Nógrád Megyei Hírlap, 2007. február (18. évfolyam, 27-50. szám)
2007-02-17 / 41. szám
4 2006. FEBRUÁR 17., SZOMBAT KULTÚRA Ötvenharmadik évfolyam első szám Az utóbbi másfél évtized sajtóalapítási és -megszűnési dömpingje alapján imponálóan nagy számnak tűnik, ha egy folyóirat megéri az ötvenharmadik évfolyamát, de a bő fél évszázad önmagában, minden hasonlítgatás nélkül is tekintélyes kort jelez. Nos, az 1954-ben alapított Palócfóld - merthogy megyénk irodalmi, művészeti, közéleti lapjáról van szó - ezt elmondhatja magáról, hiszen a közelmúltban immár napvilágot látott idei első száma is. Elismerés illeti ezért mindazokat, akik írják, akik szerkesztik és nem utolsósorban, akik megteremtik a kiadás mindennemű feltételét. Annál is inkább figyelemre méltó a jó ötvenéves múlt, mert a megjelentetés sohasem volt problémamentes. Szerzők még csak akadtak mindenkor, de a koncepció körül jószerivel mindig vita volt. Egyrészt a helyiek és a megyehatáron túliak aránya borzolta a kedélyeket, másrészt a feldolgozott téma ugyanebben az összevetésben. Csak arról kell-e írni, értekezni, ami Nógrád- ban történik, ami itt értéknek, eredménynek, gondnak, feszültségnek számít, vagy arról is, ami túlmutat ugyan rajtunk, de érdekelheti az itteni olvasókat? Ugyancsak gyakorta felmerülő kérdés, hogy lehet-e alkalmasint engedményeket tenni a minőség rovására a helyi alkotók esetében, esetleg éppen fejlődésük, továbblépésük érdekében? Ellenkező esetben, tehát neves, garantáltan magas színvonalat biztosító, de máshol élő szerzők túlsúlya esetén érdemes-e a megye pénzét erre „pazarolni”? Ez a dilemma persze annak kapcsán is megfogalmazódhat - napjainkban is sűrűn megfogalmazódik - hogy a folyóirat iránti érdeklődés, olvasottság visszaigazolja-e a szellemi és anyagi ráfordítást, azaz megéri-e kiadni a Palócfőidet? Pedig ez a kérdés válaszolható meg legkönnyebben: csak a kiadás és a bevétel nyers számai és az előfizetők, olvasók létszáma alapján nincs szükség erre a folyóiratra (sem). Csakhogy a kultúrában a „fekete-fehér elszámolás” metódusa nem követhető még a piac- gazdaság, a (vad)kapitalizmus viszonyai között sem. Ha van is árujellege a kultúrának - ezért fizetünk borsos jegyárakat például a külföldi és hazai sztárok hangversenyein, egyes fővárosi színházakban vagy a múzeumi kiállításokon - ez a kritérium nem játszhat főszerepet, pláne nem lehet kizárólagos. Egy irodalmi, művészeti folyóiratnak akkor is van létjogosultsága, ha ráfizetéses, ha nem „termel” nyereséget, mert az a haszon, amit hajt, nem pénzben, nem azonnal és nem közvetlenül mérhető! A fentiekben éppen csak érintett szempontok persze keverednek is, és előfordulhat - mint a terítéken lévő 2007/1-es számban - hogy a megyei szerzők száma kevesebb a megyén kívüliekénél, í ‘L, Nagy Márta: Gyökerek de az utóbbiak közül többen is nógrádi témát dolgoztak fel. így Gyöngyösi István - aki annyiban nem tipikus „idegen”, hogy Salgótarjánból költözött Budapestre - „Az én Palócföldem” című, műfajilag nehezen besorolható eszmefuttatása, amely a palócsághoz kötődő életmódbeli, néprajzi, nyelvi tényeket, jellegzetességeket saját élményei, érzelmei alapján veszi számba. Diósi Pál „Tarjáni tavasz” címmel foglalja össze a József Attila Művelődési Központban végzett, 330 látogatót érintő, a társas helyzetre és a közönség összetételére vonatkozó szociológiai célvizsgálat néhány tanulságát. A dolgozat az informáltság és a program látogatásról hozott döntések elemzésével folytatódik majd. Értelemszerűen Nógrádot is érinti Ládonyi Emese „Szlovák-magyar kölcsönhatás a népzenében és a népköltészetben a Felföldön” című tanulmánya. A Jeles palócok” című, egy ideje állandó rovatnak tekinthető blokkban Solymár József mutatja be a szurdokpüspöki származású regös cserkészt, Pusztai Jánost, de nem elsősorban a személyét, hanem az általa (is) összegyűjtött dokumentumok, emlékek alapján a regösök mozgalmát, Bartók és Kodály zenéje, az autentikus népi kultúra meg- és elismertetésében játszott szerepét. Az ezúttal kisebbségben lévő nógrádi szerzőket a kisterenyei Zsibói Gergely versekkel, a megye- székhelyi Baráthi Ottó és a sóshartyáni Handó Péter könyvrecenzióval, a balassagyarmati Nagy Márta pedig a szám egészét illusztráló míves rajzaival, grafikáival képviseli. Alaposan kibővül azonban e lista, ha a folyóirat újdonságát, a „Palócvidék eseménytára” című krónikát is számba vesszük. Ebben ugyanis sok szeptemberi, októberi művészeti jellegű esemény helyszíne, tartalma és szereplője soroltatik fel, ábécé sorrendben Alsósztre- govától - többek között - Balassagyarmaton, Csesztvén, Pásztón, Rétságon, Salgótarjánon, Szécsényen, Szendehelyen át Szliácsig. Nem megyei sem szerzőjét, sem tematikáját tekintve Salamon István „Mándyval és Mándyról a rádióban” című beszélgetéssorozata, Koppány Zsolt „A zsellér arisztokráciája” című, Takács Imre költészetét, szerkesztői mentalitását bemutató A TARTALOM BŐI. A lása dó SirjnUi Jóorí laüumeiijeé c; kittié./.etet fajewcó Rideg kivin A Padlóban Miamiin Imuii luw/elgi-t Uimli Ivánnal cs Mimii li annd A becserkészett cserkész Vili mar Jo/mí j*tiuktl.n.it Púim* jam» cmlrfcri alapján Tarján! Tar !>iÓM Pál MKH.'íotÚftUS 9 tk v M '\ r * », „>>• ,-r ''•If i \ \ the- Ki Kölcsönhatások a népzenébe I jdoayi Far* írása r * t ) költemények Ágas letud. Oláh Amink l'anli Anna. ZiitK«tHT)jrii loUábol .%£>’ Márta: Dombon (részlet) :A-> . / Jlr s' \ ............... i- mk . A, J Se r- i UiÍS(íL__ü A 2007/1-es szám címlapja írása, vagy Salamon Nándor „Nagybányától Egerig - és?” című portréja Kozma István festőművészről. Lehet-e, érdemes-e kétségbe vonni általános tudásunkat a magyar irodalom és a képzőművészet - tágabb értelemben a kulturális kincsestár - tárgyában nagymértékben, sok új ismerettel gyarapító írások közlésének indokoltságát? Érhe- ti-e jogos kritika a szerkesztőket azért, mert a József Attila-díjas költő Sáránál József remek verseit és a költészetét „Az Isten proletárja avagy a magányos lázadó” címmel elemző nagy ívű opust Rideg István tollából megszerezték és közölték? Ugyanez feltehető az íróként, költőként, kritikusként is jó nevű Petrőczi Éva „Egy huszonéves trubadúr - a Reviczky utcából” című könyvismertetése - amelyben a 2006-os ünnepi könyvhét egyik legreményteljesebb szerzőjének, Udvardy Balázsnak „Fetrengő dallamok” című szonettkötetét mutatja be - kapcsán is. A kérdések természetesen költőiek... A Palócfóld 2007/1-es száma is jó szívvel ajánlható olvasmányként és információforrásként egyaránt. Mindenkinek, akinek van még igénye többet tudni a magyar kultúráról s egyáltalán tudni valamit a történelmi és a jelenlegi Nógrád megye szellemi arculatáról, történéseiről. ■ Csongrády Béla Jelet hagyó művek Balassagyarmatról Bacsúr Sándor tősgyökeres balassagyarmati. Ott született 1935. április 10-én, s ebben a városban töltötte csaknem az egész életét. „Próféta senki nem lehet saját hazájában” - idézi a szólást „Képzőművészet Balassagyar: maton - Balassagyarmat a képzőművészetben” című könyvében és hozzáteszi: „Nem is akarok az lenni, de valamit azért tenni szeretnék az előmozdításáért.” Az elmúlt napokban Salgótarjánban látott kiállítása azt bizonyítja, hogy e nemes célja sikerült, sőt ki is egészült Nógrád megye érdekében kifejtett tevékenységével. A József Attila Művelődési és Konferenciaközpontban rendezett tárlatot a magyar kultúra napján Korill Ferenc, a vendéglátó intézmény igazgatója nyitotta meg. Utalt rá, hogy mintegy ötven éve ismeri Bacsúr Sándort, aki ifjú tanárként a gyarmati Petőfi iskolában osztályfőnöke is volt. A rajzBacsúr Sándor: Salgóvár (1999) szakkörön alapvetően két dolgot tanult tőle: egyrészt azt az aranyszabályt, hogy minden festészetnek a rajz, a vonal az alapja, másrészt pedig azt a szemléletet, amely szerint az alkotómunkában nagyon fontos a lelki háttér, érzelem nélkül nincs művészet. S mint a képek mutatják - mondta Korill Ferenc - Bacsúr Sándor több évtizedes munkássága egyértelműen visszaigazolja azokat a nézeteket, amelyeket diákjaival is megpróbált elfogadtatni. Művein jól látszik, hogy alapos rajztudás alapján sajátította el a különböző műfajok - grafika, akvarell, pasztell, olaj, tűzzománc - technikai fogásait és a mély érzelmi elkötelezettség is tükröződik alkotásain. Balassagyarmati lokálpatrióta ugyan, de mindig empátiával bizonyult a megye többi települése, jelesül Salgótarján értékei iránt is. Ennyiben akár szimbolikusnak is felfogható az eddigi legnagyobb szabású itteni bemutatkozása, amelyen nem volt nehéz felfedezni Korill Ferenc mondandójának igazát, hiszen az egykori tipikusan gyarmati épületek (zsinagóga, vasútállomás) mellett ott sorakoznak a legendás várakról, várromokról (Drégely, Fülek, Nógrád, Salgó, Somoskő, Szanda), a békességes és szépséges templomokról (Cserhátsurány, Mátraverebély, Nógrádsáp, Szentkút stb.), a sokat látott kastélyokról (Mohora, Szécsény, Szirák) készült alkotások is. Az emberi kéz és elme tiszteletet parancsoló teremtményei továbbélnek, jelet hagynak e műveknek köszönhetően is. Bacsúr Sándornak a régmúlt, a történelem iránti őszinte érdeklődése, a nosztalgián túllépő elhivatottsága a tárlat egyik központi festményén a „Bujáki párbaj”-on - amely Kapitán György hollókői és Hubiár aga szandai várparancsok 1550. augusztus 11-i, eldöntetlenül végződött férfias összecsapásának állít emléket - közvetlenül is megnyilvánul. Ugyanakkor a festő előszeretettel örökít meg tájakat, népviseleteket, virágmotívumokat is, a „Daidalosz” és a „Modern idők” című képe pedig arról tanúskodik, hogy nem idegenek tőle az elvontabb témák, gondolatok, megjelenítési formák sem. Köszönet a Balassagyarmatról érkezett művészi élményért! ■ Cs. B. JO MEGFEJTÉS, SZERENCSÉS NYERTES Múlt heti rejtvényünk helyes megfejtése: „Kezdem unni a dolgot Pistike, ma már harmadszor vesztél el. ” Szerencsés nyertesünk: Miklós Endréné Karancslapujtő, Rákóczi út 156. Kérjük, mai rejtvényünk megfejtését február 22-ig juttassák el szerkesztőségünkbe (St., Alkotmány út 9.), az 1000 Ft-os vásárlási utalvány szintén itt vehető át!
