Nógrád Megyei Hírlap, 2007. május (18. évfolyam, 101-125. szám)
2007-05-26 / 122. szám
FOTÓ: P. TÓTH LÁSZLÓ 4 2007. MÁJUS 26., SZOMBAT KULTÚRA Pszichiátria a trónteremben Vajon felismeri-e az álkirály egykori kedvesét, Matilde grófnőt (Kováts Adél)? Mindenekelőtt azt kell tisztázni - mint ahogy a darab egyik szereplője is felvetette - hogy melyik IV. Henrikről van szó, hiszen kettő is bekerült a történelem- könyvek lapjaira. Időrendben jóval előbb, 1056-tól 1106-ig a német-római császár uralkodott, míg a francia navarrai király, mint a Bourbon-dinasztia első képviselője ült a trónon 1589 és 1610 között. Luigi Pirandello olasz író 1922-ben papírra vetett játékának a német uralkodó a főhőse. Pontosabban képzelt főhőse, hiszen a valóságos főszereplő egy huszadik századi olasz arisztokrata, aki IV. Henriknek gondolja magát. A „IV. Henrik” címszerepét Szervét Tibor játssza. Alakítása díjat nyert a pécsi országos színházi találkozón A darabbeli viszonyok azonban ennél jóval bonyolultabbak, megértésükhöz ismét a múltba, a valós tényékhez, egykor élt személyiségekhez kell magyarázatul fordulni. Aligha véletlen ugyanis, hogy a megmakranco- sodott lóról egy kosztümös felvonulás, játék során leesett és súlyos fejsérülést szenvedett középkorú főúrnak a sok történelmi alak közül éppen a távolabbi IV. Henrik ellentmondásos figurája tetszett követendő példának. Noha e választás a tudat alatti énben történt, mégiscsak determinált volt. Egy kemény kezű, az uralkodói hatalom megerősítésére törekvő, de látványos megalkuvásra, mondhatni szerepjátszásra is kényszerülő császár példája vonzotta a beteg embert. S a német IV. Henrik ilyen volt. Az úgynevezett invesztitúraharcban és a Canossa-járásban egyaránt el- híresült. A világi hatalomra is törő pápák all. század végétől kezdték kétségbe vonni a császárok jogát püspökök kinevezésére és az egyházi méltósággal járó hűbérbirtokba való beiktatásra. E vita kapcsán különbözött össze IV. Henrik VII. Gergely pápával, akit a wormsi püspöki zsinattal hatalmától megfosztottnak nyilváníttatott. Válaszlépésként a pápa 1075- ben kiközösítette Henriket és egyben felmentette alattvalóit a neki tett hűségeskü alól. A német fejedelmek 1076-ban kimondták, hogy nem ismerik el többé királynak, ha egy éven belül nem nyer felmentést a pápai büntetés alól. Henrik kényszerhelyzetbe kerülvén nem tehetett mást, minthogy 1077-ben három egymást követő napon vezekelve jelent meg a Canossa várában tartózkodó Gergely pápa előtt, aki feloldotta az egyházi átkot. A Henrikkel szemben álló fejedelmek azonban ennek ellenére ellenkirályt választottak, akit azonban Henrik 1080- ban legyőzött. A megalázkodást is vállaló uralkodó, e „fent is, lent is” király köntösébe bújt hát a Nobel- díjas szerző akaratából a darab főhőse. Tizenkét éven át öntudatlanul vállalta a nyolcszáz évvel ezelőtti uralkodó egyéniségét, de miután meggyógyult sem esett ki a szerepéből: az önvizsgálat szempontjából is hasznosnak tartotta, hogy őrültnek lássák, de igazán a környezetét akarta őszinteségre, színvallásra bírni. S ez bizony sikerült is neki, hiszen a hozzá közel állók egy csoportja húsz évvel a baleset után meglátogatván őt, hiába öltözik tizenegyedik századi jelmezbe, hiába színleli az akkori történelmi szituációt, saját énjét, gondolatait, érzelmeit nem tudja megtagadni, s az álarcban mutatkozik meg teljes mivoltában az igazi arca. S miután „IV. Henrik” nem bolond, pontosan tudja, hogy mi történik körülötte, miket mondanak és tesznek a normálisnak vélt, de alapjaiban őszintéden, önmagukat is becsapó, szemforgató, bizonytalan erkölcsi alapállású emberek. „Nem is tudjátok, hogy ti vagytok őrültek”- vágja „vendégei”, szerepjátszó szolgái szemébe. „Megbízni valakiben, ez az igazi őrültség” - vonja le a kiábrándítóan tragikus következtetést és hagyja magán kiteljesedni a bosszút: leszúrja a volt kedvesének, Matilde grófnőnek a kegyeibe férkőzött Belcredi bárót, a „Henrik” ellen kitervelt akciók egyik értelmi szerzőjét. Ezzel visszaáll a „rend”, a kreált figura önmagára talál. A magát IV. Henriknek képzelő itáliai nemes hálás, de - éppen a fent jelzett okok miatt - rendkívül összetett és ezért nehéz szerepét Szervét Tibor ritkán tapasztalt empátiával játssza el, s ez szó szerint értendő. Visszafogott még a legkiélezettebb helyzetekben is, a hangulat- és alakváltásokat, a fellángolásokat és a magába roskadásokat is fegyelmezetten, kellő önkontrollal viseli. Képes elhitetni környezetével - amelybe a nézők is beletartoznak - a realitás és képzelet határán mozgó történéseket, illúziót keltőén jeleníti meg a valóság és a fantázia ösz- szemosódó világát. Mesebeli hős, kevély király és megrémült ripacs, eszelős tekintetű gonosz és esendő, szánandó kisember egyszerre. Akitől félnek, de akit le is néznek. E többszínűséget - paradox módon - éppen az erősen fehérre sminkelt arcon láttatja hitelesen a művész mimikája. S ez nem az egyetlen jó ötlete az olasz vendégrendezőnek, Stefano de Lucának. Találóan megkomponált például az a jelenet is, amely során „IV. Henrik” először jelenik meg a „trónteremben”, s egyszersmind a közönség előtt: nem a mégvilágított főbejáraton érkezik illő mód, hanem a puritán trónszék aljából mászik ki sete-sután. A salgótarjáni előadás is igazolta, hogy Szervét Tibor méltán lett a 2005-ös pécsi országos színházi találkozó legjobb férfi főszereplője és a jogosan nyerte el a közönségzsűri díját is. Kétségtelen: a darab egyértelműen „IV. Henrik”-re és ennek megfelelően Szervét Tiborra épül, de a lehetőségekhez képest a súlytalanabbra formált játszótársak (Kováts Adél, Kovalik Ágnes, Epres Attila, Karalyos Gábor, Kocsó Gábor, Schneider Zoltán, Mészáros Tamás, Csányi Sándor és nem utolsósorban Keres Emil) is - jól ráérezvén a mű és az előadás különös atmoszférájára - tisztesen járulnak hozzá a sikerhez. Közéjük sorolható a díszlettervező Füzér Ani is, aki sejtelmesen hullámzó függönyökkel, leplekkel osztotta sok mezőre a jól bejátszott színpadot. * * * A nézőtéren megjelent Bálint András, a Radnóti Miklós Színház igazgatója, aki a távol lévő rendező helyett művészeti vezetőként felügyelte az előadást, A két felvonás közti szünetben beszélgettünk vele az éppen aktuális színházi vitáról - amely az „Élet és Irodalombban az ő cikke és egy másik nemzedék képviseletében Schilling Árpád ellenvéleménye között kibontakozott - de természetesen szó esett a „Radnóti” salgótarjáni szerepléseiről is. Bálint András elmondta, hogy a társulatot - személy szerint őt magát is - sok szál köti Salgótarjánhoz. Mindig szívesen jönnek ide, mert jó városnak tartják. A kérdésre, hogy ez alatt mit kell érteni, a következőt válaszolta: Jó itta közönség...” ■ Csongrády Béla Csendburkolat az elvágyódó művészetnek A közelmúltban nyitotta meg kapuit a Nógrádi Történeti Múzeumban a 29. salgótarjáni tavaszi tárlat. A bemutató a megyeszékhely fontos képzőművészeti fórumának tekinthető: az 1965-ben indult Észak-magyarországi Képzőművészeti Területi Szövetség kiállításaiból nőtte ki magát, 1971-ben. Az idei tárlat, a korábbiakhoz hasonlóan a sokszínűség jegyeit mutatja. Csaknem száz kiállító mintegy százötven alkotása tükrözi a kortárs tendenciákat, ugyanakkor a legmodernebb irányzatok továbbra is csupán részben képviseltetik magukat Salgótarjánban. Mindez egyrészt a helyhiányból, másrészt azonban az esemény országos szintű jelentőségének csökkenéséből fakadhat. Ugyanakkor pozitívumnak tekinthető, hogy a kilencvenes években tapasztalható „bizonytalanság” után az utóbbi években ismét nagyobb érdeklődés mutatkozik a képzőművészek részéről az esemény iránt, ezáltal egyre nívósabb művek jelennek meg a kiállítóterek falain, s a fiatal művészek is nagyobb számban mutatkoznak meg a tavaszi tárlatokon. Festmények, grafikák, kisplasztikák fogadják a múzeumba látogató, a rendezvény iránt fogékony fogékonynak mutatkozó művészetbarátokat. Sokszor látott megoldások mellett kiemelkedő alkotások tükrözik a századelő dilemmáit. Emellett egyfajta neoromantikus szemléletnek szintén tanúi lehetünk. Az üresség, az űr, a kopárság, a pusztulás érzékeltetése mellett megjelennek „régi” témák - újfajta szemléletben. Mitologikus alakok (Olajos György: Démétér, Petró György: Hárpia), Kondor utáni bukott ember-angyalok (Szabó György: Angyalok háza; Szent- györgyi József: Szárnyas emberek I-K), elvágyódás (Polhacsek Kálmán: Bambuszok) kiüresedett műtermek (Váli Rezső: Monogám műterem, Bakos Ferenc: Műterem). A kritika egyfajta csendes tiltakozássá válik az illusztrációkban (Gelencsér János: A kékszakállú herceg vára), a természetközeli élet eseményeinek, jelenségeinek megidézésében (Földi Péter: Disznó a mázsán), a fiatal művészek lélekrezdüléseit tükröző expresszív vonalvezetésben, színkezelésében (Tar Róbert: Bizonytalanság), az erőltetett boldogság hamisságának kifejezésében (Maracskó Gabriella: Happy) vagy az önmagukban álló, kopár környezetüket alig érezhetővé tevő tárgyiasult formákban (Tolnay Imre: Adott helyek - Konténer, Kovács Péter Balázs: Dialógus /-//.). A visszafogott színkezelés mellett egyre nagyobb szerep jut a kolorista munkáknak is (Lóránt János Demeter, Teliinger István). A 2005. évi nagydíjas, Kraj- csovics Éva kamarakiállítása a földszinti teremben tekinthető meg. Krajcsovics korábban 2001-ben már elnyerte a megtisztelő címet. Művészetében intim hangulatú „csendéletiség” tükröződik. Belső tájakon kalauzol, higgadt líraisággal. Állandóságot sugalló festményei a „nőművészet” magas színvonalú, szenzitív alkotásai. ■ Debreceni Boglárka A salgótarjáni tavaszi tárlat szeptember 1-jéig tekinthető meg a Nógrádi Történeti Múzeumban JO MEGFEJTÉS, SZERENCSÉS NYERTES Múlt heti rejtvényünk helyes megfejtése: „Már megint indokolnak, vajon minek emelik föl az árát?” Szerencsés nyertesünk: György Erika Alsótold, Nefelejcs u. 14. Kérjük, mai rejtvényünk megfejtését május 31-ig juttassák el szerkesztőségünkbe (St., Alkotmány út 9.), az 1000 Ft-os vásárlási utalvány szintén itt vehető át!