Nógrád Megyei Hírlap, 2011. április (22. évfolyam, 75-99. szám)

2011-04-14 / 86. szám

4 Belekóstoltam az újságírói életbe Szavakkal nehéz leírni, mit jelent a nevemet rendszeresen az újságban látni. Ezt az érzést át kell érezni, mert szavakba öntve nincs olyan jelentősége. Elismeréssel töltött el, ami­kor a saját kezem által írott cikk, bekerült az újságba. Ilyenkor mindig arra gondol­tam, hogy „Köszönöm szépen”. Rengeteg önbizalmat kaptam ettől az újságírástól. Megmu­tatta nekem, és szerintem sok más társamnak is, hogy hisz­nek bennünk és értékelik a szorgalmunkat. Az utolsó pár cikknél már nem csak azért ír­tuk a fogalmazásunkat, mert már jelentkeztünk és kell, ha­nem mert be akarunk kerülni az újságba. Az első cikktől kezdve egyre magabiztosabb lettem. Belekóstolhattunk egy valódi újságíró életébe, és most jöttem rá igazán, hogy milyen nehéz is ez a munka. Szerintem minden újságíró tiszteletre méltó, a szorgalma és a megbízhatósá­ga miatt. Én is kaptam „kritikákat”. Osztálytársaim természetesen tettek hozzá negatív hozzászó­lásokat, de ilyen az újságírás. El kell fogadni, hogy a leírtak­kal nem mindenki ért egyet. A legtöbb gondolat, amit kaptam mégis pozitív volt A szüleim, a tanárom, és még a falum lakói is megveregették a vállamat. Számtalan dicséret és buzdítás ütötte meg a fülemet. Ráébred­tem, hogy amit megírtam az mások szemében „érték”. Rengeteg köszönettel tarto­zom tanáraimnak, akik támo­gattak és segítettek. Leginkább az irodalomtanáromnak tarto­zom köszönettel, hogy ő is fel­ismerte az értéket, és a cikkei­met mindig kellőképpen jutal­mazta. Felém fordította egy újabb pozitív oldalát. És persze köszönöm a Nógrád Megyei Hírlap szerkesztőjének, hogy megadta nekem és társaimnak ezt a nagyszerű lehetőséget. Személy szerint nekem erőt adott a további tanulmányaim­ra nézve. Társaim nevében is köszönjük szépen! Szép Dávid II. Rákóczi Ferenc Bölcsőde, Óvoda, Általános Iskola, Gimnázium és Szakközépiskola Szécsény Az írás Az írás szentsége - manapság már el­avult szószerkezet, a modern világ örvé­nyébe vesző, befejezetlen gondolat. So­kan, ha ezt meghallják, egy kódex fölé görnyedő szerzetest, lúdtollat és tintapa­cát, esetleg egy idősödő, megszállott tanár irodalomóráját vizionálják maguk elé. Ne­kem mégis muszáj befejeznem ezt a szál­lóigét, mert jelenleg az életemet ez a két szó alakítja - s talán alakította mindig is. Nosztalgikus mosollyal gondolok visz- sza azokra az időkre, amikor első próbál­kozásaimat megtettem az írás világában - kusza, értelmeden mondatok, szóismét­lések tömkelegé, s néhol - Isten bocsássa meg nekem - egy-egy verskezdemény. Utána következtek a más írók által inspi­rált apró történetek, majd a gondolataim mögött megbúvó világ lelkesen amatőr le­jegyzése. Ma már furcsának hat az egyre fogyó golyóstollal átkörmölt órák emléke, a fejezetlisták átfirkálása, sorok kihúzása, a toll bosszús kattogtatása, mikor az ihlet úgy döntött, hogy máshol ver tanyát. Az­tán az írás egyszer csak rutin, majd me­nedék is lett. Az egyetlen módjává vált a harag, a bánat, s az adrenalin fűtötte öröm kifejezésére - képzeletem nyomán az ál­talam kitalált szereplők sorsa pecsételő­dött meg, vagy dobott éppen egy hátast. Ma már billentyűzetemet rendületle­nül csépelve próbálok karaktereim bőré­az egyetlen menedékem be bújni, összefogni a valóság azon torzí­tott megfelelőjét, melyet saját ízemre min­táztam. Sok-sok éve írok, s igen, millió- szőr elképzeltem, hogy egyszer majd má­sok is elolvassák az alkotásaimat. Mégis féltem, hogy ez örökre csak egy ábránd marad. Úgy tűnik, tévedtem. Az, hogy az álta­lam írt sorok mindenki számára elérhe­tővé váltak, rettenetesen fontos volt a szá­momra. Biztosítást nyertem, hogy a helye­men vagyok, hogy a művészet ezen ágán talán tényleg van keresnivalóm. A családomról előre tudtam, hogyan fognak reagálni. Szüleim visszafogott büszkesége éppannyira nem ért váratla­nul, mint bátyám, az örök kritikusom, minden hibát kiveséző elemzése, kegyet­lenül őszinte, építő mondata: „szerintem írd újra”. Nagyszüleim noszogatása nél­kül pedig most nem lenne miről beszél­nünk. A legjobban mégis osztálytársaim viszszajelzései érintettek meg. Az iroda­lomórán történt felolvasás értékes em­lék marad, ráadásul Panni pimaszul re­alista megállapítása volt az, mely pilla­natnyi megingásomat elmulasztotta. An­na szerepigénylése, s a leendő, dedikált - s persze ingyenes - kiadások ígérete, illusztrátorom felbukkanása, valamint legközelebbi barátaim kissé gunyoros, de elismerő mosolya - mind - mind olyan mozaikdarab, amiért örökre hálás leszek. Hiszek benne, hogy megtettem az el­ső lépést afelé, hogy az írás valóban hi­vatássá, s ne csak elérhetetlen céllá vál­jon az életemben. Megtanultam időre, keretek közé szorítva alkotni, s megérez- tem a publikálás okozta felelősség terhét is. Van hova fejlődnöm, még legelső cik­kem mondatait olvasva is sokszor bosz- szúság fog el. Az írás az egyetlen menedékem - bár­milyen szentimentálisán hangzik is. S ha úgy akarom, akkor az életem is ez lehet. Holtai Orsolya 10. d Bolyai János Gimnázium és Szakközépiskola Első lépés a jövőm felé - avagy hogyan éreztem magam újságíróként? Nagyon nehéz megfogalmaz­ni, hogy mit is érzek most, ami­kor egy ideig utolsó cikkemet gépelem be. Legegyszerűbben úgy mondanám, hogy félelme­tes kettősség uralkodik bennem. Tipikusan abban az esetben va­gyok, amikor egyik szemem sír, a másik pedig nevet. Előbbit különösképpen nem is kell magyaráznom, azt hiszem, ellentétben utóbbival. Mi a bol­dogságom oka? Elővettem azt a papírt, amire a témakörök van­nak egymás alá feh'rva, dátum szerint, szépen rendezve. Akar- va-akaratlanul eszembe jutottak az emlékek, amikor először elol­vastam a leírásokat, és azon gon­dolkoztam, hogy mit is tudnék róluk írni. Nem egy, nem két al­kalommal fordult velem elő olyan, hogy a cikk leadása előtti napon, este kilenc órakor még csak az írásom körvonalai sem voltak meg a fejemben, majd hir­telen, a semmiből megszállt az ihlet és meg sem álltam, csak ro­bogtak az ujjaim a billentyűzeten (emiatt gyakran kellett részeket is kiszednem az írásból). Olyan is volt, amikor egy, a függönyömön mászó pók adott ihletet, vagy ép­pen olyan esetről is be tudok szá­molni, amikor két barátom össze- veszése segített nekem (ők azóta kibékültek, szerencsére). Persze, ennek ellenkezője is előfordult; amikor már két-három nappal korábban terveztem, hogy nagy­jából hogyan vezetem le a cikket, majd amikor oda kerültem, a túl sok ötlettől nem tudtam, hogyan is kezdjem el... Nem állítom, hogy könnyű volt, és élveztem minden egyes momentumát ezeknek az idők­nek, mert a tanácstalanság, a fé­lelem gyakran eluralkodott raj­tam, amikor ültem, és néztem előre, miközben a gondolataim jobbra-balra cikáztak, egymás­sal versenyeztek, hogy melyi­kük legyen az első, mit írjak le először. (Ilyenkor általában jött egy következő ötlet, és kiütötte a ringből az előzőket.) És, meglepő módon nem csak az írás volt nehéz. Amikor a le­adásra készültem, és haladtam a pendrive-ommal a kezemben előre, számtalanszor átgondol­tam, hogy jól van-e az, amit leír­tam, nem kellene valahol módo­sítani rajta... Persze, aztán min­dig rájöttem, hogy felesleges ilyesfajta dolgokon rágnom ma­gam, mert nem tudok rajta vál­toztatni. Ha előző este úgy gon­doltam, hogy jó, akkor az éjsza­ka folyamán valószínűleg nem módosított rajta senki, és ugyan­úgy fog tetszeni vagy nem tet­szeni, mint előző este. És azt hiszem, itt el is fogytak a negatívumok. Nem tudom megfogalmazni, milyen földön­túli érzés kerített hatalmába, amikor csütörtökönként fella­poztam a hírlapot, és visszakö­szönt a címem, a szavaim, a so­raim, a cikkem, a nevem az új­ság hasábjairól. Olyankor jöhe­tett magyarfelelés, történelem témazáró dolgozat, nem tudta el­rontani a kedvem. Fontosnak tartom még megje­gyezni, hogy milyen páli fordula­tot vett a viszonyom a cikkekkel. Eleinte úgy gondoltam, hogy mi, az írók, és a családtagjaink olvas­sák csak a cikkeinket Nos, azt hi­szem, leírhatom, hogy tévhitben éltem. Ugyanis, egy hét végén - amikor a helyi futballmérkőzést néztem - egy falubeli megjegyez­te, hogy tetszett neki a cikkem. Azt hiszem, ekkor kezdett el tuda­tosodni bennem, hogy mekkora lehetőséget is kaptam. És az a fej­lődés, amit első és utolsó cikkem között érzek... Talán ez még az esély (amivel véleményem szerint éltem) nagyságát is felülmúlja. És úgy érzem, ezzel el is érkez­tem a végéhez. Hiányozni fog. Egy bölcs ember azt mondta, hogy ne sírjak, mert vége, ha­nem örüljek, mert megtörtént... Végül, de nem utolsósorban sze­retnék köszönetét mondani mind­azoknak, akik építő jellegű kriti­kát fogalmaztak meg rám nézve, illetve köszönöm a Nógrád Megyei Hírlap szerkesztőinek a lehetősé­get Remélem, a jövőben is lesz le­hetőségünk megmutatni a világ dolgait - szemeinken átszűrve. Bocskay Kinga Szécsény, gimnázium Két hónap újságírás Február közepe óta újabb tevékenységgel bővültek a hét végéim. Szombat esténként rendszeresen leültem, és megírtam a követ­kező cikket a Séta következő heti témájából, vasárnap pedig újra átolvastam, finomítgat­tam és javítottam azt, hogy aztán csütörtökön, kipirulva az izgalomtól rohanhassak újságot venni. Kivétel nélkül minden egyes alkalom­mal remegett a gyomrom egy picit, amikor ke­zembe vettem az aznapi Nógrád Megyei Hír­lapot, majd borzasztóan megkönnyebbültem, amikor megláttam, először csak a címét, majd magát a több hasábra tördelt írást is. A boldogságérzetemet fokozta, hogy amint beértem az iskolába, az osztálytársa­im azonnal lecsaptak az újságra, aztán gra­tuláltak - sőt, nem csak ők, gyakran a taná­raim is. Hihetetlenül kellemesen teltek hát emiatt a délelőttjeim, továbbá este, otthon szintén büszkén mosolyogva mutattam meg a szüleimnek a lapot. Amellett, hogy fan­tasztikus élmény volt hetente látni a megje­lenő cikkem, már az is egyfajta „diadallal” és megnyugvással töltött el, amikor befejez­tem az aktuális írást Úgy éreztem, hogy vég­re helyreálltak egy kicsit bennem a kusza gondolatok; mélyen eltöprengtem az adott - olykor komolyabb, olykor kicsit hétközna­pibb - témákon, ezáltal összeállt bennem egy rendezett, kerek vélemény, amelyet így mások, például felnőttek és a kortársaim egyaránt megismerhettek. Néha akadtak ne­hézségeim, előfordult, hogy úgy véltem, ez most kifog rajtam, és biztosan nem kerül be majd az újságba, de többnyire tévedtem - szerencsére. A frappáns kezdést és a cím­adást találtam a legnehezebbnek; előbbit azért, mert általában a végére jöttem és me­rültem bele a fogalmazásba, utóbbit pedig azért, mert világéletemben küszködtem a hosszú, kifejtett gondolataim lényegének egyetlen fél mondatba sűrítésével. Sokszor elmondtam, valamint meg is jegyeztem eb­ben a sorozatban, hogy irodalmi, esetleg új­ságírói pályára készülök, úgyhogy magától értetődően tökéletes alkalomnak tartom ezt, arra, hogy kipróbáljam magam a gyakorlat­ban és némi tapasztalatot szerezzek. Ráadá­sul többi diákújságíróval felvettem a kap­csolatot, úgyhogy a nem hétköznapi sikerél­mény mellett az szintén pozitívum, hogy új ismerősökre találtam, akik nem mellesleg igencsak remekül írnak. Két hónap elteltével csiszolódott a stílu­som, és gördülékenyebbé váltak a mondata­im. Remélem, határozottan állítható, hogy sokat fejlődtem február óta, és ami a legfon­tosabb: könnyen észrevehető, hogy a cikke­im egy 16 éves lány gondolatait közük a ka­masz éveiről, pozitív kritikáját vagy éppen bírálatát a jelenlegi világról, továbbá elkép­zeléseit a kiszámíthatatlan jövőről. A média nem mindennap teszi lehetővé nekünk, ti­nédzsereknek, hogy szót kapjunk, publikál­juk a fogalmazásainkat, méghozzá ilyen té­mákról, ezért nagyon köszönöm ezt a Nóg­rád Megyei Hírlapnak. Fii Mariann, Bolyai János Gimnázium és Szakközépiskola, 10. c Viszlát, Séta! Mikor megírtam első cikke­met a Sétába, nem tudtam, mire számíthatok. Voltak kétségeim, hogy miért kerülne pont az én cikkem bele a Nógrádba, de még­is belerakták. Öröm volt látni, mikor megjelent a cikkem, bizta­tással töltött el. Utána mindig ír­tam és legtöbbször meg is jelen­tették és közben eljutottunk ah­hoz a ponthoz vége. Pedig meg­szokássá vált, hogy legtöbbször vasárnap leülök és megírom a cikket. Hétfőn átnézem és bele­írom aznapi érzelmeimet, gon­dolataimat. Furcsa belegondolni, hogy ez a rendszer megszakad. Viszont úgy gondolom megérte. Sok mindent köszönhetek a Sé­tának, nem csak tapasztalatra gondolok, hanem segített maga­mat is jobban megismerni. A jö­vő felé egy irányt, biztos pontot adni. Mikor megjelent a cikkem, jó érzés volt látni, hogy másoknak az arcán tényleg őszinte büszke­ség ül. Nem csak ezt láttam, meg­láttam azokat a vonásokat is akik nem örültek „sikereimnek” pedig az úgynevezett barátaim. Ezektől eltekintve örülök, hogy kaptam pozitív és negatív kritikát is egy­aránt Jó volt hallani mindenki­nek a dicséretét Úgy gondolom, ha valakinek megjelenik valahol a cikke vagy akár milyen írása az első reakciója a büszkeség és az öröm lesz, akkor is ha kicsit visz- szafogottabb személy is. Személy szerint nagyon örülök, hogy lehetőségem volt írni az új­ságba, ha kevés ideig is. Remé­lem jövőre is lesz ilyen lehetőség és azt is, hogy lesz időm akkor is leülni és megírni a cikkem. Ez­úton is szeretnék köszönetét nyil­vánítani a szerkesztőknek, hogy lehetőséget kaptam. Viszlát, Séta! Szeles Szilvia 9. a gimnázium, Szécsény

Next

/
Oldalképek
Tartalom