Nógrád Megyei Hírlap, 2011. december (22. évfolyam, 280-304. szám)
3002011-12-24 / 300. szám
2011. DECEMBER 24., SZOMBAT 5 NÓGRÁD MEGYE Szeretem a természetet: a sokszínű erdő méltóságát, a napfényben csillogó erdei tisztásokat, a magabiztossággal csordogáló patakocskát, ahol szomját oltani sűrű vendég a vadon élője. Nekem nincs azon semmi csodálnivalóm, hogy életem szabad idejének legnagyobb részét itt, magányomban töltöttem el. Mert így, senkitől nem zavarva, képes az ember ezzel a szép, Karancs hegyi világgal egyesülni. Nem veszem rossz néven, amikor társaságban azzal illetnek: „Tégedet bizonyára az erdőben csináltak, ezért ez a nagy ragaszkodásod...” Mi lehet a válaszom ? „Sajnos erre nem emlékszem.” Telitalálat, mert kirobban a hahotázó jókedv, aztán új téma, nekem meg nyugalom. Mi, hárman talpasok... Soha nem gondoltam volna, de bekövetkezett: meg kellett osztanom az erdei magányos barangolásomat mással is. Méghozzá olyan emberrel, akit idő múltán megkedveltem. Eddig még nem csalódtam benne. Ez idő tájt lépett nyugállományba. De embert, ekkora örömkitöréssel fogadni ezt az életfordulót, még nem láttam. Meg is lepett. Mire ő, komorabban mint gondoltam, annyit mondott: „Töltsön csak valaki ember negyvennégy évet az üveget maró csiszolókorong visításában, majd megtapasztalhatja mit jelent számára amikor felállhat a munkaasztalától.” Ennek az embernek génjeiben lehet a természet iránti szerete- te, mert a napi gyári robot mellett, ahogyan mondta, a Bodor, népes család, vegyes erdő övezte faluban élt. István hetedik szülöttként, élve a természet adta javakkal a család mindennapi ellátásához, itt szerezte meg a tűzre- valót. De itt tudott a lombok árnyékában megpihenni és minden más itt, a reá hatott széptől, a természetnek rabja lenni. A természet iránti rajongásával nem is lett volna baj. Sem a rátermettségével, hiszen amolyan igazi botondos a termete. Magán viseli az éveken át a labdarúgás sportjának minden előnyét. Duzzad az erőtől. így érdemes a nyugdíjaséletet elkezdeni. Igen ám, de más az erdei barangolás! Nem a turista utakat járva, hanem az erdő rejtekén, a vadcsapákon, fel a széljárta csúcson át, le a dagonyás völgyek legmélyére, csipkebokrok karmai között, meg a más rejtett buktatókon át. Az agyamban mindez sokat megfordult, de nem szóltam róla neki, csak vártam, hogyan boldogul majd ez az ember ezekkel. Meg azzal, hogy ott az erdők mélyén, nincs helye a beszédnek. Sem a cset- lésnek-botlásnak, a száraz ágakra lépve zajt verni. Évtizedes magányos barangolásomhoz hűtlenül, így indultunk mi ketten, én szótlanul és kétségekkel, Pista meg kérdésekkel mindaddig amíg számra helyezett ujjal nem kértem tőle a csendet. Tanulékony volt. És következett a főpróba, a Kómá- tor. Magas hegy, hegyes akár a tűzhányó. Nyolcvanfokos lehet a kapaszkodója. Nekiveselkedtünk. Igaz, kapkodtunk a levegő után, de győztünk. Lefelé ereszkedve - az sem könnyebb mint felfelé kapaszkodni - mély árok peremén haladtunk sűrű aljnövényben, ahol csak megfontoltan lehet haladni. Nem is ok nélkül. Az árok túlsó oldalán egy megtermett vadkant riasztottunk fel pihenőjéből. Felborzolt szőrrel jelezte, hogy jelenlétünk nem kívánatos számára. Én láttam, nem szóltam. Ez a szabály az erdőben. Pista is meglátta és megszólalt, sőt mutatta is. No, ezt már nem állta a vaddisznó. Elment, kényelmesen. Semmi gond. Az, hogy ilyen látványtól felkiált az ember, még a gyakorlott vadásszal is előfordul. Hiszen nem mindennapi vadonélő állattal így szemtől-szem- ben találkozni. De erről jó lesz majd beszélgetnünk Istvánnal miheztartás végett. így múlt el velünk sok erdőjárás, nagyon szép élményekkel, igazi erőpróbákkal, amelyek nyomán mindég megéreztük a természettel vívott küzdelmünk győzelmének mámorító érzését. Hanem az, hogy milyen for- gandó az életem, váratlanul igazolódott be. Egész napos erdei barangolás után, Pistával, hol ülhet le az ember jobb helyen mint egy jó kis kocsmában. Aki még nem próbálta kipróbálhatja, milyen jól esik az igazi írnom pohár bor a kiszáradt toroknak. Vagy kettő is? Leültünk az útba esett legközelebbi fogadó sarokasztalához. Én nyögve tapogattam izmaimat. Pistán a fáradtságnak semmi jele, villog a tekintete, rengeteg az ismerőse. Élvezi is a helyzetet. Nézek jobbra és kit látok ott? Elhúzódva, magányosan, amolyan buszra várón, mint a tanár urat. Bozó Gyula doktort, a történelmek tudorát. Régi a beszélő viszonyunk csak éppen jó ideje már, hogy nem találkoztunk. Ott abban a pillanatban jutott eszembe, hogy valamikor, amikor a tanár úr befejezte egyetemi tanulmányait, két neves tudós tanár társával, Bugán Józseffel és Kojnok Nándorral - nyugodjanak békében - kerestek fel egy köny1 nyebb erdei sétára készen, bízva a környékbeli ismereteimben. Régen volt. Nosza, most a tanár urat mi hívjuk meg a magunk asztalához. Alkalom ez arra is, hogy én mesélhessek az erdei élményeimről. Pista fülel, de nem szól. A tanár egy sajátos fejtartás- sal bólogat a hallottakra, majd néhány szóval csupán tudatja, hogy szívesen elkísérne egy ilyen Karancs hegyet átszelő útra. Tehát eszerint már hárman lennénk? Ez forog a fejemben, de csak bólogatok, hogy időt nyerjek a válaszra. Néhány pillantás után megfordult az agyamban, hogy Bozó tanár úr nincs valami jó húsban. Sápadt is, arca horpadtabb mint kéne. Ebből arra következtettem, hogy többet van a négy fal között a tudománnyal, mint lennie kéne a szabadban. Ezért is a korábban kialakult kapcsolatunkra való tekintettel nem mondhattam nemet. De kavarogtak bennem a vészes gondolatok is: ezzel véget érhetnek az igazi erdei barangolások? Mert ki hinné el, hogy egy tudós nyugállományú tanár, letéve könyveit, irományait, nekivág egy nyolcvanfokos meredeknek? Mert ahogyan Pistára néztem, ő meg vissza, a tekintetünk fogadalom lett: az erdőjárásról mi nem mondhatunk le. Mit mondjak hát a tanár úrnak? Vívódtam. Mereven elutasítani? Ez nem megy, a régi kapcsolat miatt sem. Végül kinyögtem: próbáljuk meg! Aztán Pistához: rendben van? így változott meg tehát az én magányos bolyongásom, a mi hármunk találkozásával. A természet minden nap új meglepetéseinek most már a társakkal való megosztásával. Megváltozott? Az nem is beszéd. Valósággal kifordult az egyensúlyából. A tanár úr, néhány gyakorló menet után, a legnehezebb hegyi szakaszokat is zokszó nélkül végigjárta. Pedig elejében, sem alkalmas lábbeli, sem más felszerelése nem szolgálta a célt. Arról már nem is szólok, csak csendben, hogy csúnya, vörös, zajos nejlonzacskóban volt minden felszerelése. Erdőben, vörös, bántóan csörgő zacskóval a kezében a hegyjáró? Néhány esztendő múltán most kell megnézni Bozó Gyula tanár urat. Príma a felszerelése. Illő oldaltáska. Kitűnő lábbeli. És a sápadt ábrázat helyett napbarnított, telt arc. Ami megmaradt a régiből az a kevés beszéd. De a tekintetében ott a derű, a barangolásnak minden szépsége öröme. Csak az tudja aki látja, hogy a hozzám csatlakozott két ember között, mélységes örömömre még akkor is ha megváltoztatták életemet, micsoda kapcsolat alakult ki. Már olykor úgy gondolom elvannak nélkülem is. Elejében, erejét keresve küzdött a kilométereket hagyó léptekért a tanár úr. Arcán se harag, se öröm, csak elszántság. Tekintete maga előtt. Pista meg cikázott hol előre, hol hátra. Ő lett aki nem tűrte el a néma menetet. Bent haladd tunk egy tisztes lábas erdőben fenn a Csáktán. Lombok nyiladéka közül láthattunk ki a kéklő égre. Pista feltekintett és verselt: Természet ó dicső természet mely nyelv mer versenyezni véled... A tanár úr ha csak egy minu- tára is felemelte a tekintetét, de máris az út buktatóit kutatva haladt tovább, ha egyre nehezebben is, de haladt. Pihenőre itt még nem gondolhattam. Mentünk hát, egyre szótlanabbul. De Pista nem tágított, ficánkolt könnyedén. Ki tudná, lehet csak ő, hogy magának, vagy nekünk szólt e verse a fáradság ellenében? De megint rázendített: Szürke haja lebben az égen, kékí- tőt old az ég vizében... Ez már a tanár urat megállította. Én már egy fának dőlve pihentem, elvégre húsz kilométer is lehetett már mögöttünk. Azt mondja nekem a tanár úr, hogy én felfogom-e annak jelentőségét, hogy egy mély erdő közepén, távol minden civilizációtól, egyszerre felhangzik Petőfi és József Attila verssora. Ez utóbbi váltotta ki belőle a csodálkozást, így nyomatékolt:- Felfogod e te mit jelent az, hogy az erdő kellős közepében, egy munkás ember hibátlanul szavalja József Attilát? Érted te ennek a fenségét? Ami azt illeti én már megszoktam Bodor Pistától, hogy néha megunva az erdei csendet, meg elűzni a fáradtságot szavalni kezd. Ez a jele hogy vegye kezdetét a jó ízű falatozás, csevegés az ott a helyben lelt legalkalmatosabb tőkén. Azért, hogy őszinte legyek, ez sem semmi. Ami igaz az igaz, ez a két ember, a természettel való igazi találkozásuk óta, sem a bolyongásunk közben, sem pihenőink idejében, el nem mulasztanák, Pista a verselést, a tanár úr a versek elemzését, teljes egyetértésben. De annyira beíemelegednek már menetközben is, hogy elmegy vele egy egész nap. Én meg vergődöm kétségeim között, hogy egyáltalán itt vannak-e velem a természetben? Vagy szükségük van-e egyáltalán még rám? Csak érjünk egy útkereszteződéshez Pista máris idézi Arany Jánost: Hé paraszt melyik út vezet itt Budára, kérdi Laczky hetykén csak úgy félvállra. Én paraszt... Az viszont megnyugtató számomra, hogy amerre az irányt veszem és ez az irány messze elkerüli a járt utakat, követi viszont a vadjárást, ott talpalnak mögöttem, elviselve minden megpróbáltatást. És amikor napnyugtával utazásra várva, betérünk egy pohár italra és nyögve tapogatjuk megfáradt izmainkat, az első korty előtt a tekintetükből is kiolvashatóan mondják: „Mester, ez a nap megint szépen múlott.” Szépen, szépen, meg a verselés is gondolom, de adós maradok a válasszal, mert ehelyett nyögve tapogatom az izmaimat. Pista arcán a várakozás. A tanár úrnak villog a tekintete és akár ha most indulnánk ugrásra készen kifeszül.- Mi van? De roggyant a képed! - mondja nekem csak úgy félvállról. Nincs mit mondanom. Inkább emelem poharamat. Bobéi Gyula (A szerző aranytollas újságíró.) A Karancs vonulatai a lemenő Nap fényében um):cívi'hiántibor
