Nógrád Megyei Hírlap, 2009. április (20. évfolyam, 76-100. szám)
2009-04-09 / 83. szám
4 2009. ÁPRILIS 9., CSÜTÖRTÖK Felfedeztem egy szép dolgot Pontosan attól a pillanattól Indult el a folyamat, hogy Szenográdi Ferenc tanár úr felajánlotta a lehetőséget, hogy a Nógrád Megyei Hírlap „Séta” médiaprogramjában a diákok megtanulhatják az újságírás fortélyait. Örültem neki és azonnal igent mondtam, hiszen erről az oldalamról még nem ismertem magamat. Hetente egy-egy téma, összesen kilenc, amikről a saját véleményünk, tapasztalataink alapján írhattunk. A nevemet látni az újságban fantasztikus volt, már szinte leírhatatlan érzés megfogni és olvasni egy olyan újságot, aminek a része vagyok. Úgy éreztem számít a véleményem, örültem, hogy sokan elolvasták és a legtöbb visszajelzés ezzel kapcsolatban pozitív volt. Természetesen az összes ilyen írásomat eltettem, megőrzőm és boldogan gondolok vissza az elmúlt pár hétre. A „Séta” eddig tartott, de bízom benne, hogy még fogják olvasni az írásaimat. Mócsény Petra II. Rákóczi, 9. a Egy szabad szájú lány vallomása Felemelő érzés volt viszontlátni a gondolataimat egy újságban. Ettől már csak az volt felemelőbb, amikor barátaim a gondolataim olvasásakor mosolyogva bólogatni kezdtek. Az is boldoggá tett, hogy akik nem szívlelnek engem és grimaszokat vágnak rám, azoknak is meg tudtam mutatni a másik oldalam is. Sajnálom, hogy ennek a programnak vége, mert úgy érzem: sokat tanultunk belőle és egymástól, de nem utolsósorban megtanultuk egymást jobban tisztelni. Mint egy szabad szájú lány, azt gondoltam: nehéz lesz úgy állást foglalnom, hogy senkiben se keltsek felháborodást, de mégis a valós, saját gondolataimat tükrözze az írásom. Kihívásnak éreztem ezt a feladatot, mégis jól szórakoztam közben. Ezek után már komolyabban elgondolkozom azon: vajon mint újságíró megfelelnék-e a médiában? Csonka Brigitta II. Rákóczi Örömmel töltött el, hogy az utóbbi hetekben megyénk napilapjának, a Nógrád Megyei Hírlapnak írhattam cikkeket. Meggyőződésem, hogy efféle lehetőség mindenképp jól jön azoknak a fiataloknak, akik az írásban érzik tehetségesnek magukat. Kell, hogy már most kipróbálhassák magukat, és kisebb-na- gyobb mértékben kezükbe kapják a közlés lehetőségét, kinyilváníthassák véleményüket. Tetszettek a megadott témák. Olyan gondolatok kifejtésére késztettek, amelyek már jó ideje foglalkoztatnak, s most végre úgy írhattam ki magamból ezeket, hogy publikálva is lettek ezek az írások. A tárca széles és szabad műfaji keretei között mozoghatSéta tovább! Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy lehetőség, amelyben kipróbálhattam magam: írhattam a Nógrád Megyei Hírlapba! Nos, ez azért volt csúcs a számomra (mint Micimackónak a méz), mert egy olyan csacsogó ember, mint én, a legeslegszívesebben osztja meg véleményét másokkal, a politikától kezdve az állattenyésztésen át igazán bármiről. Bár a témák adottak voltak, én kilométerekre el tudtam kalandozni. A gratulációk, a nevem az újságban... Persze csak úgy vigyorogtam, mint a „tejbetök”. Igazán azt élveztem, amikor a szerkesztő nyomdafestéket érdemlőnek találta az írásom. Az a legfeleme- lőbb az egészben számomra, ha egy szaki azt mondja rá: „gyerek ezt odatetted”. Lázba hozott minden csütörtök reggel a kíváncsiság: behne leszek? Nem, ez most száraz, unalmas lett... Biztos benne lesz, benne kell lennie, annyira jó volt írni... - értik mire gondolok? Szuper volt, hogy számítottak a munkámra. Nem úgy, mint a matektanárom, hogy én biztosan megcsinálom a szorgalmit - ez teljesen más volt. Ez most nem vicc, de tényleg, hozzájárulhattam valamihez, ami már komolyabb a házinál! írni a sajtóban - szerintem azért jó újságírónak lenni, mert minden témában más az ember. Hol a rockzenésszel játszik együtt, vagy a néptáncos csoporttal ropja a színpadon - ettől olyan különleges. Minden írásnak megvan a maga érdekessége, ha nem éli bele magát, a cikk elveszíti varázsát. Minden téma tágítja írója látókörét, emiatt olyan sokoldalú személyiség az alkotója, ez tetszik nekem. Lehettem jós a jövőmmel kapcsolatban, vagy tanácsadó, a „ne drogozz, segítünk” szlo- genű csapat közvetítője. Mégis mit adott a Séta-program nekem? Itt, az íróasztalom és kedvenc karamellás csokim fölött ülve az a válasz fogalmazódott meg bennem: semmiképpen sem ez az utolsó cikkem! Szóval élve a szójátékkal; nem csak sétálni akarok, a jövőben talán haladni is. Ebecz Diána II. Rákóczi, 9. a A lelkes újságíró Elérkezett az utolsó lehetőségem. Fájó szívvel írom az utolsó cikkemet, de ugyanakkor büszkén teszem ezt, függetlenül attól, hogy viszontlátom-e az újságban. Rengeteg tapasztalattal gazdagodtam, a fogalmazási képességem is rengeteget javult, bár volt, amikor egy kicsit, elkeseredtem, hiszen izgatottan vártam a csütörtök reggelt, az iskola előtt az első utam az újságoshoz vezetett, de hiába kerestem, nem találtam benne a cikkemet. Elszomorodtam egy kicsit, de felbuzdulva azon, hogy nem volt lehetőség, hogy betegyék a cikkemet, elhatároztam, hogy akkor most igenis jobb cikket írok és az enyém fog bekerülni! Szeretném megköszönni azt az örömöt, amikor először megláttam az újságban az írásomat. Még ha egy cikkem is volt benne csak, az is fantasztikus érzés volt, főleg akkor, amikor megláttam a szüleim arcán a mosolyt, s látni lehetett rajtuk a büszkeséget, miközben olvasták az újságot. A továbbiakban is szeretnék újságírással foglalkozni, fogok is, ha lesz rá lehetőségem. Rengeteg tapasztalatot tudnék szerezni, ha továbbra is folytathatnám ezt az érdekes és nagyszerű dolgot. De ki tudja mit hoz a jövő? Talán megvan a válasz a nagy kérdésre: mi leszel, ha nagy leszel? Nem tudom még, de addig is izgatottan várom azt a bizonyos következő csütörtök reggelt... Papp Orsolya Bolyai, 9. c Ezt is kipróbáltam Ha megkérdeznék tőlem, hogy milyen volt az újságot „szerkeszteni”, vagy milyen érzés volt, amikor láttam, hogy a cikkem megjelent az újságban, azt a választ adnám, hogy eszméletlenül jó. Hiszen mikor azt a visszajelzést kaptam, hogy miért is nem újságíró szeretnék lenni, miért pont orvos, mit ne mondjak, meglepődtem azon, hogy milyen sokan olvasták a cikkeim, s mennyi dicséretet kaptam. Pont ma egy hete volt egy csúnya sérülésem és úgy gondoltam, beugrók szólni edzésre, hogy nem tudok menni. Benyitottam a sakkterembe és azzal fogadtak: mi van „doktornő”? Az egész csapat olvasta a cikkem. Annyira megörültem neki. Amikor Egerben voltunk sakkozni az egyik versenyző megkérdezte, hogy én szoktam-e a cikkeket írni, mert neki nagyon tetszik, és szerinte jó újságíró lehetne belőlem. Arra is kíváncsi volt, hogy honnan van ennyi kreativitásom, érzékem az újságíráshoz. Erre csak annyit feleltem neki, hogy hálával tartozom tanáraimnak. Általános iskolából még Fodor Sdndorné Julika néninek és persze a mostani magyar tanáromnak, Sóvári Lászlónak is. Jülika néninek azért, mert négy év alatt sokat fejlődött az íráskészségem, úgy gondolom, ezt neki köszönhetem. Sóvári tanár úrnak pedig azért, mert felajánlotta nekünk ezt a lehetőséget. Kaptam persze negatív kritikát is, de a sok jó mellett eltörpültek. Volt, aki a szemembe mondta, hogy rossz. Úgy gondoltam csak irigykedik, és nem vettem zokon. Sok ember részéről a pozitív visszajelzés sok bátorságot adott, és úgy határoztam, hogy ha még lesz ilyen lehetőség, én biztos, hogy részt szeretnék benne venni. Fodor Csilla Bolyai, 9. c Valóra vált álom Túl vagyok az első gimnáziumi évem buktatóin. Megismertem új tanáraimat, osztálytársaimat, beilleszkedtem környezetembe. Egyik magyarórán a tanár úr azt kérdezte: akarunk-e cikkeket írni különböző témakörökben? Fogalmam sem volt, mire „vállalkozom”, amikor jelentkeztem, hogy igen, szeretném kipróbálni magam. Az utóbbi időben két cikket is írtam. Az egyik a barátságról, a másik a szerelemről szólt. Most pedig azt szeretném leírni, hogy milyen érzés volt, mikor a cikkeim közül az egyik megjelent az újságban. A barátságról szóló cikkek megjelenésének napján korán bent voltam iskolában. Amikor megkaptam az újságot, kicsit izgatottan lapoztam fel a keresett oldalt. Sajnos nem került be a cikkem. Ekkor kicsit le- lombozódtam de azután úgy gondoltam: ha ez nem jelent meg, akkor írni fogok egy ennél jobbat. A következő héten a csütörtök ugyanúgy indult, mint egy átlagos nap. Felkeltem, felöltöztem és elindultam iskolába. Amikor beértem, azonnal kézhez kaptam az aznapi újságot. Türelmetlenül átlapoztam, hiszen már nagyon kíváncsi voltam rá, hogy sikerült-e túlszárnyalnom önmagam? Végül megtaláltam azt az oldalt, amit kerestem. Amikor először végignéztem rajta, nem találtam meg a cikkemet és úgy gondoltam, hogy ha ez se sikerült, talán nincs tehetségem hozzá. Átnéztem még egyszer az oldalt, hogy megtudjam, kiknek a cikkei jelentek meg, s mikor megláttam az alsó sarokban a nevemet, el sem akartam hinni, hogy sikerült. Nagyon büszke voltam magamra és szüleim, barátaim is bíztattak a folytatásra. Az alatt az idő alatt, amíg a cikkeket írtam, megtanultam, hogy kell helyesen, érdekesen és néha viccesen fogalmazni. Ezeken kívül már egyre többször találom el a szövegekhez passzoló címeket is. Örülök, hogy jelentkeztem a cikkek megírására, szeretnék minél többet írni, úgy gondolom, kicsit más, mint a napi szigorú tanulás, kikapcsolódást nyújt, s úgy gondolom, hogy ebből a kis kikacsintásból még profitálhatok, s talán még az életem során hasznosíthatom a most megtanultakat. Tari Alexandra Bolyai, 9. d Egy kezdő zsurnaliszta feljegyzései tunk, s mindez megengedte a szubjektivitást, mindannyian közvetíthettük a számunkra fontos dolgokat. Érdekes volt a többiek cikkeit olvasni, hiszen a legkülönbözőbb megközelítésekre találtam példákat. Hiába, ahány ember, annyiféle gondolat! ló volt egy kis tapasztalatot szerezni, meggyőződhettem arról is, hogy másoknak is tetszik az, ahogyan írok. Ismerősök, barátok, rokonok érdeklődéssel kísérték szárnypróbálgatásaimat. Biztatásuk, tetszésnyilvánításuk, cikkeim rangsorolása számomra mindig nagyon jólesett. Az újságírói pályához hozzátartozik egy izgalmas rejtély, hogy hányán, kik és mekkora érdeklődéssel olvasták a cikkeket és az, hogy azok hírértéke mennyire erős, mennyire időtálló mások számára. Egy napilapnál leginkább azért kerül veszélybe az írások értéke, mert másnap az újság általában már a szemetesben landol. De ezt nem tartom eget rengető problémának, mivel a cél az, hogy ezek az írások napi útravalók- ként szolgáljanak. Ez a médiapedagógiai kurzus sokat nyújtott számomra. Örültem, hogy a médiának kivételesen nem csak szemlélője lehettem, hanem részt vehettem a korosztályomnak szánt üres oldal kitöltésében. Köszönöm, szívesen máskor is...! Pifka Anna II. Rákóczi, 11. a Emlékszem, egy teljesen hétköznapi magyarórára ültem be azon a bizonyos napon, amikor a jelentés után a tanár úr elkezdett mesélni az osztálynak egy lehetőségről, ahol a Nógrád Megyei Hírlap újságíróiként részt vehetnénk a fontos munkafolyamatban. Először nem szerettem volna részese lenni ennek a csapatnak, de az osztálytársaim biztatására bevállaltam. Nem sokkal később elkezdődött a munka. Megírtam az első cikket, ami nekem nagyon tetszett (szerintem a legtöbb cikket író társam is ugyanígy volt a saját alkotásával), de ez a mű nem került be az újságba. Bevallom, eléggé elkeseredtem, de kitartásom és szorgalmam töretlen volt. Mindenki azt mondta, hogy ne adjam fel és jött a következő cikk, aminek a témája a szerelemmel és a hozzá kapcsolódó emberi kapcsolatokkal foglalkozott (én később, a barátságról szóló cikknél kapcsolódtam a munkába). A kezdeti nehézségek után végre láthattam a nevemet az újságban, ami óriási örömöt szerzett a számomra. A társaimmal, akik egyben a barátnő-. im is, nagyon fel voltunk dobód- va az elért sikerek miatt. A szüleim, a nagyszüleim, a rokonaim és barátaim is mind nagyon büszkék voltak rám. Az olvasásról nem írtam, mert akkor sajnos közbejöttek olyan dolgok, amelyek miatt kénytelen voltam felhagyni egy kis időre az újságírással. Újabb sikerként a pályaválasztásról szóló írásomat megint az újság hasábjain láthattam. Végül pedig itt a következő cikkem, ami egyben egyfajta elköszönés az újságírástól, de örökké nem válók meg tőle, csak egy ideig gyűjtögetem az újabb ötleteket. Hasznos tapasztalatokkal és óriási élményekkel gazdagodtam ebben a szűk egy hónapban és ami egy nagyon fontos tanulság volt a számomra, hogy nem szabad egyből az elején feladni, ha nem is sikerül elérni a célunkat az első nekifutásra. Várom a következő témákat, amiket feldolgozhatok, nagyon örülök, hogy elvállaltam ezt a pluszelfoglaltságot és nem hátráltam meg a feladattól! Rónay Boglárka Bolyai, 9. c Szívesen, máskor is...
