Nógrád Megyei Hírlap, 2011. március (22. évfolyam, 50-74. szám)
2011-03-26 / 70. szám
4 2011. MÁRCIUS 26., SZOMBAT KULTÚRA „Kései találkozás" - harmadik nagy páros Feljegyezték, hogy 1977-ben, a magyarországi premieren a Madách Kamarában a közönség „aranyosak” jelzővel illette Mensáros László és Tolnay Klári ma már legendás produkcióját Alekszej Arbuzov „Kései találkozás” című romantikus történetében. S harmincnégy év elteltével a hét eleji salgótarjáni bemutatón némelyek ugyancsak „aranyosakénak minősítették Huszti Pétert és Piros Ildikót. Közben - néhány esztendővel ezelőtt - Garas Dezső és Törőcsik Mari is eljátszotta a kétszereplős darabot: egész biztos ők is „aranyosak” voltak. Ahhoz, hogy e vélekedés megszülessék, nem lett volna .elég - bármilyen nagyszerűek is - a színészek teljesítménye. Kellett hozzá egy jó színpadi szerző - akinek a nevéhez korábbról az „Irkutszki történet” és a „Tánya” is fűződött - és egy remekbe sikerült, szellemesen megírt, a közönségre hatni képes lírai játék is. Arbuzov (1908- 1986) a csehovi lélektani dráma nyomdokain indulva vetette papírra morális kérdéseket felvető, boncolgató műveit, az ő írásai azonban kevésbé szomorúak, még kevésbé komorak s bár az élet árnyékos oldalát is megjelenítik, több bennük a kellem, a derű, ha úgy tetszik a fénysugár. Ez egyértelműen visszatükröződik a „Kései találkozás”- ban is. A sztori lényege - ritka eset! - benne foglaltatik a dráma címében. Két idősödő, magányos ember - egy hatvanhat éves igazgató főorvos és egy ennél fiatalabb szanatóriumi beutalt - a gyógyítás illetve a gyógyulás folyamatában kerül kapcsolatba egymással. Eleinte ég és föld a különbség mentalitásuk, életvitelük között. Megismerkedésük számonkéréssel kezdődik: a betegtársak ugyanis panaszt tesznek Lidija különös szokásaira, amelyek zavarják a pihenésüket. Az orvos szerint sem mehet tovább, ösz- szeegyeztethetetlen az intézmény szabályaival, hogy éjszakánként sétálni kimásszon a kórterem ablakán, kora reggel, napfelkeltekor pedig énekeljen a szobában, a megbeszélt időpontot pedig sirályetetés miatt órákkal késsé le. A komoly főorvos (Huszti Péter) eleinte furcsállja a szanatóriumi beutalt Lidija (Piros Ildikó) különc „magánszámait” A megfedett beteg azzal vág vissza, hogy a rigorózus doktor nem elég pedáns, hiányzik a gomb a zakójáról. A két személyiség meglehetősen eltér hát egymástól, egyre gyakoribb s tudatosabb beszélgetéseik - kertben, cukrászdában, koncert előtt és után, étteremben - azonban fokozatosan csökkentik a köztük lévő távolságot. Egymás iránti szimpátiájukat fokozza, hogy - mint visszaemlékezéseikből kiderül - mindkettőjük életében tragikus, örökre fájdalmas nyomot hagyott a harminc évvel azelőtti világháború. Alekszej Nyikolajevics felesége - aki szintén sebész volt - frontszolgálatban lett hősi halott s a szanatórium színhelyén, Rigában, a katonai temetőben nyugszik, Lidijának pedig alig tizennyolc éves fia veszett oda valahol Németországban. A férfi azért költözött Szentpétervárról a Baltikumba, hogy minden nap friss virágot vihessen feleség sírjára, a nő pedig azért hagyta ott a színpadot, mert nem tudta elvisel ni a halálra emlékeztető utalásokat. Számára a színház után következett a cirkusz, ahol beleszeretett egy zenebohócba és énekesként fel is lépett vele. Férje azonban egy fiatalabb kedvéért elhagyta, ő pedig a manézs helyett a pénztárban kötött ki. A híres - eredetileg Tamássy Zdenkó által direkt Tolnay Klárinak írt - „Boldogság”-dalt elénekli a főorvosnak, aki viszont egy kellemes vacsora és némi ital után odahagyva minden szemérmességét a nyílt utcán mutatja be Lidijának „tánctudását”, ilyen-olyan tangó- és charleston-lépéseit. A bimbódzó szerelmet először Alekszej szívrohama riasztja meg, később pedig a közeledő elválás tudata árnyékolja be. A gyógykezelés ideje lejártával Lidija még egy hetet az orvos külföldön élő, s az aktuális látogatását lemondott leánya számára felújított tengerparti szobájában tölt, de utazása elodázhatatlan, a megrendelt taxi könyörtelenül előáll: irány Moszkva! Ahogyan ők nem tudják, a nézők sem, hogy a búcsú végleges-e számukra, sikerül-e még találkozniuk, de akárhogy is lesz, a kölcsönös érzelmek, az együttesen átélt élmények imA kézfogás és a sugárzó mosoly egyértelműsíti: az ismeretségnél jóval mélyebb érzelmi kapcsolat alakult ki a két korosodó ember között már kitörölhetetlenek életükből, hatásuk nem múlik el nyomtalanul. A férfi nyitottabbá, közlékenyebbé válik, a nő pedig komolyodik, elmélyül gondolkodásmódja, felelősségérzete. Mindketten gazdagodtak e kapcsolat nyomán s e „Kései találkozás” hatása nyilván nem múlik el nyomtalanul hátralévő éveiket tekintve sem. A Soproni Petőfi Színház előadását Kerényi Imre rendezte, jól mozgósítva sok színpadi tapasztalatát, szakmai tudását. Pedig nem volt könnyű dolga s nem elsősorban a már említett alkalmasint nosztalgikus előzmények - Szirtes Tamás és Alföldy Róbert sikeres rendezése - miatt. Inkább azért, mert a 21. század első évtizedének végén, a második kezdetén évtizedekkel került távolabbra a hetvenes évek légköre, amikor még könnyebb, természetesebb volt azonos hullámhosszra kerülni a második világégés lelki sérültjeivel. Kerényinek sikerült elkerülnie a szentimentális buktatókat és mintegy mai nyelven, friss szel lemben közvetíteni a darab általános emberi motivációit. Jól építi - építteti - fel a többszintes színpadképet, amely - háttérvetítéssel segítve - gyakorlatilag zökkenőmentessé teszi a gyakori váltásokat. Akárcsak elődei, ő is kitűnő színészeket talált a két szerepre, sőt, az sem kizárt, hogy Sopronban a náluk otthonos, „kéznél lévő” Huszti Péter és Piros Ildikó kedvéért nyúltak Arbuzov művéhez. Annál is inkább, mert a darabbéli egymásra találásuknak van egy közismert pikantériája, tekintve, hogy évtizedek óta házaspárt alkotnak. Civil összeszokottságuk jól kamatozik mozgásukban, gesztusaikban; mimikájukban a színpadon is, érzékelhető, hogy ők maguk is élvezik e sajátos szituációt és hitelesen jelenítik meg a két ember „harcát”, közeledését, ösz- szetett s még hatvan túl is formálható, formálódó karakterét. A Salgótarjánban látott előadás úgy élvezetes - ha úgy tetszik közönségbarát - hogy nem tesz engedményeket az igényesség, a szakmai nívó rovására. Csongrády Béla „Csak használhassak” Bakos Ferenc szécsényi festőművész „Viterbo” című grafikájának narancssárga és terakotta színei uralják a Palócföld idei első számának borítóját és - csakúgy mint a korábbi esetekben - valósággal csalogatnak a folyóiratba kézbe vételére, olvasására. Ehhez kíván kedvet kelteni az alábbi írás is, belátva, tudva, hogy minden kiemelés szubjektív és nem kismértékben a recenzens érdeklődésén, ízlésén alapszik. Ez magyarázza, hogy méltatlanul átugorva az egyébként jó verseket - nógrádi szerzők, Karaffa Gyula és Zsibói Gergely tollából is - és érdekes írásokat - köztük Petőcz András „háborús” regényének részletét - közzétevő lírai és szépprózai rovatot, sőt a harminc éve halott Hajnóczy Péter ismeretlen szövegét, az „Árulás”-t és az író életművét kutató szegedi Hajnóczy-műhelyt bemutató rovatokat is, egyenesen a „Kutatóterület”-ben megjelent tanulmányra irá- nyítódik a figyelem. Madácsy Piroska szintén szegedi irodalomtörténész „Távol hazámtól ... - csak használhassak” című dolgozatában a két éve elhunyt Nyéki Lajos balassagyarmati születésű, de több mint egy fél évszázadon át Párizsban élt tanár, nyelv- és irodalomtudós Madách- hoz való vonzódásáról, Ma- dách-publikációiröl értekezik. Nyéki Lajos a Palócföld első két számában - 1954 decemberében és 1956 júniusában - tette le a névjegyét a Ma- dách-irodalomban a Tragédiaköltő megismertetésének, népszerűsítésének szándékával. A hatvanas években sorra jelentek meg immár filozofikus tartalmú, gyakran polemizáló szemléletű eszmefuttatásai a párizsi Irodalmi Újságban. A Palócfóldbe 1988-ban tért vissza „Madách és Victor Considerant” című írásával, majd a 1990/5-ös számban-ben Réti Zoltán festőművész Mózes- sorozatát elemezte. A kilencvenes évtizedben Nyéki Lajos francia nyelven is publikált Madáchtól, 2001-ben pedig - mutat rá Madácsy Piroska - ismét a Palócföld hasábjain jelent meg „A Tragédia Párizsból nézve” című tanulmánya. A háttérinformációk, az eleddig kevésbé ismert tények, társadalmi, gazdasági összefüggések, politikai tanulságok, emberi tényezők miatt főként a salgótarjániak számára lehet izgalmas és élvezetes olvasmány az a beszélgetés, amelyet Baráthi Ottó, a mihálygergei gyökerű Zsély András (nem mellesleg versíró) ügyvéddel, a Nógrád egykori újságírójával, a megyeszékhely 1991- 94 közötti polgármesterével - akit januárban a város Pro UrbeMíjjai tüntetett ki - „Korok, kételyek, kihívások” címmel folytatott a „Találkozási pontok”-ban. Szomorú aktualitása van Földi Péter „Aranjuezben kél a Nap” című szimbolikus írásának, amelyet a festőművész Hann Ferenc szentendrei művészettörténész, szegedi főiskolai tanár, a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja 2010 végén bekövetkezett halála alkalmából egyéni hangvételű nekrológként vetett papírra a már korábban elment nógrádi képzőművészek (Szujó Zoltán, Hibó Tamás, Hegedűs Morgan, Lizsnyánsz- ky Erzsébet) alakjának meg- idézésével is. Hann Ferenc jó három évtizeddel ezelőtt évekig élt Salgótarjánban, dolgozott könyvtárban, tanított általános iskolában és publikált - verset, prózát, publicisztikát - a Nógrádban és a Palócföldben. Neve, emléke e térségben is méltóvá lett a megőrzésre. Cs. B. A megyei folyóirat idei első számának címlapja FEJTÉS, SZERENCSÉS NYERTES Múlt heti rejtvényünk helyes megfejtése: „Biztos, hogy az érettségi öltönyödben akarsz a bálba jönni?” Szerencsés nyertesünk: Gulyás Gergő Mihálygerge, Zöldfa u. 2. Kérjük, mai rejtvényünk megfejtését 2011. március 31-ig juttassák el szerkesztőségünk ügyfélszolgálatára (Salgótarján, Március 15. út 12.). Az 1000 forintos vásárlási utalvány szintén itt vehető át.
