklődőt vonzott a kétszintes tó is, a fölötte lévő építménnyel, amit a látogatók elneveztek a sóhajok hídjának. Látható volt itt pézsma, vadkacsa, vízi csirke, szárcsa, és a tóban természetesen - részben az előbbi kis állatok táplálékaként - nyüzsögtek a halak. Egyes források szerint az akkor még létező gyári tóból telepítették át ide a kis vörös és arany színű halakat. Látható volt itt még teknősbéka és japán liba is. A közönség kedvence volt az a szibériai barna medve, amelyet az SBTC 1968-ban egy szibériai turnéján kapott, s amelyet a küldöttség vezetője, a Szénbányászati Tröszt vezérigazgatója Pothornik József a vadaskertnek ajándékozott A medvebocs elhelyezéséhez a bányamentő szakemberek a Dolinka főbejáratától észak-keletre eső, sűrű erdős domboldalban alakítottak ki egy méretes barlangot, az acélgyár dolgozói pedig egy megfelelő nagyságú és erős ketrecet készítettek. Nos, most itt kell „beszúrnom” a hivatkozott - a Dolinka krónikája című - kötetemben még nem szereplő új információimat is. Ugyanis a kéziratom lezárásig felhasznált forrásaimtól több ismerettel rendelkezik és saját élményekkel is bír a Dolinka történéseiről dr. Kecskeméti Sándor, az Észak-magyarországi Regionális Környezetvédelmi Központ alapító elnöke - mint azt később megtudtam. A mai is aktívan tevékenykedő környezetvédő szakember az 1960-as évek végén a Salgótarjáni Kohászati Üzemek TMK üzemének volt a vezetője, és elévülhetetlen érdemei voltak az egykori madárház kialakításában, a vadaspark létrehozásában is. Ahogy minapi személyes találkozásunk alkalmával hangsúlyozta, csak egy epizódot kíván feleleveníteni élményeinek gazdag tárházából. Ezek egyike volt, hogy amikor megérkezett a szibériai barna medve - amelynek fogadására és tartására nem igazán voltak még a ligetben felkészülve - a bányatröszt vezére hozzá fordult a fiatal bocsként is testes állat megfelelő elhelyezése és őrzésvédelme megteremtése érdekében. Mint elmondta, a medvét először és ideiglenesen az akkor már részben meglévő madárházban helyezték el és őrizték, amíg az ő szakemberei - a gyári TMK dolgozói - áldozatos munkával, esetenként „fizetés nélküli túlórában” elkészítettek egy biztonságos vasketrecet a barna medve számára. Lényegében ezzel indult volna el a vadaspark a kisállatkert felé vezető úton - idézte fel a korabeli történéseket Kecskeméti Sándor. A későbbiekben aztán a ketrecbe beépítettek egy mászó-fát, hintának felfüggesztettek egy közepes méretű autó-gumiabroncsot, és folyamatosan-szépen csordogáló ivóvizet is biztosítottak a kedvenc állat komfortérzetének biztosításához. A kis bocs- ból hamarosan nagyobbacska medve lett, úgy, hogy állítólag már gondozója, Vadas Pista bácsi sem bátorkodott bemenni a ketrecébe. A felnőtt Miska medve magányosságát megszüntetendő kapott egy kárpát-ukrajnai nőstény barna medvét, akivel egyre jobban érezte magát, és idővel talán - ha sors itt is közbe nem szól - az utódok is megszülettek volna. 1968 őszén még reményteljes összefogásról szólnak a hírek, és további bíztató elképzelések látnak napvüágot. Fejlesztik a salgótarjániak közkedvelt szórakozóhelyét, a Zója ligetet A városban lévő nagyüzemek közös támogatást adnak a fejlesztéshez. Korszerűsítik az állatkertet. Megfelelőbb helyre telepítik. Az állatoknak karámokat készítenek és rendszeres állatorvosi kezelést kapnak. A ligetet bekerítették... díszfákat telepítenek... így a korabeli újsághírek és tudósítások. 1969 tavaszán - mint ahogy ilyenkor általában is - ragyog a nap a Dolinka felett, ám ez ekkor akár szimbolikusan is értendő, ugyanis a ligettel kapcsolatban már-már grandiózus tervekről számol be a megyei napilap. „Salgótarjánban a Zója liget arborétummá fejlesztéséről tárgyalt tegnapi ülésén a városi tanács végrehajtó bizottsága... A modern kiképzésű park Salgótarján egyik érdekessége, a liget területe mintegy 15 hektár. Ebből belterjessé vált 3-4 katasztrá- lis hold, a többi terület rendezetlen. Mivel az arborétummá fejlesztés társadalmi igény, a rendezést most tervszerű, tudományos alapokra helyezik.... Parkerdővé alakítják át a tervek szerint a Zója liget környékét is. A rendezés nyomán a környezet szebbé válik és értékes színfoltja lesz a városnak...” - írja a Nógrád egyik, 1969. márciusi lapszámában. A '60-as évek végén így élt, mozgalmasan és látványosan prosperált a Dolinka vadasparkja. A szabadon kószáló gyöngytyúkok rikácsolásától hangos volt a liget, és egyes visszaemlékezések szerint a szép madarak kevésbé kellemes, inkább fülsértőén harsány hangja állítólag a patkányokat is távol tartotta vadállománytól. Szemet gyönyörködtető látvány volt, amint a szintén szabadban sétálgató pávakakasok szétterítették színpompás farktoliaikat. Érdekes és mókás jelenség volt az állandóan mogyorót rágcsáló és a ketrecébe beépített henger belsejében szüntelenül szaladó és kalic- káját forgató kedves kis mókus. „A Dolinka volt a mi nyaralónk..." S álljon itt még egy szép, szinte lírai hangvételű visszaemlékezés, mit is jelentett a '60-as, '70-es évek Dolinkája az acélgyáriaknak, ahogy azt egy fiatal salgótarjáni lány megélte és immár felnőtt fejjel és némi nosztalgiával - édesapjának és a kornak is emléket állítva - felidézi: „Május eleje van... Szép az idő (érdekes, régen mindig szép volt az idő). Mögöttünk a Huzalmű dolgozói. Tudom, mert amikor reggel elindultam, láttam a fákra szögezett kis táblákon az üzemek neveit. Én már csak felnőtt koromban utáltam meg a felvonulásokat, gyermekként rajongtam értük. Végül is fogalmam sem volt, mire való az egész cé- có. Szokás? Csak? De utána majális volt a Dolinkában. Édesapám, te mindig elláttál bőségesen kétforintosokkal, tombolára, meg horgászatra, lövészetre. Később volt ott egy kis lövészbódé, ahol komoly, véres „mérkőzéseket” vívtunk, míg a vasárnapi kirándulásokon főtt a gulyás vagy a pörkölt. A Dolinka volt a mi nyaralónk, vidéki birtokunk - hétvégi garden partyk, hétköznapi szalonnasütések helye, vadregény, néha állatkert, frissen festett hinták fogadtak, befogadtak. Ezen a másik képen ott ál a „hajóhinta”. Ide pakoltak minket, ördögfiókákat. Mind befértünk. Olyan örökös darabnak látszott. Ültünk a padlóján, a nagyfiúk álltak az üléseken a vasláncba kapaszkodva hajtották. Az égig szálltunk. Végül leugráltunk a földre, kinyaltuk a bográcsok alját, aztán újra hány az ég. Harsogva énekeltünk, míg anyáink likőrt kóstolgattak, apáink söröztek; állhatatosan és rendületlenül söröztek. A délutáni focimeccs a poros salakos pályán zajlott. Mi már kóka- doztunk a sűrű por, tűlevél illattal párolgó nyárban. Ittuk a zavaros (de házi, azért jajdefinom és amúgy is nagymama csinálta) málnaszörpöt Csak este keveredtünk haza. Néha még láttunk valamit a Futrinka utca történeteiből, de legtöbbször bágyadt mosdások után mély öntudatlanság szakadt ránk. A Dolinka pedig a következő héten is várt Mi pedig mentünk. Vittük az olvadós szalonnát, a méregerős zöldpaprikát Vittük a gyermekkorunkat nevetésünket Néha a festékes vödröket, szögeket, mert apáink, anyáink tartották rendben ezt a helyet Május elejére - talán valami brigádmunka, vagy KISZ (?) felajánlás tárgyaként - rendbe rakták, kitakarították; néha új hintákkal leptek meg minket. Aztán elnéptelenedett a liget Felnőttünk, ti, édesapám meg- öregedtettek. Az Acélgyár kiürült Tíz éve nem jártam a Dolinkában. Nem bírnám nézni gyermekkorom porló romjait. A mai gyerekek töredezett köveken, mocskos játszótereken bicikliznek, a szalonnáról pedig kiderült, hogy egészségtelen.” Hát nem megható ez a visszaemlékezés? Egy mondás szerint a kivétel erősíti a szabályt, a fenti sorok meg kiérdemlik a korrekt hivatkozást, itt is. Tehát az idézet Tóth Anna: Háttér - kép nélkül című, a Palócföld 2002. évi salgótarjáni különszámában megjelent memoárjából való. Tessék ízlelgetni, dédelgetni! (Folytatása következik) * A sorozatírás Baráthi Ottó A Dolinka krónikája - Kiáltás Salgótarján ritka természeti kincséért - című kötetének lényegére rövidített, aktualizált, szerkesztett változata. Az eredeti kiadvány Czene Gyula közreműködésével és fotóival, a Dolinkért Egyesület kiadásában, 2006-ban jelent meg.
