Nőgrád Megyei Hírlap, 2009. március (20. évfolyam, 50-75. szám)
2009-03-19 / 65. szám
2 2009. MÁRCIUS 19., CSÜTÖRTÖK NÓGRÁD MEGYE FiM. Pár napja adták át rendeltetésének Fülek várának ódon falai között az új kerengőt. A Bebek-torony külső erkélye, amelyet körbe lehet járni, valaha ágyúk elhelyezésére szolgált. Az ünnepélyes megnyitó - amelyet Agócs József, a város polgármestere tartott - egyben a 2009-es kulturális idény kezdőrendezvénye is volt Füleken. Ezzel együtt a Rovás Polgári Társulás (civil szervezet) „A Nibelung gyűrűje” című kiállítását láthatta a közönség. „Sok van; mi csodálatos, de az embernél nincs semmi csodálatosabb." (Szophoklész: Antigoné) Szomorú szívvel értesültünk a napokban, hogy DR. FABULYA LÁSZLÓ (1927 - 2009), iskolánk első igazgatója március 2- án Budapesten elhunyt. Iskolánk 1966. szeptemberében indult Salgótarjáni Új Gimnázium elnevezéssel, az igazgatói feladatok ellátására ő kapott megbízást. Az akkor 40 éves igazgatót vezetési tapasztalatokkal a háta mögött izgatta az új kihívás, hogyan lehet a törvényes előírásokat betartva saját elképzelésekkel elindítani az új iskolát. Örömmel tapasztalta, hogy az akkori tanári csapatban zömmel tanítási gyakorlattal rendelkező igényes tanár, festőművész, több szakfelügyelő és néhány pályakezdő kapott kinevezést, akikkel el tudta képzelni a közös munkát. Laci bácsi kiváló szervezőkészséggel rendelkezett, a tartalmi munka beindításán túl a tárgyi feltételek (bútorok, könyvek, szótárak, laborok, konyhai felszerelések, stb.) megteremtése is sok energiát igényelt, hiszen az épületet teljesen üresen kaptuk meg. Adott volt tehát a nagy lehetőség és egyben felelősség iskola- igazgatónak, tantestületnek mit tűz ki célul, mit tart fontosnak, hogy alakítja ki nevelési elveit, követelményrendszerét. Mindenekelőtt az iskola névadójának kiválasztása, elfogadtatása jelentette Laci bácsinak a nem mindennapi szép feladatot. Bolyai János Gimnázium lettünk. Bolyai János tudjuk bátor volt a matematikai gondolkodásban, fiatalon újat alkotott, és itt van a kapcsolódási pont az ifjúsággal, amit Laci bácsi fontosnak érzett, hogy az ifjú ember sajátja, nagy érdeme, hogy mer a megszokottól eltérni, másként látni, önállóan gondolkodni. Az előkészületi munkák 2 éve után a névadó ünnepélyt, az első Bolyai Napokat már felesége Dr. Fabulya Lászlóné ( 1929 - 2002.), Tériké, a második igazgató szervezte meg (1969. május). A fenti Szophoklész idézet volt iskolaavatónk mottója. Kettejük kiemelkedő pedagógiai érzéke, munkája, érdeme, hogy a salgótarjáni Új Gimnázium Bolyaiként szerepel iskola- rendszerünkben. A 60-as évekre jellemző tagozatos gimnáziumi oktatási formába már a második tanévben bekapcsolódtunk. Egy matematika- fizika tagozatot indított Laci bácsi megyei kísérleti jelleggel, ami a következő években több tantárggyal bővült és sok sikert hozott diákoknak és tanáraiknak. Sok figyelmet fordítottak a tehetség- gondozásra, a tanulók versenyeztetésére. Később Igazgató Úr az oktatásirányításban dolgozott (Megyei Művelődési Osztály, Országos Pedagógiai Intézet, Művelődési Minisztérium), Budapestre költöztek, de szívügyük volt a Bolyai, figyelemmel kisérték az itt folyó eseményeket. Mindig szívesen jöttek a Bolyai Napok rendezvényeire, az érettségi találkozókra. Örömmel látták, hogy amit valaha megálmodtak tovább él és gazdagodik. Az előző nyáron iskolai könyvtárunknak „külön gyűjteményt” adományozott értékes könyveikből, melyekből a ma és a jövő bolyais diákjai megismerkedhetnek az igényes tanár gondolkodásmódját alakító, széleskörű érdeklődését bemutató művekkel, köztük jónéhány könyvritkasággal. Ezzel együtt átadta az akkori, különböző értekezletekről készített feljegyzéseit is, melyek iskolatörténetünk igen értékes dokumentumai. Az elhunyt tanáraink értékes életére tisztelettel emlékezünk, a Bolyai Napokon megkoszorúzzuk az IN MEMÓRIÁM emlékfalat. Tisztelt Igazgató Úr, Kedves Laci bácsi, emlékét tisztelettel megőrizzük. A Bolyai János Gimnázium és Szakközépiskola Iskolaközössége nerengőt avattak, s bárki festhetett Tanár, zeneértő és sportember volt Meghalt Gedoczi Zoltán, sportember, zenerajongó és -művelő, pedagógus. Kollégák, tanítványok, barátok búcsúznak tőle. 72 éves volt, de nem maradt ideje „öregeskedni”, szinte haláláig örökifjú sportemberként, önfeledt bohémként élt. Szinte 200 évnyi élet van mögötte, annyit tett, annyi anekdota szól róla, és annyi emlék fűződik hozzá. Intenzíven élt, dolgozott, sportolt, zenélt, énekelt, szórakozott. Nem volt nála üresjárat, semmittevés. Emlékezünk a sportemberre, aki példát mutatott: mindig úgy volt első, hogy nem voltak mellette vesztesek. Soha nem vert meg, nem győzött le senkit, hanem egyszerűen tudása legjavát adva, gyorsabban futva, mesz- szebbre dobva elérte a célt. Neki mindig voltak új versenyek, új célok, amiket el kellett érni, új dobogók, amikre fel kellett állni. Neki mindig jó futóidő volt - különösen a havas eső, mert akkor nem izzad az ember. Neki minden hely alkalmas volt a sportolásra, a pálya, a város, a természet, az uszoda. Emlékezünk a pedagógusra, aki tudott követelni, aki mert szigorú lenni és mindig önmagát adni. Nem akart népszerű tanár lenni, tudta, hogy mi a célja, a feladata és aszerint cselekedett, még akkor is, ha „nyafogtak” a gyerekek, a szülők. Volt tekintélye, az. érettségi találkozókon minden diákjának van anekdotája róla. Felnőtt fejjel már köszönettel gondolnak vissza azokra a 45 percekre, amikor meg kellett tanulniuk, hogy mindig lehet még egy kört futni, ha elesünk, akkor fel kell állni. Bármilyen messze van a célunk, el kell indulnunk, és csak küzdelmek árán érhetjük el azt. Hitte, hogy az akarat felszabadít a lehetőségeink korlátái alól. A testnevelés órái a helytállásról szóltak, a képességeink teljes kibontakoztatásáról, a kitartásról, a kemény munkáról. A gépész- mérnöki hivatást cserélte a katedrára. Az építős diákjainak mar nem sok újat mondtak a főiskolán az építőgépekről. Több száz technikus, mérnök dolgozik felelősséggel az építőiparban, az általa átadott tudással. Emlékezünk a kollégára, aki a Madách, majd az építőipari pedagógus közösségének nagy egyénisége volt. Ha belépett a tanáriba, a helyiség megtelt élettel, hangulattal. Nem lehetett a gondjainkon sajnálkozni, azokat meg kellett oldani. A társaság motorja volt. A tantestületi kirándulásokon fáradhatatlan volt, a túrázásban éppúgy, mint az építészeti látnivalók befogadásában. A tanévzáró összejöveteleken ő főzte a hagyományos gulyást, társaságában a krumplihámozás is vígjáték volt. Ha felnyitotta a pianínó fedelét, vagy elővette a „mellyzongorát”, akkor sugárzott belőle az életigenlés. Hányszor énekelte: „Gondolsz-e majd rám, ha elmúlt az élet?” Igen gondolunk ra, latjuk, ahogy a sárga dzsekijében végigkerekezik az acélgyári úton, halljuk, ahogy a hangja betölti a koncerttermet, halljuk a nevetését, amely magával ragadja a társaságot. Ott állunk mellette a Kassai Dómban, Rákóczi sírjánál, ahol a meghatott csendben elkezdi énekelni a Himnuszt. Ott vagyunk vele a Dolinkában, minden év első havas napján, a „Hó napon”, amikor önfeledten együtt hógolyózik, csúszkál és nevet tanár és diák. Emlékezünk a zenészre, aki országos hírű zenekarban játszott ifjú éveiben. Ahogy a sport, úgy a zene és az éneklés is végig kísérte az életét. Baráti társaságban a zongorán, vagy a tangóharmonikán népdalok, slágerek, komoly zenei darabok könnyedén gurultak ki az ujjai alól. Találkozhattunk vele a dzsesszfesztivál lelkes közönségeként, az éjszakai örömzenéléseken együtt énekelt a nagyhírű zenészekkel. A leghűségesebb a karénekléshez maradt. Salgótarjánban több kórusban is énekelt, és vitte hírét idehaza, és a környező országokba a salgótarjáni magas színvonalú kórusmuzsikának. Emlékezünk az emberre, aki szerette az életet, a finom ételeket, a jó bort, a szép nőt, az igaz barátot. Tudta élni és élvezni a mindennapokat, örömét lelte a későn megtalált családi boldogságban, a természet szépségében, a zene lenyűgöző erejében. Szenvedélyes ember volt, harsány, víg kedélyű, szavaiban sokszor nyers volt, de lélekben mindig finom. Nem bántott mást, nem kellett mást félrelökve helyezkednie, nem kellett piszkálódnia, mellette mindig volt hely mások számára is. Nem mindennapi embert veszítettünk el. A halálában az a vigasztaló és egyben felemelő, hogy csodálatos élete volt. Pintér-Kovács Katalin
