Nógrád Megyei Hírlap, 2007. július (18. évfolyam, 152-177. szám)

2007-07-18 / 166. szám

KÉPEK: RENNER P. 4 20 07. JÚLIUS 18., SZERDA NÓGRÁD MEGYE Fergeteges Neoton-koncert Generációk találkozása. Ezzel a két szóval lehetne jellemezni az óriási sikerű múlt pénteki balassagyar­mati Neoton-koncertet. Az immár 41 éves múltra visszatekintő Neoton együttes (vagy ha pontosabbak szeretnénk lenni, akkor a lényegében a mai felállás­ban játszó, 1976-ban alakult Neoton Família) tagjai a városban zajló sörfesztiválon koncertjükön maguk­kal ragadták a közönséget is, akik több ezer fős kórust alkotva a zenészekkel együtt énekelték a legnagyobb slágereket.-RP-____________________________________________________ Ba lassagyarmat. Slágerben pedig nem volt hiány. A „kezdeti idők" első nagy sikerdala, a „Kell, hogy várj!” csak a bemelegítés volt, a „Santa Maria”, a „Pago-Pago” és a „Tinidal” után következett a „Szandokán”, az „Egy kis nyugalmat” és a „Karnevál”, aztán szám­talan további népszerű dal, köztük a Yamaha-fesztivál fődíját is el­nyert „Holnap hajnalig”. A kétórás műsor után a közönség többször visszatapsolta az együttest, és az ekkor felcsendülő „I love you” és a „Vándorének” tették fel a koronát a koncertre. A közönség soraiban szép számmal akadtak olyan fiatalok, akik élőben aligha láthatták még legnagyobb sikereik idején, a nyolcva­nas években az együttest, de itt voltak szüleik is, akik talán pont a Neoton zenéjére táncolva ismerkedtek meg egy házibuliban, és - láss csodát - a nagymamák is eljöttek, akik valamikor még a rádi­óból ismerték meg az „ős-Neoton” első dalait. A zsúfolásig telt, há­romezer négyzetméteres sörsátorra bátran ki lehetett volna tenni a „Megtelt” táblát, így a későn jövők már csak a sátor mellett felállí­tott óriás kivetítőn követhették az eseményeket. Köztük azt is, aho­gyan Bardóczi Gyula egy fantasztikus dobszóló után átadta helyét fiának a dobok mögött, aki szintén hatalmas sikerrel pergette az ütő­ket. A negyvenegy éve tartó sikertörténet persze igazi csapatmun­ka eredménye, és ebből a csapatból most itt volt Csepregi Éva, Vég­vári Ádám és Baracs János is. Zarándokok visszaemlékezése - A Szent Jakab út (I.) Birkás Petra dr. Gubán Ákos Szinte minden ember vágyik a saját belső kihívásainak megfelel­ni. Ezek sok esetben teljesen el­térnek a hétköznapi életmódtól. Sajnos a mai rohanó világunkban sokan elmondhatjuk, elvesztettük a hitünket. Nincs időnk egy perc­re megállni, elgondolkodni és akár spirituális élményeket szerezni. Mi hasonlóan éltük megszokott életünket. Tavaly szeptember kö­rül egy kedves ismerősünk elhatá­rozta, hogy végigcsinálja a közép­kori Camino Francés-t azaz a Szent Jakab-utat Az ötlet annyira távolinak tűnt a számunkra, any- nyira idegen volt tőlünk, hogy azonnal megtetszett. Mi is végig­megyünk! Az út, vagy ahogy a leg­gyakrabban emlegetik az El Camino, teljesen ismeretien volt a számunkra. Mivel gyakran jár­tunk túrázni, nem volt idegen tő­lünk egy „kis” séta. Sőt tavaly Sal­gótarjánból Kazáron át „elzarán­dokoltunk” Szentkútra majd visz- sza. Tavaly ősz és tél a felszerelés­vásárlás izgalmával telt el, nem gondolkodtunk az útról, mivel hit­tük, van még egy évünk, ráérünk gondolkodni a többi dolgon. Aztán nagy lökést adott egy könyv, egy születésnapi ajándék: John Brieley A Szent Jakab-út A könyv részle­tesen taglalta az útvonalat, vala­mint fizikai és szellemi útravaló- kat is javasolt. Hatására eldöntöt­tük, nem várunk, májusban me­gyünk! A sportboltban, ahol a felszere­léseinket vásároltuk, elláttak min­ket mindenféle jó tanáccsal és se­gítséggel. Gyorsan megrendeltük a kiutazáshoz és a visszaúthoz a repülőjegyeket, majd feszült vára­kozással vártuk az indulás pillana­tát. Nem gondolkodtunk azon, hol fogunk aludni - bár azt tudtuk, hogy elég sűrűn vannak zarán­dokszállások. A sportboltban fi­Pamplona gyelmeztettek, hogy a túrázáshoz a hátizsák súlya ne nagyon halad­ja meg a testsúly 10 százalékát Szégyen, de figyelmen kívül hagy­tuk. Mindkettőnk zsákja vízzel feltöltve meghaladta a 18 kg-ot, ami 28, illetve 22 százaléknak fe­lelt meg. Az elvünk az volt, bírni kell! Május 9-én, a születésnapo­mon megérkeztünk Párizsba, majd 10 órás vonatozás után a várt kiindulópont, St Jean Pied de Port állomására értünk be. A vo­naton már több zarándoktársunk- kal is találkoztunk, kezdtünk han­golódni az útra. St. Jean csodálatos kis baszk te­lepülés Franciaországban, igazi turistaparadicsom. Innen indul ki sok túra- és hegymászó-útvonal, amely a Pireneusokat járja be. Gyorsan megtaláltuk a zarándok­hivatalt és kiváltottuk a „Credential del Peregrinót” azaz a zarándokútlevelet. Ez egy nagyon fontos okmány, mivel csak ennek felmutatásával engednek be a za­rándokszállásokra, valamint min­den szállás- és fontosabb helyen pecsételnek bele, igazolva, hogy zarándokként jártunk ott. Már fél 11 volt, amikor elindultunk végre. Tűző napon és hatalmas szélben, de nagyon jó kedvvel kezdtük meg a menetelést Bár kissé fáradtak voltunk a vonatutazástól, de kár­pótolt az indulás élménye. Az első napi célunk a spanyolországi Roncesvalles, felkészültünk arra, hogy át kell kelnünk a Pirene- usokoh, méghozzá Napóleon ked­venc útvonalán. Azt is tudtuk, hogy a tengerszinti 150 méterről 1500 fölé kell menni, de igazából nem gondoltunk bele. A hivatal­ban nem is javasolták, hogy ilyen későn elinduljunk, a zsákunkat már meg sem mertük méretni ve­lük, mert nem engednek utunkra. Hát nagyon kemény volt, az út nagy része földúton haladt, a töb­bi betonúton. Részlet naplónkból „...az első szakasz kegyetlen, de mindenkinek az, kortól, nemtől, edzettségi állapottól szinte függet­lenül - kín! A vizek jók, kút volt elég gyakran, de a legjobb a Ro­land kútja a régi határnál. Nagyon nehéz az első szakasz, nehéz a zsák, de mindenki nagyon fáradt, az előző napi alváshiány teljesen kimerített. Van árnyékunk, ami jó...” Este háromnegyed hat körül értünk be a Navarra tartománybe­li Roncevallesbe, mely nagyon szé­pen megőrizte középkori hangula­tát Itt sikerült egy a helyi templom által fenntartott zarándokmen- helyre bekerülni, mely egy góti­kus épületben található és 120 ágy van bezsúfolva egy terembe. Szeb­bet, jobbat, kényelmesebbet elkép­zelni sem tudtunk volna. Telt ház volt, mert sokan az el­ső „gyilkos" szakaszt kihagyják és innen indulnak. Talán életemben üyen jót nem aludtam. Másnap reggel 6-kor halk gregorián dallamok ébresz­tettek, és nagyon jókedvűen, de fá­jós lábbal keltünk fel. Célunk Larrasoana ..........visszatekintve ne m volt olyan nehéz az út, bár csak a tegnaphoz képest. Kiszúr­tuk a hólyagokat, a karunk leégett, nem volt komoly szél sem, kedve­sek és segítőkészek az emberek... A pótszálláson sikerült csak he­lyet szerezni, van hideg víz. Az út jól jelzett volt..” Sokat gondolkodtam azon, mi­ért is jöttem el, miért akarok ennyi szenvedés árán Santiago de Compostellába eljutni. Ismét az ju­tott az eszembe, hogy a hitünket elveszítjük anapi nyüzsgésben. A Alvás a templom mellett napon ülve fogalmazódott meg bennem, ha csak egy morzsát visszakapok vagy visszanyerek a hitemből, már teljes értelmet nyer az egész út. Már nem a teljesít­mény vonzott elsősorban. Kihívá­sért nem szenved az ember ennyit. A harmadik nap nagy a várakozás bennünk, átmegyünk Pamplonán a bikafuttatásairól ismert nagyvá­roson, aznapi célunk Uterga. Pamplona csodálatos, szerencsé­re a camino a városok és a falvak történelmi részein megy át, így a legtöbb látnivalót meg tudjuk néz­ni kitérő nélkül. Sajnos Pamlona utáni Cizur Menorban a kerékpá­ros útvonalra kerültünk és elté­vedtünk. „...Leültük pihenni egy egyedül­álló ház közelében, megláttam egy idős urat, kértem vizet, a fia oda­jött beszélgetni és a helyes útra irányított... Utergába érve 33 km után, sajnos csak egy magánszál­láson volt hely (csak húszán vol­tunk a szobában), és ma sem sike­rült, még száraz ételt enni. Eddig táplálékkiegészítőkön éltünk, és egyszer tudtunk csak egy meleg instant levest enni. Másnap sike­rült korán beérni Puenta La Reinába, kiflit és sajtot ettünk, cso­dálatos volt Gyorsulunk, bár hi­hetetlenül fáj a lábunk, már a víz­hólyag alatt ott van újabb, a kisláb- ujjunk teljesen bedagadt.. Mindig fáj valami, nagyon, ha azt meg­szokjuk, akkor más kezd el iszo­nyúan fájni, a nap végére mindig sántítunk... Látjuk mindenki ezekkel a gondokkal küzd, de leg­alább alszunk egy jót Estella, haj­nalban indulunk, a hideg is kiráz, egy igazi középkori alig megvilá­gított sikátoron megyünk keresz­tül, az ember úgy érzi, valaki figyel és kiugrik valamelyik kapualj alól. Borzongatóan izgató. Megyünk és újra megyünk, sokkal rosszabb, hogy fáj a vállunk és a lábunk - de megyünk!” (Folytatjuk)

Next

/
Oldalképek
Tartalom