Nógrád Megyei Hírlap, 2011. január (22. évfolyam, 1-25. szám)
2011-01-29 / 24. szám
4 2011. JANUÁR 29., SZOMBAT KULTÚRA Csak háború ne legyen soha! Radványi Géza „Valahol Európában” című, 1947-ben forgatott filmje nemcsak közvetlenül a második vüágháború - mint korszakhatár - utáni évek filmterméséből emelkedik ki, de egyike minden idők legjelentősebb magyar „mozijának”, sőt az egyetemes filmművészetnek is számon tartott értéke. Ez egyrészt a művészi teljesítménynek - Radványi rendezése mellett Hegyi Barnabás operatőri munkájának, a színészek, köztük Somlay Artúr, Gábor Miklós, Bánki Zsuzsa, Bárdi György, Harkányi Endre és a gyermekszereplők remek alakításainak - másrészt a hálás témának, az országutakon éhesen csavargó, bujkáló, árva, faragatlan emberkék életszeretetének, egymásra találásának köszönhető. Nem véletlen, hogy a közönség mindig is kedvelte ezt a filmet és az is szinte borítékolható volt, hogy az eredendően Balázs Béla által írt történetből előbb-utóbb színpadi mű is tila Művelődési Konferencia-központ színháztermében a Madách Imre ifjúsági bérletsorozat keretében. A hosszú múlttal rendelkező daraboknak többféle kihívással kell szembenézniük. Másmás elvárással ülnek ugyanis be a nézőtérre azok, akiknek koruknál fogva vannak előzetes ismereteik, élményeik és azok, akik alig vagy mit sem tudnak róla. Az előbbiek esetében fennáll az összehasonlít(gat)ás veszélye, az újak esetében pedig az ismeretien kiszámíthatatlan hatásaival lehet számolni. Nos, a szécsényiek produkciója mindkét körben kiállja a próbát: az idősebb évjáratúak számára is illúziókeltő a színpadról sugárzó szívszorító hangulat, a fiatalok pedig ráéreznek a jobbára velük egykorú, de más történelmi korszakban, kegyetlen körülmények között élni kényszerült, alig felserdült gyermekemberek drámai sorsára. A lebombázott javítóintézetből megszökött és csak túlélni akaró Hosszú, Ficsúr és társai rátalálnak Kuksira s a magára maradt, szüleit vesztett kisfiú ragaszkodik hozzájuk. Később megküzdenek, majd szövetséget kötnek a Suhanc (mint kiderül Éva) vezette másik csoporttal és együtt rabolnak, fosztogatnak, hogy éhen ne haljanak. Ezzel kivívják az ugyancsak elkeseredett falusiak haragját Sőt egyiküket néhány eszeveszett fanatikus fegyveres - a törvény, a rend nevében - le is lövi. Az agresz- szív hevület a bizalmatlan bandatagokat is elkapja. Amikor megszállják világtól elvonultan élő Simon Péter híres zeneszerző, karmester kastélyát, általános tetszést arat körükben a lincselés elhíresült követelése: „Akasszuk fel!” E szörnyűséget Hosszú - aki közben beleszeret Évába - megakadályozza s a zene segítségével elkezdődik az óvatos barátkozás a művész és a valójában törődésre, szeretetre vágyó vadócok között. Bár Kuksi áldozata lesz a kastélyt ostromlóknak, Simon kieszközli a hatóságoknál a gyerekek szabadítólevelét s így a süvölvények már legálisan otthonra lelhetnek a kastélyban. Dés László érzelemgazdag dalai és Nemes István tartalmas szövegei csak fokozzák a katarzist, erősítik a békevágyat. Az emberség, a megbocsátás, a szolidaritás erejébe vetett hitet - az összhatást tekintve - sikerül a Garamvölgyi Andrea rendezte előadásnak érzékeltetni, közvetíteni. A népes szereplőgárda szerepe és tehetsége szerint járul hozzá a produkció sikeréhez. Külön is kiemelendő a Hosszút alakító Pásztor Máté (aki mint hírlik színésznek tanult illetve tanul), az ugyancsak jól is éneklő Deák Virág (Suhanc, azaz Éva megszemélyesítője) és Simon Péter szerepében Stayer László, aki noha polgármesternek választották Szécsényben, alázattal műveli tovább egyik szívszerelmét, a színjátszást is. Évekkel ezelőtt sokan vélték - s a jelek is erre utaltak - hogy számos körülmény együtthatása az öntevékeny színjátszás végérvényes megszűnéséhez vezethet Szerencsére - mint a nógrádi településeken ígéretesen működő együttesek is bizonyítják - nem lett teljes mértékben igazuk... Csongrády Béla lesz. Igaz erre viszonylag sokat kellett várni, de végül is , megszületett Dés László musicalja, amelyet 1995-ben a Budapesti Operettszínház mutatott be s azóta számos más fővárosi és vidéki társulat is sikerrel tűzött műsorára. Megihlette a „Valahol Európában” a balassagyarmati székhelyű Rózsavölgyi Márk Alapfokú Művészeti Iskola szécsényi tag- intézményének „Andi Színjátszósai” nevű együttesét is, olyannyira, hogy 2007-ben színre is vitték és azóta műsoron is tartják. Immár a tizennegyedik előadásra e héten került sor Salgótarjánban, a József AtAz „Andi színjátszósai” nevű szécsényi csoport Salgótarjánban az ifjúsági bérlet- sorozatban mutatta be a „Valahol Európában” című musicalt fot&p.tüth László „A semmiségek költészete" Egész biztos többször járt Csohány Kálmán is a Balaton vidékén, amelyet Jókai Mór a „magyar Tempevölgy”-nek nevezett. Olyan tájnak - mint a művészetek ókori hazája, Árkádia és Parnasszus volt - „ahol magasabb szellemek dalolni tanítják a költőt, a nem költőt pedig érezni azt, amit a költő énekelt ” Most a grafikusművész születésének nyolcvanötödik, halálának harmincadik évfordulóján művei jelentek meg a „Tempe- völgy”-ről elnevezett folyóiratban. Több mint húsz Csohány-tusrajz és rézkarc képezi a Balaton- füreden szerkesztett negyedéves kiadvány legújabb, 2010. decemberi számának illusztrációs képanyagát. Szerencsés találkozás ez, hiszen a „Hajdútörténetek”, a „Cigánydalok” vagy a „Böszörményi kopjafák” fekete-fehér lapjai jól illenek, illeszkednek az elegáns ti- pográfiájú „Tempevölgy”- be. Annak az olvasónak pedig, aki kommentárt is igényel a rajzokhoz, ajánlható Shah Gabriella művészettörténész tanulmánya ugyanebből a számból. A pásztpi Csohány Galéria vezetője ezúttal is - csakúgy mint nemrégiben megjelent könyvében is - hozzáértően, szakavatottan mutatja be, elemzi a grafikusművész munkásságát, alkotásait. „Számára a vonal volt a fő kifeje zési eszköz. Rajzolói stílusa semmiféle irányzathoz vagy stílusjegyhez nem kapcsolható, kizárólag élményeinek mélyéről táplálkozik” - írja Shah Gabriella és dolgozata végén Supka Magdolna művészettörténészt idézi, aki szerint „Csohány az a művész, aki kezdettől fogva a semmiségek költészetében látta meg azt az értéket, ami nélkül élni ugyan lehet, de álmodni nem!” 2008-ban, a reneszánsz évében indult „Tempevölgy” egyébiránt azért is érdemes a folyamatos figyelemre, mert főszerkesztője a Salgótarjánból elszármazott Praznovszky Mihály, a Mikszáth Kálmán Társaság örökös elnöke, aki egy évtizedig irányította a Palócfóld szerkesztőségét is. Nem véletlen, hogy a lap hasábjain rendre felbukkan egy-egy nógrádi szerző vagy téma is. Ezúttal például Andor Csaba Madách-írása a költő utolsó szerelméről.- csébé Léleksimogató fotóművész A 411-es sorszám - amely a Nógrád Megyei Fotóklub Egyesület által Salgótarjánban, a József Attila Művelődési és Konferencia-központ fotógalériájában rendezett kiállítások hatalmas halmazára utal - önmagáért beszél. Az immár igencsak sokadik - 2011-ben viszont az első - tárlat keretében Haris László mutatkozhatott be. A budapesti alkotó képei az idestova fél évszázados fotóklub januári, az elmúlt esztendőt lezáró közgyűlése alkalmából kerültek a falra. A megnyitóbeszédet Homoga József egyesületi elnök - aki 1982 óta vezeti a fotóklubot - tartotta. Elmondta, hogy Haris Lászlóval 2010 májusában, Erdélyben ismerkedett meg. Mindketten aktív részesei voltak a Hargita Megyei Önkormányzat által szervezett csíkmadarasi fotótábornak. Akkor és ott merült fel a salgótarjáni kiállítás ötlete, lehetősége. Az 1943-ban született Haris László már hatévesen fényképezett, tudott filmet előhívni, kontaktolni. Ifjúkorában nagy filmrajongó volt Noha műszaki egyetemen szerzett gépészmérnöki diplomát, egész eddigi életét - ilyen-olyan formában - végigkísérte a fotózás. Első önálló kiállítása - amelyen sajátos, egyedi felfogású festményfotókat mutatott be - 1970-ben volt Mindig is szívesen működött együtt képzőművészekkel. Tagja volt a balantonboglári kápolnatárlatok avantgárd szervezőcsoportjának. 1980-tól a Pannónia Filmstúdióban dolgozott. Részt vett a Magyar Televíziónál 1997-ben létrejött Vizuális Művészetek Szerkesztősége munkájában. Tucatnyi alkalommal szerkesztette az „Árnyékfogó” című sorozatot. Tagja a Magyar Fotóművészek Szövetsége elnökségének és a Magyar Művészeti Akadémiának. 2001-ben - kiemelkedő fotóművészeti tevékenysége, illetve fotóelméleti munkássága elismeréseként - állami kitüntetést, Balogh Rudolf-díjat kapott, 2003-ban pedig a Bállá Demeter által alapított díjjal tüntették ki a hazai fotóművészet érdekében végzett önzetlen munkájáért. ló néhány képe megtalálható a kecskeméti Magyar Fotográfiai Múzeumban. Haris László tárlata több tekintetben is kuriózumnak számít a salgótarjáni fotógaléria kiállítás-sorozatában. Általában nagyobb méretűek, más formájúak a képek (digitális panoráma) a megszokottaknál. Jó néhány fotó a múltba is visszavezet - a művészin túl dokumentumértéke is van például az 1956 novemberében a pesti utcákon készített fényképeknek vagy a rendszerváltás előtti művészetirányítást ironikusan bíráló „Törvénytelen avantgárd” című (1971/2003) felvételnek - némelyik kifejezetten egyedi, különleges látásmódra utal - jó példa erre az „Állatkerti önarckép” - s élményszerűnek tetszenek az olyan „tájképek” mint „A torockószentgyörgyi vár” és a „Búzaszentelés Csíkszentdo- mokoson” vagy mint a csíkmadarasi emberek - „A kovács”, „Péter bácsi”, „Tankó Mária” (babamúzeum) - karakterét „megrajzoló” alkotások. Ezeket látva jogosnak érzi a látogató a néhány éve elhunyt költő, Nagy Gáspár 2003-ban papírra vetett ajánló sorait, amely „Aki megsimogatja a másik ember lelkét” címmel olvasható a fotóklub 411. kiállításán. Cs.B. JÓ MEGFEJTÉS, SZERENCSÉS NYERTES Múlt heti rejtvényünk helyes megfejtése: „Nem gondolod, hogy ideje lenne kitenni a karácsonyfát?” Szerencsés nyertesünk: AkáczBéláné Mátraterenye, Kossuth út 48. Kérjük, mai rejtvényünk megfejtését 2011. február 34g juttassák el szerkesztőségünk ügyfélszolgálatára (Salgótarján, Március 15. út 12.). Az 1000 forintos vásárlási utalvány szintén itt vehető át. Haris László „Állatkerti önarckép'-e a salgótarjáni fotógalériában bemutatott kiállításán FOTÓ: P. TÓTH LÁSZLÓ Csohány Kálmán „Négy elem” című rézkar- ;a a „Tempevölgy” című balatonfüredi folyó- rat 2010. decemberi számában
