Nógrád Megyei Hírlap, 2008. január (19. évfolyam, 1-26. szám)
2008-01-18 / 15. szám
4 PF. 9 6 2008. JANUÁR 18., PÉNTEK A Hírlap postájából A Pf. 96 - A Hírlap postájából - az olvasók fóruma. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a beküldött leveleket rövidítve, szerkesztve közölje. A közölt levelek tartalmával a szerkesztőség nem feltétlenül ért egyet. Születésnapot ünnepel a Gagarin A SKÁID (Salgótarjáni Központi Általános Iskola és Diákotthon) Gagarin Intézményegy- sége a 2007-2008-as tanévben ünnepli 40. születésnapját. Az első, ezzel kapcsolatos nagy esemény január 22-én, a magyar kultúra napján lesz. A megye művész-tanárainak alkotásaiból nyitunk kiállítást, hiszen a tanár minden tevékenységével hat diákjaira. A kiállítást Pál József, a Palócföld főmunkatársa nyitja meg. A januári hónapban háromfordulós internetes vetélkedőt hirdetünk a SKÁID tagiskolák nebulóinak. Márciusban a szü- lők-nevelők jótékonysági bálja kapcsolódik a rendezvénysorozatba. Április a megyei rajzversenynyel kezdődik. 11-én ünnepel iskolánk tanulóifjúsága természetesen tortával. Ekkor avatja fel dr. Buttyán Levente a nagyapjáról, iskolánk első igazgatójáról elnevezett Buttyán Sándor-ter- met. 18-án hagyományainkhoz híven művészeti gála keretében mutatkoznak be aprók és nagyok, 25-én ünnepi műsorral köszönik meg volt gagarinos tanítványokkal mostani diákjaink az iskola eddigi valamennyi tanárának odaadó munkáját. Találkozókat, beszélgetéseket szervezünk különleges hivatású, foglalkozású ismertté vált volt gagarinosokkal. Osztálytalálkozókon elevenedik fel a 40 év (például 40 évvel ezelőtt voltam elsős, 30 évvel ezelőtt végeztem stb.). Meghirdetjük az V. Salgó gyermekszínjátszó fesztivált, melynek helyszíne a JAMKK lesz. Májusban zárul a program fergeteges gyermeknapi kaval- káddal: sportversenyek, vetélkedők, színjátszó csoportok bemutatói. Kérjük az olvasókat, ha valami közük volt, van a Gaga- rinhoz és szívesen megosztanák emlékeiket (írott vagy kép formában), köszönjük. Sokat segítenének egy iskolatörténeti DVD elkészítésében, amit „40 év 40 percben” címmel szeretnénk kiadni. Önökkel az új évben is! Sokunk számára már szinte természetes, hogy nap mint nap a Nógrád Megyei Hírlappal ébredünk. Az újság családunkban is kézről kézre jár már a reggeli kávézás, teázás közepette, ha csak egy gyors átfutásra is, hogy aztán majd egyenként tüzetesebben átolvashassuk. De gondolunk-e arra, hány és hány ember munkája rejtőzik a sorok mögött, hányán teszik a dolgukat azért, hogy már a reggeli órákban hírt kapjunk, tükörképet láthassunk országunk és szűkebb hazánk életéről, az itt élő emberek örömeiről, gondjairól. Ezt a szükséges pluszt szeretném olvasótársaim nevében is megköszönni minden érintettnek, közreműködőnek, s kívánom, hogy a Nógrád Megyei Hírlap legyen további útitársunk, s maradjunk Önökkel ez évben is. Tisztelettel: Farkas Erzsébet Mihálygerge A doni visszavonulás Úgy gondolom, kevesen élünk már azok közül, akik a helyszínen túlélték - az éh-és fagyhalált osztó - a magyar történelem egyik legnagyobb tragédiáját, a doni visszavonulást Nem tart számon senki bennünket, az elmúlt 64 év alatt senki nem érdeklődött hogylétünkről, a 42 fokos hidegben szerzett esetleges betegségünkről. Az idő múlásával lassan feledésbe merül ez a szomorú tény, amely több mint 200 000 magyar katonát érintett. Ma már - ezen szomorú évforduló napján - csak annak a kevés idős embernek szorul össze a szíve, akik még életben vannak. És annak a mintegy 150 000 családnak, amelynek édesapja, férje, testvére, fia vagy fiai nem tértek haza, ott nyugszanak tőlünk 1500-2000 kilométerre, idegen földben. Nem élhetünk már sokan, mert a hadszíntérre vezényelt katonák zöme már az időben is 30-42 éves volt Én a legfiatalabb korosztályhoz tartoztam, 22 évesen a miskolci VTI/2 hadtest gépkocsizó vonat- csoport-parancsnokság írnoka voltam. Beosztásomat tekintve - mondhatni azt - „szerencsés” helyzetben, az első vonalban harcoló bajtársaimmal szemben. De a visszavonulás borzalmai egyformán érintett bennünket, beosztástól, rangtól függeüenül! Nem célom, és hosszú is volna leírni azon szomorú időknek akár egy napját is. Történészek, túlélők, írók, a valóságnak megfelelő értékes könyveikben már többen leírták, ismertették ennek a tragédiának minden oldalról megvilágított tényeit. Most az emlékezés napján, csak egy pillantást vessünk január közepének egyik napjára és a befagyott Don környékére. A Don partján mintegy 200 000 magyar katona áll harckészültségben. Az orosz tél dermesztő hidege nagy erővel érkezik. A hőmérő-42 fokot mutat Erre várt a túloldalon a meleg vatelinruhákba öltöztetett szovjet - hatalmas hadifelszereléssel bíró - hadsereg. Tudta, mikor kell támadnia, a nagy hidegre nem számító, gyengén öltözött, szemben álló ellenségre és nem is tévedtek. Január 12-én megindították a n. hadsereget megsemmisítő támadásukat, amelyet a hősiesen védekező magyar hadsereg a kisebb létszámú olasz, román és német katonasággal együtt nem bírt megállítani. A már az első napokban bekövetkezett hatalmas emberi és hadfelszerelési veszteségek miatt a még életben maradt katonák kénytelenek voltak az életüket mentem és szórványosan megkezdték az állások elhagyását, a céltalan visszavonulást. A hivatalos visszavonulási parancsot a hadtestparancsnokság, csak január 17-én hajnalban adta ki, amikor már a pokrócokba, rongyokba bugyolált éhező katonák között a fagyhalál megkezdte az aratását lanuár 17-én reggel a mi csoportunk is elindult Mit látunk menetközben: A 30-40 centis hófolté orosz mezőkön át - a 42 fokos hidegben, mintegy százméteres szélességben - gyalogos embertömeg, utolsó erejükkel kocsit húzó lovak és gépkocsik tömege araszolva halad. Hogy hány - ilyen képet mutató - vonulási útvonal van, azt csak a felettünk néha alacsonyan elhúzó orosz felderítő repülőgépekről lehet látni. Nem lőnek ránk. Távolabbról néha hallatszik egy sorozat, ott valószínűleg németek haladnak. Jobbra nézve egy lovas kocsit látunk. A kocsis kezében a gyeplő. Ül a bakon. Mintha élne. Csonttá van fagyva. Két lovának már csak a csontjait lepte be a hó. Lenyesett húsuk valószínűleg több éhező katonának adott egy kis erőt a ván- szorgáshoz. Bal oldalt most egy másik kocsit látunk. Rajta két vagy három katona ruhátlan teteme fekszik. A kimerültségtől imitt-amott, térdre esik egy-egy ember, van, aki már nem bír felállni. Látni, hogy egy-két katona segíteni akar bajtársán, de reménytelenül. Mit tehet? Saját magát is alig bírja vonszolni. Bánatos pillantással elbúcsúzik tőle. Megszűnt a bajtársi segítségadás, mindenki a saját életéért küzd. Némelyek a rongyokba burkolt mindkét kezükkel felszedett fagyott havat szopogatnak. Tovább haladva itt is, ott is a hófódte kis kupacok alól kivillannak a már örök álmukat alvó, fagyott emberi kezek, lábak. Estefelé egy települést látván, utolsó erejükkel „sietnek” az egy kis meleget, pihenést ígérő házak felé. De csalódnak. Minden ház, még az ólak is tömve vannak gyufaszálakként álló katonákkal és a fáradtságtól összerogyott, félig megfagyott emberekkel. Itt a kissé átmelegedetteken támadásba indul a másik ellenség: a tetvek! Elviselhetetlen a tetűrágás, a csípések, minden katonát marékszámra lepnek el. Hidegben nem csíp a tetű. Többen a hideget választják inkább, s egy kazalban pihennek egy kicsit. Tudja mindenki, ha elalszik, ott is marad. Felvillanó képek ezek. Utóvéd, bekerítés, partizánharcok, támadások, a kegyetlen háború minden előforduló tragikumával tűzdelt képek... Az emlékezés napjára talán csak ennyit, hogy feledésbe ne menjenek és elgondolkozzanak rajta azok, akik ma oly könnyedén veszik az ember ember elleni erőszakot, annak következményeit Csak külön megemlítem, hogy szülőfalumból, a Nógrád megyei Buják községből 35 fő nyugszik idegen földben, 15 lakos esett áldozatul az itteni harcok alatt Úgy gondolom, hogy - most a 87. életévem kezdetén - a túlélők utolsó soraiba tartozóként írtam le visz- szaemlékezésemet, amelyet a jelen és utókor számára Babits Mihály költő szép szavaival fejezek be: „Kell, hogy az úr áldja és védje azt, aki azt énekli: Béke!” Gál Vencel Budapest Megemlékezés vagy gyűlölet szítása? A 2007. december 8-án a salgótarjáni gyászünnepségen elhangzott szónoki beszédek margójára. A tisztesség azt kívánja, hogy védelmet kapjon akit csúsztatásokkal rágalmaznak. Dr. Ladvánszki Károly rendőr tábornoknak, a sor- tűzhöz semmi köze nem volt. Nevezettet Koltai őrnaggyal együtt bízta meg az ideiglenes kormány, a rendőrség megszervezésével. A karhatalom nem tartozott a hatáskörébe. Ennek a szervnek önálló parancsnoka volt, külön épülete, gazdálkodása. Ezt a katonai ügyészség egyértelműen megállapította. . A tragédia elhibázottkar- hatalmi intézkedés miatt következett be. Harminc karhatalmistát több ezer tüntetővel szemben, nyílt terepre vezényelni, a szakszerűség hiányát jelzi. A hanggránát tömegbe történt eldobása után - ezt egy tüntető követte el, cselekményét elismerte. A tüntetőkkel testközelbe került állomány tagjai pánikba estek. Az épület védelme a belső térben való elhelyezkedés esetén nem következett volna he. Az csúsztatás, hogy élik re kiterveltjszándékosság. ^okÁanagyon^zomorú ^tragédiánakr— A Nógrád megyei napilap címlapján bemutatott golyólyuggatta ing, amelyet a kiállítás szervezői annak bizonyítására szántak, hogy viselőjét menekülés közben hátulról érte a lövés, kétségek merülnek fel. Amikor a lőszer magja behatol a testbe szűk nyílás keletkezik, a lövedék deformálódik, távozás közben szakít, roncsol. Az ing jelen esetben ezt bizonyítja. Nem hitelesek azok a szónokok, akik a diktatúrát elítélik, közben a legbrutáli- sabb diktatúrát szimbolizáló egyenruhát viselő személyekkel vonulnak fel! A két salgótarjáni állampolgár Ipoly-parton történt meggyilkolása bűncselekmény volt. A felelősök megbüntetése azzal lett elutasítva, hogy a fővárosban történt Köztársaság téri több tucat sorkatona lemészaTTaf sa a genfi konvenció szerint népellenésTmntett, az eltáú ütők többsége elhagyta az országot, így ők sem vonhatók felelősségre - vitatható állásfoglalás. Egyetértek azzal, hogy az előző rendszerben korlátozták a sajtószabadságot. Sajnos ma több sajtótulajdonos teszi ugyanezt, üzleti meggondolásból. Ez sokat árt a tárgyilagos tájékoztatásnak. Az olvasók ezt érzékelik, ebből kifolyólag csökken a sajtómegrendelések száma. Ozsvárt Barnabás Salgótarján Rendhagyó megemlékezés Szilveszter éjjelén esett a hó és újév napján a somoskői téli fehérségben ösz- szeesett egy ember, örökre itthagyott bennünket dr. Gótai László főorvos. Január 13-án délelőtt Salgótarjánban a Fő téren megtelt a parkoló és minden irányból sötét ruhás emberek igyekeztek a József Attila Művelődési és Konferencia-központ felé. Búcsúzni jöttek, megadni a végső tiszteletet egy embernek, aki a városban született, élt és dolgozott. Itt volt gyermek, fiatalember, friss diplomás orvos és vezető. Itt volt boldog és sikeres ember és itt keserítették meg napjait az elmúlt évben. A mécsesek fényénél, hallgatva a halk zenét, látva mosolygós fényképedet, gyászoló feleségedet és gyermekedet hallva a búcsúzokat és Laura megrendítő, Hozzád szóló köszönőszavait, elszorult az ember szíve és kérdezte, hogy miért - és nincs felelet. Nagyon régen, az ötvenes évek első felében ismertem meg egy mosolygós, göndör hajú, duci kisfiút. Közel laktunk egymáshoz, egy iskolába jártunk és fiú testvéreim - az ikrek - révén kapcsolatunk erősödött. Összekötött bennünket a játék, az iskola, a kirándulás, a sítáborok hangulata, tanáraink és az idősebbek tisztelete, a sport és a tanulás szeretete, és kapcsolatunk barátsággá érett. Ismertük egymás múltját, a szülőket, nagyszülőket, láttuk édesanyja, Annuska néni karján a számokat, és tudtuk miért vannak. És Ő tudta, hogy a mi édesapánk is megjárta a háború borzalmait, az orosz hadifogolytáborokat. Nem voltunk módos emberek, de boldog gyermekek voltunk. Szüléink megtanítottak szeretni a másik embert, tisztelni értékeit, tudni azt, hogy csak az számít, hogy mit teljesít, mit tesz családjáért, társaiért, másokért az ember. Érdeklődésünk egy irányba terelődött, együtt kezdtük és végeztük az egyetemet, egy kollégiumban, a Rezső téren laktunk és a diploma megszerzése után hazajöttünk. Ma már engem csak az emlékeim kötnek Salgótarjánhoz és a temető, mert én nem a városban dolgoztam, dolgozom. De kapcsolatunk megmaradt és ha ritkábban találkoztunk, akkor is úgy folytattuk a beszélgetést mintha tegnap hagytuk volna abba. Laci EMBER volt, csupa nagy betűvel. Szerette az életet, a sportot, a munkáját, kapott elismeréseket és méltatlan támadásokat. Kis családja tartotta benne a lelket, tervezte a jövőt, a közös munkát leányával. A Sors nem engedte, hogy terveit valóra váltsa. Szerettei, barátai, ismerősei, kollégái, betegei, a „kis emberek” érzik fájdalmas hiányát. A novemberi munkaértekezleten még elbúcsúzott egy kolléganőtől, aki január elsejével nyugdíjba vonult, de Neki nem adatott meg, hogy búcsúzhasson. Életével, munkájával példát, útmutatást hagyott. Laci! Szervezőkészségeddel szedd össze a tarjániakat odaát is, az „öregeket” is és együtt tekintsetek le ránk, és mi emlékezünk Rátok, amíg az Isten magához, mellétek nem szólít. SALOM! BÉKE VELED! Egy gyermekkori barát
