Nógrád Megyei Hírlap, 2009. február (20. évfolyam, 26-49. szám)
2009-02-21 / 43. szám
A „Jaj apu,...” mérföldkő a társulatépítésben 4 KULTÚRA 2009. FEBRUÁR 21., SZOMBAT Színikritikát csak annak tudatában szabad írni, hogy az elemzett darabról, produkcióról - sőt magáról a megszülető értékítéletről is - alaposan, nemegyszer végletesen megoszlik a különböző ízlésvilágú, iskolá- zottságú, elvárású közönség véleménye, nem is szólva a szűkebben vett szakmai közvéleményről, amelynek hátterében mindig mozognak ilyen-olyan egyéb érdekek is. Ha az ember másokra figyelne, egyszerűen képtelen lenne bármit papírra vetni, mert a különböző sugallatok semlegesítik, olykor teljesen kioltják egymást. A József Attila-bérletben ők (Müller Zsófia, Sándor Zsombor, Falati Fledvig és Kovács Gábor) személyesítették meg Arthur L Kopit darabjának legfontosabb szerepeit Most, hogy mindkét salgótarjáni bérletsorozat legutóbbi előadását helyi együttes, a 2004-ben alakult Vertich Színpadstúdió abszolválta, értelemszerűen megsokszorozódott a reakciók száma, intenzitása. Miután volt három diákelőadás is, érthető, hogy minden korábbinál többen és hevesebben igyekeztek így vagy úgy befolyásolni mondandóm megfogalmazásában. Nem győztem hangsúlyozni, amit most is mondok: mindenkinek szuverén joga annak kifejtése, hogy neki tetszett vagy nem és miért az előadás, de azt nem teheti meg, hogy mindenki más nevében objektívnek tetsző, megfellebbezhetetlen minősítésként jelentsen ki bármit is. Tehát se azt nem mondhatja, hogy ez a színművészet csúcsa, se azt, hogy úgy rossz, ahogy van, mert bármelyik véglet tévútra és főleg jogosulatlan általánosításhoz vezet. S mielőtt a lényegre térnék, azt is érdemes, sőt szükséges tisztázni, hogy a bemutató már megvolt tavaly május 28-án, jómagam tehát egy bő fél év elteltével már másodszor láttam e különös című („jaj apu, szegény apu, a szekrénybe beakasztott tégedet az anyu, s az én pici szívem olyan szomorú!”) és műfajú (pszeudo- klasszikus tragibohózat álfrancia modorban) darabot. Ennélfogva tartalmi furcsaságai, mondhatni abszurditásai másként hatottak rám, mint azokra, akik most találkoztak először meghökkentő képtelenségeivel. Én már másként figyeltem bizonyos szituációkra s olyasmit is észrevettem játékban és rendezésben egyaránt, amit korábban nem, akár pozitív, akár negatív értelemben és azt is érzékelni véltem, hogy az eltelt idő egyértelműen használt az előadásnak. Kétségtelen, hogy túlságosan is merésznek bizonyult a társulat, amikor egy nagyon nehéz, mellbevágó darab színre viteléről döntött, hiszen az abszurd, a groteszk megjelenítése nem kis próbatételt szokott jelenteni profi színházi műhelyeknek is. De egy kiszámíthatóbb, mondjuk egy átlagos szerelmi sztori, vagy egy langyosan szórakoztató tucatvígjáték nem látszott igazi kihívásnak a fokozatosan haladni akaró - az egyéb szereplések mellett három nagyobb lélegzetű darabot már sikeresen a háta mögött tudó - együttes számára. S nem elhanyagolható szempont volt az sem, hogy a rendezőt, Susán Ferencet igencsak izgatta Arthur L Kopit amerikai szerző morbid hangulatú, képtelen története és kíváncsi volt rá, hogy képesek-e a vertichesek „megugrani” a darab kívánta magasságot. A másodszori élmény hatására még nagyobb meggyőződéssel jelentem ki, hogy szerinKésőbb tragédiába torkollik Rosalie (Müller Zsófia) és Jonathan (Sándor Zsombor) ébredező szerelme tem képesek voltak. Igenis hitelesen tudták közvetítetni a férfi- és egyáltalán embergyűlölő zsarnok anya, madame Rosaliguette és az általa terrorizált, félszegnek, gyámoltalannak nevelt, a külvilágtól betegesen óvott fia, Jonathan természetellenes kapcsolatát s a fiú elszalasztott esélyét a szerelembe, a szabadságba, az életbe meneküléshez. S, hogy ez sikerült, abban a főalakokat megjelenítő szereplőknek van elévülhetetlen szerepük. Elsősorban az anyát játszó Falati Hedvignek, akiben - noha már a premieren is a legjobb volt - valóban elmélyült, még tudato- sabbá vált e nőszemély kuriozitása. Imponáló biztos szövegtudása, kifejezőek hangsúlyai, csendjei, gesztusai és különösen emlékezetes a Rosafusére sorhajókapitány (Kovács Gábor) látogatásakor elmondott már-már monológigényű gondolatsora. Sándor Zsombor is jól érzékelteti a mama által teremtett lehetetlen élethelyzetét kénytelen-kelleüen elfogadó fiú szánalmasan tragikus személyiségét. Rosalie-t, a szomszéd lakás csábos bébiszitterét kettős szereposztásban jeleníti meg Mikecz Estilla és Müller Zsófia. Az előbbi sejtelmesebb, titokzatosabb, az utóbbi nyíltabb, rámenősebb, de mindketten meggyőzőek a tekintetben, hogy Jonathant rádöbbentsék férfi mivoltára. A jó összhatás, az egyes elemek (játék, díszlet, jelmez, zene, hang-és fényeffektus stb.) összehangoltsága nem kis mértékben Susán Ferenc rendezőt dicséri, de a színlapon felsorolt valamennyi közreműködő megérdemli, hogy megörökítessék a neve. Mindezek mellett bennem is felvetődtek bizonyos kérdések, megfogalmazódtak fenntartások. (Van egyáltalán hibátlan előadás?!) Talán feszesebb szöveggel, a szerzői jogokat nem túlságosan sértő húzással, összevonással, gyorsabb ritmussal, esetleg a szünet elhagyásával lehetett volna valamelyest oldani az első rész el- nyújtottságát, helyenkénti érdektelenségét, értetlenségét. Annál is inkább, mert néhány nézőnek nem volt türelme kivárni az izgalmakkal, váratlan fordulatokkal teli második felvonást és fogalma sincs, hogy távozásával miről maradt le. A játékban a drámai feszültség dominált és kevésbé sikerült érvényre juttatni a groteszk jelleget, a többszörös „csavarok” abszurditását A zene - dr. Ferkó Attila és Fekete Attila igényes munkája - kifejezetten jól segítette az atmoszféra-teremtést, a hangulatváltásokat, de nem biztos, hogy dalbetétekre is szükség volt Ezt azért is vetem fel, mert a szereplők énektudása - tisztelet a kivételnek - nem éri el a prózai teljesítmények szintjét 1992 januárjában, majd a következő év márciusában a szintén amatőr és helyi KiViSzI egy-egy - ugyancsak Susán Ferenc rendezte - előadással bekerült a színházi bérletsorozatba, tehát ebből a szempontból nem mérföldkő a Vertich Színpadstúdió fellépése. De igenis az színvonalát, kivitelét és a társulatépítést illetően! Jó tudni, hogy minden valós, vagy vélt hibájával együtt „az utolsó szögig” a miénk ez a produkció, ami tényleg nem jöhetett volna létre a szponzorok, támogatók segítsége nélkül. A tarjám „Jaj apu,...” legnagyobb érdeme, hogy egyáltalán nem lóg ki a profi színházak előadásai közül, sőt egyiket-másikat sikerült is felülmúlnia. Csongrády Béla „Angyal száll a műhely felett" E szép szimbólummal kívánta érzékeltetni Romhányi Olga iparművész azt a légkör, amely áthatja a Wamsler SE Háztartástechnikai Európai Rt. - és jogelődje - által nyaranta megrendezett zománcművészeti alkotótábort. Van ott jó társaság, barátság, humor, de a legfontosabb mégiscsak az a folyamat, amelynek végén a „tökéletes alkotói csendben” létrejön „a tűzzománc varázsa”, ha úgy tetszik, „varázslata”. A táborban született művek az augusztusi Kazán búcsú rendezvénysorozata keretében már bemutatkoztak, a minap viszont Salgótarjánban, a Balassi Bálint Megyei Könyvtár és Közművelődési Intézet Bóna Kovács Károly galériájában kerültek a közönség elé. A megnyitó hangulatát a G. lóregényíró és, hogy mennyire igaza volt, azt e kiállítás is bizonyítja. Hiszen ahhoz, hogy egy zománckép megszülessen, nagy elszántságára, kitartásra van szükség. Nem is érthető egykönnyen - vetette fel Romhányi Olga mintegy alkotótársai nevében is -, hogy kéttucatnyi különböző koBalról az első L. Presits Lujza, aki hosszú évek óta a lelke a zománcművészeti alkotótáboroknak ránt Lujza - aki maga is művelője a zománcművészetnek - által vezetett Moving Art csoport alapozta meg jelképes koreográfiájával és néhány híres ember gondolatának felidézésével „A művész semmit nem ér tehetség nélkül, de a tehetség sem ér semmit munka nélkül” - mondotta valamikor a XIX. században Émile Zola francia rú, hipnózis alatt álló ember egy rideg gyárépületben miért „keni, fájja, szitálja, kaparja az anyagot reggeltől estig” és miért toporog a nyári hőségben a nyolcszáz fokos, izzó tüzű kemence árnyékában, hogy láthassa végre, amit megálmodott s amit belső késztetése, kreativitása, technikai tudása révén kikínlódott. S a szó szerint is sokszínű végeredménnyel, 19 alkotó csaknem 60 képével, a termés legjavával most a könyvtári galéria látogatói is szembesülhetnek. Megnézhetik - többek között - a tarjám Balogh Erzsébet „Kö- kényág”-át, B. Gedeon Hajnalka „Maszkáját, G. Lóránt Lujza „Ma- dárember”-ét, Hertelendy Mária Zsuzsa „Világfá”-ját, Losonczy Ildikó „Arc”-ait, L. Presits Lujza „Tük- rös”-ét, Ujhelyiné Csincsik Orsolya „Kalotaszegi templom”-át, vagy a balassagyarmati Bacsúr Sándor „Vihar a tanyán” és a szécsényi Szenográdiné Végh Erzsébet Játék a formákkal” című kompozícióját. A folytonosság szempontjából örvendetes, hogy a tárlaton figyelmet érdemlően tették le kézjegyüket az utánpótlást képviselő ifjú tehetségek - így Gressai Ferdi- nánd és Mánuel - is. Nem véletlen, hogy a megnyitóbeszédben nagy hangsúlyt kapott a Wamsler SE salgótarjáni gyára mindenkori vezetésének címzett köszönet, hiszen az üzem 2008-ban már tizenkilencedik (!) alkalommal biztosította a város ipari hagyományaihoz kapcsolódó alkotótábor feltételeit. Romhányi Olga külön is kiemelte Gressai Gábor vezérigazgatóhelyettes, Bolla Mária művezető és munkatársai, valamint az égetőmesterek nyújtotta segítséget. A tábor művészeti vezetője, a végtelen türelmű L. Presits Lujza alkotói munkájával, szorgalmával is példát mutat a közösségnek. A zománcművészeti kiállítás a megyei könyvtárban március 7- éig tekinthető meg. Cs. B. JÓ MEGFEJTÉS, SZERENCSÉS NYERTES Múlt heti rejtvényünk helyes megfejtése: „Mit szólsz, milyen jó helyet találtunk erre a légibemutatóra?’' Szerencsés nyertesünk: Molnár Győzőné, Buják, Alkotmány út 16. Kérjük, mai rejtvényünk megfejtését február 26-áig juttassák el szerkesztőségünkbe (Salgótarján, Alkotmány úf9.). Az 1000 forintos vásárlási utalvány szintén itt vehető át.