Nógrád Megyei Hírlap, 2011. április (22. évfolyam, 75-99. szám)
2011-04-14 / 86. szám
4 Belekóstoltam az újságírói életbe Szavakkal nehéz leírni, mit jelent a nevemet rendszeresen az újságban látni. Ezt az érzést át kell érezni, mert szavakba öntve nincs olyan jelentősége. Elismeréssel töltött el, amikor a saját kezem által írott cikk, bekerült az újságba. Ilyenkor mindig arra gondoltam, hogy „Köszönöm szépen”. Rengeteg önbizalmat kaptam ettől az újságírástól. Megmutatta nekem, és szerintem sok más társamnak is, hogy hisznek bennünk és értékelik a szorgalmunkat. Az utolsó pár cikknél már nem csak azért írtuk a fogalmazásunkat, mert már jelentkeztünk és kell, hanem mert be akarunk kerülni az újságba. Az első cikktől kezdve egyre magabiztosabb lettem. Belekóstolhattunk egy valódi újságíró életébe, és most jöttem rá igazán, hogy milyen nehéz is ez a munka. Szerintem minden újságíró tiszteletre méltó, a szorgalma és a megbízhatósága miatt. Én is kaptam „kritikákat”. Osztálytársaim természetesen tettek hozzá negatív hozzászólásokat, de ilyen az újságírás. El kell fogadni, hogy a leírtakkal nem mindenki ért egyet. A legtöbb gondolat, amit kaptam mégis pozitív volt A szüleim, a tanárom, és még a falum lakói is megveregették a vállamat. Számtalan dicséret és buzdítás ütötte meg a fülemet. Ráébredtem, hogy amit megírtam az mások szemében „érték”. Rengeteg köszönettel tartozom tanáraimnak, akik támogattak és segítettek. Leginkább az irodalomtanáromnak tartozom köszönettel, hogy ő is felismerte az értéket, és a cikkeimet mindig kellőképpen jutalmazta. Felém fordította egy újabb pozitív oldalát. És persze köszönöm a Nógrád Megyei Hírlap szerkesztőjének, hogy megadta nekem és társaimnak ezt a nagyszerű lehetőséget. Személy szerint nekem erőt adott a további tanulmányaimra nézve. Társaim nevében is köszönjük szépen! Szép Dávid II. Rákóczi Ferenc Bölcsőde, Óvoda, Általános Iskola, Gimnázium és Szakközépiskola Szécsény Az írás Az írás szentsége - manapság már elavult szószerkezet, a modern világ örvényébe vesző, befejezetlen gondolat. Sokan, ha ezt meghallják, egy kódex fölé görnyedő szerzetest, lúdtollat és tintapacát, esetleg egy idősödő, megszállott tanár irodalomóráját vizionálják maguk elé. Nekem mégis muszáj befejeznem ezt a szállóigét, mert jelenleg az életemet ez a két szó alakítja - s talán alakította mindig is. Nosztalgikus mosollyal gondolok visz- sza azokra az időkre, amikor első próbálkozásaimat megtettem az írás világában - kusza, értelmeden mondatok, szóismétlések tömkelegé, s néhol - Isten bocsássa meg nekem - egy-egy verskezdemény. Utána következtek a más írók által inspirált apró történetek, majd a gondolataim mögött megbúvó világ lelkesen amatőr lejegyzése. Ma már furcsának hat az egyre fogyó golyóstollal átkörmölt órák emléke, a fejezetlisták átfirkálása, sorok kihúzása, a toll bosszús kattogtatása, mikor az ihlet úgy döntött, hogy máshol ver tanyát. Aztán az írás egyszer csak rutin, majd menedék is lett. Az egyetlen módjává vált a harag, a bánat, s az adrenalin fűtötte öröm kifejezésére - képzeletem nyomán az általam kitalált szereplők sorsa pecsételődött meg, vagy dobott éppen egy hátast. Ma már billentyűzetemet rendületlenül csépelve próbálok karaktereim bőréaz egyetlen menedékem be bújni, összefogni a valóság azon torzított megfelelőjét, melyet saját ízemre mintáztam. Sok-sok éve írok, s igen, millió- szőr elképzeltem, hogy egyszer majd mások is elolvassák az alkotásaimat. Mégis féltem, hogy ez örökre csak egy ábránd marad. Úgy tűnik, tévedtem. Az, hogy az általam írt sorok mindenki számára elérhetővé váltak, rettenetesen fontos volt a számomra. Biztosítást nyertem, hogy a helyemen vagyok, hogy a művészet ezen ágán talán tényleg van keresnivalóm. A családomról előre tudtam, hogyan fognak reagálni. Szüleim visszafogott büszkesége éppannyira nem ért váratlanul, mint bátyám, az örök kritikusom, minden hibát kiveséző elemzése, kegyetlenül őszinte, építő mondata: „szerintem írd újra”. Nagyszüleim noszogatása nélkül pedig most nem lenne miről beszélnünk. A legjobban mégis osztálytársaim viszszajelzései érintettek meg. Az irodalomórán történt felolvasás értékes emlék marad, ráadásul Panni pimaszul realista megállapítása volt az, mely pillanatnyi megingásomat elmulasztotta. Anna szerepigénylése, s a leendő, dedikált - s persze ingyenes - kiadások ígérete, illusztrátorom felbukkanása, valamint legközelebbi barátaim kissé gunyoros, de elismerő mosolya - mind - mind olyan mozaikdarab, amiért örökre hálás leszek. Hiszek benne, hogy megtettem az első lépést afelé, hogy az írás valóban hivatássá, s ne csak elérhetetlen céllá váljon az életemben. Megtanultam időre, keretek közé szorítva alkotni, s megérez- tem a publikálás okozta felelősség terhét is. Van hova fejlődnöm, még legelső cikkem mondatait olvasva is sokszor bosz- szúság fog el. Az írás az egyetlen menedékem - bármilyen szentimentálisán hangzik is. S ha úgy akarom, akkor az életem is ez lehet. Holtai Orsolya 10. d Bolyai János Gimnázium és Szakközépiskola Első lépés a jövőm felé - avagy hogyan éreztem magam újságíróként? Nagyon nehéz megfogalmazni, hogy mit is érzek most, amikor egy ideig utolsó cikkemet gépelem be. Legegyszerűbben úgy mondanám, hogy félelmetes kettősség uralkodik bennem. Tipikusan abban az esetben vagyok, amikor egyik szemem sír, a másik pedig nevet. Előbbit különösképpen nem is kell magyaráznom, azt hiszem, ellentétben utóbbival. Mi a boldogságom oka? Elővettem azt a papírt, amire a témakörök vannak egymás alá feh'rva, dátum szerint, szépen rendezve. Akar- va-akaratlanul eszembe jutottak az emlékek, amikor először elolvastam a leírásokat, és azon gondolkoztam, hogy mit is tudnék róluk írni. Nem egy, nem két alkalommal fordult velem elő olyan, hogy a cikk leadása előtti napon, este kilenc órakor még csak az írásom körvonalai sem voltak meg a fejemben, majd hirtelen, a semmiből megszállt az ihlet és meg sem álltam, csak robogtak az ujjaim a billentyűzeten (emiatt gyakran kellett részeket is kiszednem az írásból). Olyan is volt, amikor egy, a függönyömön mászó pók adott ihletet, vagy éppen olyan esetről is be tudok számolni, amikor két barátom össze- veszése segített nekem (ők azóta kibékültek, szerencsére). Persze, ennek ellenkezője is előfordult; amikor már két-három nappal korábban terveztem, hogy nagyjából hogyan vezetem le a cikket, majd amikor oda kerültem, a túl sok ötlettől nem tudtam, hogyan is kezdjem el... Nem állítom, hogy könnyű volt, és élveztem minden egyes momentumát ezeknek az időknek, mert a tanácstalanság, a félelem gyakran eluralkodott rajtam, amikor ültem, és néztem előre, miközben a gondolataim jobbra-balra cikáztak, egymással versenyeztek, hogy melyikük legyen az első, mit írjak le először. (Ilyenkor általában jött egy következő ötlet, és kiütötte a ringből az előzőket.) És, meglepő módon nem csak az írás volt nehéz. Amikor a leadásra készültem, és haladtam a pendrive-ommal a kezemben előre, számtalanszor átgondoltam, hogy jól van-e az, amit leírtam, nem kellene valahol módosítani rajta... Persze, aztán mindig rájöttem, hogy felesleges ilyesfajta dolgokon rágnom magam, mert nem tudok rajta változtatni. Ha előző este úgy gondoltam, hogy jó, akkor az éjszaka folyamán valószínűleg nem módosított rajta senki, és ugyanúgy fog tetszeni vagy nem tetszeni, mint előző este. És azt hiszem, itt el is fogytak a negatívumok. Nem tudom megfogalmazni, milyen földöntúli érzés kerített hatalmába, amikor csütörtökönként fellapoztam a hírlapot, és visszaköszönt a címem, a szavaim, a soraim, a cikkem, a nevem az újság hasábjairól. Olyankor jöhetett magyarfelelés, történelem témazáró dolgozat, nem tudta elrontani a kedvem. Fontosnak tartom még megjegyezni, hogy milyen páli fordulatot vett a viszonyom a cikkekkel. Eleinte úgy gondoltam, hogy mi, az írók, és a családtagjaink olvassák csak a cikkeinket Nos, azt hiszem, leírhatom, hogy tévhitben éltem. Ugyanis, egy hét végén - amikor a helyi futballmérkőzést néztem - egy falubeli megjegyezte, hogy tetszett neki a cikkem. Azt hiszem, ekkor kezdett el tudatosodni bennem, hogy mekkora lehetőséget is kaptam. És az a fejlődés, amit első és utolsó cikkem között érzek... Talán ez még az esély (amivel véleményem szerint éltem) nagyságát is felülmúlja. És úgy érzem, ezzel el is érkeztem a végéhez. Hiányozni fog. Egy bölcs ember azt mondta, hogy ne sírjak, mert vége, hanem örüljek, mert megtörtént... Végül, de nem utolsósorban szeretnék köszönetét mondani mindazoknak, akik építő jellegű kritikát fogalmaztak meg rám nézve, illetve köszönöm a Nógrád Megyei Hírlap szerkesztőinek a lehetőséget Remélem, a jövőben is lesz lehetőségünk megmutatni a világ dolgait - szemeinken átszűrve. Bocskay Kinga Szécsény, gimnázium Két hónap újságírás Február közepe óta újabb tevékenységgel bővültek a hét végéim. Szombat esténként rendszeresen leültem, és megírtam a következő cikket a Séta következő heti témájából, vasárnap pedig újra átolvastam, finomítgattam és javítottam azt, hogy aztán csütörtökön, kipirulva az izgalomtól rohanhassak újságot venni. Kivétel nélkül minden egyes alkalommal remegett a gyomrom egy picit, amikor kezembe vettem az aznapi Nógrád Megyei Hírlapot, majd borzasztóan megkönnyebbültem, amikor megláttam, először csak a címét, majd magát a több hasábra tördelt írást is. A boldogságérzetemet fokozta, hogy amint beértem az iskolába, az osztálytársaim azonnal lecsaptak az újságra, aztán gratuláltak - sőt, nem csak ők, gyakran a tanáraim is. Hihetetlenül kellemesen teltek hát emiatt a délelőttjeim, továbbá este, otthon szintén büszkén mosolyogva mutattam meg a szüleimnek a lapot. Amellett, hogy fantasztikus élmény volt hetente látni a megjelenő cikkem, már az is egyfajta „diadallal” és megnyugvással töltött el, amikor befejeztem az aktuális írást Úgy éreztem, hogy végre helyreálltak egy kicsit bennem a kusza gondolatok; mélyen eltöprengtem az adott - olykor komolyabb, olykor kicsit hétköznapibb - témákon, ezáltal összeállt bennem egy rendezett, kerek vélemény, amelyet így mások, például felnőttek és a kortársaim egyaránt megismerhettek. Néha akadtak nehézségeim, előfordult, hogy úgy véltem, ez most kifog rajtam, és biztosan nem kerül be majd az újságba, de többnyire tévedtem - szerencsére. A frappáns kezdést és a címadást találtam a legnehezebbnek; előbbit azért, mert általában a végére jöttem és merültem bele a fogalmazásba, utóbbit pedig azért, mert világéletemben küszködtem a hosszú, kifejtett gondolataim lényegének egyetlen fél mondatba sűrítésével. Sokszor elmondtam, valamint meg is jegyeztem ebben a sorozatban, hogy irodalmi, esetleg újságírói pályára készülök, úgyhogy magától értetődően tökéletes alkalomnak tartom ezt, arra, hogy kipróbáljam magam a gyakorlatban és némi tapasztalatot szerezzek. Ráadásul többi diákújságíróval felvettem a kapcsolatot, úgyhogy a nem hétköznapi sikerélmény mellett az szintén pozitívum, hogy új ismerősökre találtam, akik nem mellesleg igencsak remekül írnak. Két hónap elteltével csiszolódott a stílusom, és gördülékenyebbé váltak a mondataim. Remélem, határozottan állítható, hogy sokat fejlődtem február óta, és ami a legfontosabb: könnyen észrevehető, hogy a cikkeim egy 16 éves lány gondolatait közük a kamasz éveiről, pozitív kritikáját vagy éppen bírálatát a jelenlegi világról, továbbá elképzeléseit a kiszámíthatatlan jövőről. A média nem mindennap teszi lehetővé nekünk, tinédzsereknek, hogy szót kapjunk, publikáljuk a fogalmazásainkat, méghozzá ilyen témákról, ezért nagyon köszönöm ezt a Nógrád Megyei Hírlapnak. Fii Mariann, Bolyai János Gimnázium és Szakközépiskola, 10. c Viszlát, Séta! Mikor megírtam első cikkemet a Sétába, nem tudtam, mire számíthatok. Voltak kétségeim, hogy miért kerülne pont az én cikkem bele a Nógrádba, de mégis belerakták. Öröm volt látni, mikor megjelent a cikkem, biztatással töltött el. Utána mindig írtam és legtöbbször meg is jelentették és közben eljutottunk ahhoz a ponthoz vége. Pedig megszokássá vált, hogy legtöbbször vasárnap leülök és megírom a cikket. Hétfőn átnézem és beleírom aznapi érzelmeimet, gondolataimat. Furcsa belegondolni, hogy ez a rendszer megszakad. Viszont úgy gondolom megérte. Sok mindent köszönhetek a Sétának, nem csak tapasztalatra gondolok, hanem segített magamat is jobban megismerni. A jövő felé egy irányt, biztos pontot adni. Mikor megjelent a cikkem, jó érzés volt látni, hogy másoknak az arcán tényleg őszinte büszkeség ül. Nem csak ezt láttam, megláttam azokat a vonásokat is akik nem örültek „sikereimnek” pedig az úgynevezett barátaim. Ezektől eltekintve örülök, hogy kaptam pozitív és negatív kritikát is egyaránt Jó volt hallani mindenkinek a dicséretét Úgy gondolom, ha valakinek megjelenik valahol a cikke vagy akár milyen írása az első reakciója a büszkeség és az öröm lesz, akkor is ha kicsit visz- szafogottabb személy is. Személy szerint nagyon örülök, hogy lehetőségem volt írni az újságba, ha kevés ideig is. Remélem jövőre is lesz ilyen lehetőség és azt is, hogy lesz időm akkor is leülni és megírni a cikkem. Ezúton is szeretnék köszönetét nyilvánítani a szerkesztőknek, hogy lehetőséget kaptam. Viszlát, Séta! Szeles Szilvia 9. a gimnázium, Szécsény
