Nógrád Megyei Hírlap, 2007. január (18. évfolyam, 1-26. szám)
2007-01-22 / 18. szám
4 2007. JANUÁR 22., HÉTFl NÓGRÁD MEGYE A Kultúra Lovagrendje: megjelent az évkönyv Berkenyéi alkotó tárlata Ipolyságon Egy évkönyv kiadásáról határozott az immár közel egy évtizedes múltra visszatekintő patinás szervezet. Számot ad ebben arról a sokszínű munkáról, amit a rend tagjai, a kultúra lovagjai végeztek. Megyénkben is többen nyerték el a megtisztelő címet. Elsőként dr. Egyed Ferdinánd nyerte el a kitüntetést a néptánckultúra ápolásáért, a balassagyarmati Ember Csaba karnagy, a Rózsavölgyi Márk Művészeti Iskola igazgatója a zenei ismeretterjesztés terén végzett sokoldalú tevékenységéért, Pál István, a tereskei dudás, a néphagyományok átörökítéséért, az évkönyvet szerkesztő Végh József, a Rétsági Városi Művelődési Központ és Könyvtár igazgatója a helytörténészi munkásságáért érdemelte ki a az elismerést. Csikász István, a sokoldalú balassagyarmati költőfestőművész és előadó már csak posztumusz kitüntetésként kaphatta meg a címet. Emlékét egy kopjafa is őrzi a lovagrend aranyosapáti emlékparkjában. A nógrádiak sikersorozata folytatódik, hiszen értesülésünk szerint a magyar kultúra napján, a Stefánia palotában rendezett díszünnepségem veheti át a kitüntető címet a terényi Mucsina Gyula, a közművelődés fejlesztéséért. Ipolyság. Hont vármegye egykori székhelyén, a Simonyi Lajos Galériában mindig van valami képzőművészeti csemege. Legutóbb megyénkbeli művészt hívtak meg bemutatkozásra. Bodor Zoltán öt éve költözött Szegedről Nógrád megyébe, Berkenyére. Megfogta őt a táj szépsége, mely mindig is fontos volt számára, s amely visszatükröződik művészetében. Bodor Zoltán 1957-ben született Budapesten. Nem készült festőnek. Orvosnak tanult, majd Balogh Gyulánál ismerkedett meg a rajzolás és festés szépségeivel. 1984 óta tagja a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének. 1978 óta nyaranta a gyulai nyári művésztelepen dolgozik, amelynek 1996-tól művészeti vezetője is. Rendszeresen szerepel országos kiállításokon, mint a hódmezővásárhelyi őszi tárlat, a szegedi nyári tálat, a hatvani galéria és a gyulai nyári művésztelep kiállításain, de bemutatkozott már a balassagyarmati szerb templom galériában is. Szerteágazó munkája során - olajképek festésétől az orvosi illusztrációk készítésén keresztül a templomi falképek tervezéséig és kivitelezéséig - sok tapasztalatra tett szert. Az határ menti város kiállításái Pálinkás Tibor, az ipolysági múzt um és galéria igazgatója köször tötte a szép számmal megjelenti két, majd a balassagyarmati száj mazású Szilcz Marianna üvegtei vező iparművész méltatta a kiáll tó művész munkásságát. Bodo Zoltán képei idilli életképek. Nyi galmat, biztonságot sugározna! Lerí róluk, hogy a festő szereti modelljeit. ■¥.] Bodor Zoltán: Berkenye télen Csend telepszik az erdőre a leszálló téli alkonyattal. Az előbb még zörgette az avart a feketerigó a kökénybokrok alatt, valahol messze, a Cserhátszentivánról Herencsénybe vezető úton elzúgott egy-egy autó, de most már jó ideje nem csap zajt semmi. Még a szél sem. Nincs nagyon hideg, de azért fagy. Nicsak, miféle torony van ott a távolban, a Bézma felé azon a dombtetőn? Kivilágítják estére? Nézem érdeklődéssel, hát egyszer csak a fénycsóva kanyarodik... Most jövök rá, hogy a Bableves csárda felől Alsótokba vezető út van ott, s épp' egy kocsi megy rajta. Nagyon messze van, a hang nem ér idáig, de tény, egy darabon éppen szembe jönnek az autók a hegyoldalba vágott úton, s addig úgy látszanak, mintha állnának. A kanyarban aztán megoldódik a rejtély...- Lőhető vaddisznó süldő, kan, koca, gímszarvas ünő és borjú - csengenek fülembe kedves vendéglátóm, a szécsényi Szabó Ferenc szavai. Négyen jöttünk ki a Hollókő Vadásztárság Veres-hegyen álló vadászházába, kettőnkön kívül még a szécsényi Rácz András és a rimóci Gólyán László, a társaság doyenje. Várom hát a szerencsét a nagy téli csendben. Az égbolt kékje fakul, a félhold mind erősebben világít a les mögött, valahol, nagyon messze, Kutasó felé mintha kutya ugatna... Nem is tudom... Az égbolton nemsokára megjelenik az első csillag, az esti szél is fújdogál- ni kezd. A mesterien elhelyezett, zárt lest padlószőnyegdarabokkal bélelték belül, ami kívül tartja va- lamennybe a hűvös fuvallatokat, s hangtalanul lehet mozogni. A hold világít valamelyest, de nyugaton még világos az ég alja, ahogyan a lebukó nap sugarai elérik a horizontot. A régi vadföld felett egy feketerigó repül végig, rajta kívül nem mozdul semmi. Egyszer csak hallom, hogy jön valami! Már látom is, a hold fényénél fehérnek látszik, de nincs ok az izgalomra. Magányos őz érkezik a szóróra, s halk neszezéssel szedegeti a kukoricát. Az őz nemsokára elmegy, az erdőre pedig ráborítja szikrázó csillagokkal kivert köpenyét a téli este. Csak a félhold világít, de igen derekas munkát végez, mert a szóróra szemből kiváltó sutát és gidát távcső nélkül is felismerem. Telikmúlik az idő, néha a szél is feltámad. A két őz nemsokára ellencséjében, amint a disznó teti me felett állva szedegetik a kuki ricát. Tizenegy előtt nem sokkal Fei értem jön. Mbe felmegyek a tis: táson, már kezében a töret, s ké: fogással nyújtja át kalapján az e ejtőnek járó ágacskát, őszinl örömmel gratulálva a vadászs kerhez. Én meg sokszorosan boldo vagyok! Fekszik a vad, jó helye érhette a lövedék, nem szenvi dett. A kétéves kan süldő száj: ból egészen helyre kis agyara állnak ki! Ez azonban csak zsákmány miatt érzett öröm, va ám ennél sokkal fontosabb is: Fi rí is boldog, hogy a vendégével s került kant lövetnie, ami meg legszebb az egészben, hogy tu örülni a másik örömének! 1st nem, hát van még ilyen ebben mai világban? Végül megnézzük a vad job hátsó lábát is: kacska, fele olya hosszú, mint a másik, látszik ra ta, hogy mindig felhúzva tartott Jobb alsó lábszára egyetlen hata más csontgöb lett, ahogy an ossz forrt valamilyen sérülés után. Kö mei ollóként nyúlnak túl egym son, ahogyan a kan nem tudott r juk lépni, s koptatni őket. A fiiltőre szánt lövés hátracsi szott vagy háromujjnyit - a vé, eredmény szempontjából teljese mindegy. Tulajdonképpen mo minden mindegy, mert öröme sorozata volt ez a nap! Persze ii kább Szabó Ferenc eredménye, 1 szén az ő területe, a társaság m gaslese, szórója, vadászháza - n kém egy szerencsés lövés jutott de köszönet érte! Négyen a hegyen - A kacskalábú vadkan A következő pillanatban - milyen nagyszerű pillanat ez a vadászéletben! - meghúzom a ravaszt. A dörrenésre a süldők szemmel nem követhető gyorsasággal ugranak el, szívdobbanás- nyi idő múlva röffent a koca a sűrűben, a szórón pedig kis, fekete halom látszik a céltávcsőben, amint kapál még vagy kettőt az egyik hátsó lábával. Sikerült a fejlövés, a vad nem ment el, nem szenvedett és keresni sem kell! Csak aztán a sánta süldő legyen... Hat óra volt ekkor, a többiek azt mondták, nyolcig maradnak a lesen. Én azonban a vadászat nemes sportjára fordítható csekély időm, még kevesebb lehetőségem miatt azt mondtam: maradok tíztizenegy óráig, aztán felballagok gyalogszerrel a vadászházhoz. Szeretném látni a zsákmányomat, de a lesről nem mozdulok. A lövés ugyan megbolygatta a tisztás és körülötte a domboldalnyi erdőrész nyugalmát, az igaz, de egy idő után még jöhetnek más alomból való süldők, azokat nem érdekli, ha elpusztulva találják egy fajtársukat a kukorica közelében. Ha most lemegyek a lesről megnézni, sokkal jobban megzavarom a környéket, mint az előbb a puskalövés. A téli este pedig szép! A hold világít, a levegő párás egy kicsit, mert a csillagok szikrázó fénye im- bolyog az égbolton. Néha egy-egy repülőgép megy el felettem, máskor kocsi száguld Alsótold felett az országúton, sőt, alkalmanként egy-két, ki tudja, honnan jövő lövés morajlik végig a Cserhát erdei felett. Vadásznak ám mások is! Este hatkor lőttem a süldőt, s egy jó óra múlva egy magányos őz dobogtatja meg a szívemet: rámegy a szóróra, csak fekete árnynak látszik, de aztán a távcsőben felismerem. Nem sokkal este nyolc után Szabó Ferenc telefonál. Éppen Gólyán Lászlóért jött a szomszéd lesre.- Nem akarsz még bejönni? - érdeklődik Feri.- Maradnék, ha lehet...- Meddig? Meddig bírom én itt a hideget? Most éppen úgy érzem, reggelig is maradhatnék, annyira melengető a két órával korábbi disznólövés már azóta is százszor átgondolt, pillanata...- Tizenegyig - bököm ki némi bizonytalanság után, figyelembe véve azt is, hogy melegebb itt már aligha lesz.- Jó. Volt valami?- Lőttem egy malacot - becsülöm alá a zsákmány méretét - Fejbe, hogy ne kelljen keresni... Nagy szavak! Távol álljanak tőlem, ámbár most örömömben elhagy a szerénység...- Ügyes vagy! Tizenegykor megyek érted! Üresen telik el majdnem három óra. Az őzek még négyszer kijönnek, s többször is látom a távcső megy, s egyszer csak, mintha anyagtalan testű szellemek érkeznének, a szemem jobb sarkából, a tisztás sarkában három fekete gombócot veszek észre! A süldők egy darabig álldogálnak a bokrok előtt, aztán átlósan a tisztáson megindulnak a szóróhoz. A következő pillanatban már kezemben az addig a sarokba támasztott puska... Szívem hevesen dobog, pedig próbálom nyugtatni magamat, nem kell sietni, sőt, nem kell lőni sem, egyelőre csak célzunk... Akkor a szemem sarkából egy nagy disznót is megpillantok, amint a süldők nyomán keresztbe átkocog a tisztáson! Ha lehet, még jobban ver a szívem, bár biztos vagyok benne, hogy koca az újabb érkező... Nagy levegőt veszek hát.. Megnyugodtam mostanra, megcélzóm az egyik tisztán álló süldőt Miközben nézegetem a cél- távcsövön keresztül, egy kis gondolkodásra is van idő. Ha most elengedem őket, jöhet utánuk akár kan is, sőt, lehet, hogy valahol már itt figyeli a terepet a sűrűből valami óvatos, vén agyaras... Némi várakozás és főképpen a türelem erénye nagyobb élménnyel is megajándékozhat! A következő pillanatban ismét mozdul valami tőlem jobbra: egy negyedik süldő indul meg a szóró felé. Ugyanonnan jön, ahonnan előbb a többiek, de valami furcsa rajta... Igen, három lábon ugrál! A fegyvert nem merem mozdítani, a fejemet sem nagyon, de éppen előttem biceg végig, úgyhogy tisztán látom. A fegyver még mindig a vállam- nál, s egy pillanat alatt a lövés mellett döntök: a sánta disznónak valami baja van, lehet törött a lába, léphetett hurokba... Csakhogy, mire a szóróra ér, összekeveredik a többiekkel, álltukban meg elég nehéz megkülönböztetni őket. Egy alomból valók lehetnek, mert nagyjából egyformák, még mindig az anyjukkal járnak... Melyik is a sánta? Nézzük... Utoljára ért fel, ellépett balra... Igen, jobbról a második! Már a homlokán ül a célkereszt, váltómba szorítom a tust... Aztán mégis egy kicsit hátrébb, a fültőre célzok.
