Nógrád Megyei Hírlap, 2006. január (17. évfolyam, 1-26. szám)
2006-01-03 / 2. szám
4 2006. JANUAR 3., KEDD NÓGRÁD MEGYE SZENTHAROMSAG-SZOBOR imm SZCCSény. A város legrégebbi emlékműve a Szentháromság-szobor, amelyet 1761-ben a pestisjárvány megszűnésének emlékére Forgách Zsigmond és felesége készíttetett. Az emlékművet 1930-ban fel kellett újítani. A II. világháború alatti sérüléseket, 1976-ban, Juhász István költségén, a műemléki felügyelőség irányításával javították ki. Az időjárás „vasfoga” olyannyira kikezdte, hogy már nincs is a helyén. A helyreállítására a római katolikus egyház és a város közösen pályázott, sajnos eredménytelenül. Szécsény legrégebbi köztéri szobrát az egyház és a város önerőből állíttatja helyre. Szentendrén, az alkotók már elkészítették az emlékmű elemeit. A tervek szerint az emlékmű felavatására tavasszal kerül sor. Egyszeri, megísiiiétellietetlen esemény volt Salgótarján. A közelmúltban tartották jubileumi, 50 éves érettségi találkozójukat Salgótarjánban az egykori Stromfeld Aurél Gépipari Technikum második, végzős évfolyamának tanulói. A derűs szeptember végi napon ünnepélyes izgalom töltötte meg az utód iskola, a Stromfeld Aurél Gépipari és Építőipari Szakközépiskola auláját, ami igazán nem volt véletlen, hiszen az intézmény életében ez volt a második fél évszázados hasonló esemény. Pádár András A találkozó kezdetére csaknem megtelt az aula, ahol a házigazda, Pataki Ferenc igazgató már gondosan előkészíttette az esemény zavartalan lebonyolítását Az érkező öregdiákokat a jubileumi találkozó előkészítő bizottságának tagjai fogadták, s bizony némely esetben találgatni kellett ki is a másik. Ezen azonban senki sem csodálkozott, hiszen az eltelt fél évszázad nyomait senki sem tudja már letörölni magáról. Az ünnep kezdeteként elkészült a közös fénykép az iskola előtt, hogy a találkozó minden résztvevőjét emlékeztesse későbbi életében is, hogy „volt egyszer egy nagy csapat”. Majd felhangzott a Himnusz, amely mindig a múltra emlékeztet, a mára figyelmeztet, s reményt ad még a jövőre is. Az egykori diákok, a mai nagymamák és nagypapák arcán átsuhant az egykor átélt iskolai emlékek sora, s ez az emlékezés láthatóan visszatükröződött a fényesedő szemekben. Pataki Ferenc igazgató meleg szavakkal köszöntötte az emlékezésre késztető eseményt. Szólt az ötven évvel ezelőtti körülményekről, arról, hogy a három osztályból álló évfolyam tanulói a nehézségeket legyőzve jól vették az érettségi, a képesítő akadályait. Elismeréssel illette az öregdiákok egykori szereplését, akik fél évszázada hozzájárultak a szakiskola alapjainak lerakásához, s a későbbi években az intézet hírnevének öregbítéséhez. Mint mondta, az időközben bekövetkezett számos szakmai változás után ugyan még a régi külsővel, de nagyon gazdag korszerű szakmai tartalommal működik az iskola. Évente átlagosan hatszáz diák olyan szerteágazó szakmai tudást sajátíthat el tanáraitól és oktatóitól, amely megfelel a jövőbeni követelményeknek. Mi még itt vagyunk, örüljünk hát egymásnak - hangoztatta Bozsó István, aki egyébként fáradhatatlan motorja volt a találkozó megszervezésének - mindenekelőtt az elhunytakra való emlékezésre kérte fel a jelenlévőket A lelki befelé fordulást követelő néma tiszteletadást követően elhangzó szavaiban kiemelte: - Mindig, de különösen manapság jó dolog találkozni azokkal, akikkel egykoron közös sorsban éltünk. Látni a másikat, megszorítani a kezét, megölelni és emlékezni a feledhetetlen esetekre, történésekre. Azokat az éveket kezdjük élni, amikor már csak az emlékeiből él a munkában megfáradt ember. Ehhez azonban emlékek kellenek, s nekünk van mire emlékezni! Nekünk már minden nap egy ajándék. Kívánom magunknak, hogy még sok mindennapot éljünk meg. Puszta Béla polgármester megköszönve a számára megtisztelő meghívást az eseményre, üdvözlőszavaiban arról beszélt, hogy' többszörösen jelentős ez a találkozó. Bizonyítja, hogy szép emlékek kötik az öregdiákokat egymáshoz és a városhoz egyaránt. Csak a tisztelet hangján lehet szólni arról, hogy a technikusok távoli vidékekről is eljöttek ide, mert kíváncsiak egymásra, a városra, ahol alkotó életükhöz kellő felkészítést kaptak és a lehetőségeikkel többségében jól éltek. Ők már hozzátartoznak Salgótarján történetéhez. A hagyományokhoz híven koszorút helyeztek el Borsos Gábor, egykori alapító igazgató arcképe alatt, Hargitay Lajos és Lénárt Andor mártír tanárok, politikai áldozatok emléktáblájánál és a névadó Stromfeld Aurél szobránál. A korábbi szokásokhoz híven az osztályfőnöki órát az évfolyam három osztálya együttesen tartotta meg Gedeon János mérnök-tanár közreműködésével. Valójában nem lehet külön részletezni a felszólított öregdiákok szavait, hiszen egy lényeges kérdésben egyformák a sorsok. Az eltelt időben történt testi és lelki változások láthatóan és érezhetően nyilvánultak meg. Gyermekeket bocsátottak szárnyra, unokáik születtek és sajnos hozzátartozóik hunytak el. A különbséget az adja, hogy ki miként gazdálkodott a tudásával, volt-e ereje, vagy akarta-e egyáltalán a felkészültségét gyarapítani, vagy nem; találkozott-e a szerencsével vagy át- léphetetlen akadályokat támasztott neki az élet. Hárman műszaki doktori címet szereztek, többen rangos külföldi cégeknél bizonyították a magyar tudás erejét - és bizonyítják még koruk ellenére is. A magyar ipar egykori felvirágoztatásában számosán elévülhetetlen érdemeket szereztek a legkülönfélébb beosztásokban. Igazolva ezzel azt is, hogy az iskola szakmailag és emberileg felkészülten bocsátotta útra őket Alkalmasan a tudás tovább építésére és a gyakorlati felelős munkára. Noha többen tevékenykednek még, egyre többen választják a nyugdíjat, de nem tétlenkednek. Életelemükké vált a cselekvés, amiről nem tudnak leszokni. Több időt tudnak fordítani az unokákra, akik megfényesítik napjaikat és feledtetik a betegségek okozta fájdalmakat. Az ünnepi programot követően az öregdiákok valósággal megfiatalodva, hajnalig tartó fergeteges jó hangulatban múlatták az időt. S az előző találkozóktól eltérően most egy tapodtat sem mozdult senki, amíg el nem következett a búcsúzás ideje. Együtt énekelték, dúdolták az egykori dalt: „Amikor még húszéves az ember... bizony, bizony húszéves már sosem lehetsz...” Két külföldre szakadt diáktárs ekkor jegyezte meg, hogy mennyire sajnálják, hogy ez volt az egyetlen találkozó, amelyre eljöttek, de végül is csak visszataláltak a gyökerekhez. Azt mondják, hogy a jövőben öt évnél hamarább szeretnének találkozni, mint eddig. A jubileumi találkozó résztvevői meghatottan, örömteli érzésekkel telve köszöntek el egymástóL Aki pedig ezért vagy azért nem jött el a jubileumra, egy örök életre sajnálhatja. Elmulasztotta életének egyszeri és megismételhetetlen örömét. En drog nélkül élek! A Nógrád Megyei Rendőr-főkapitányság a Nógrád Megyei Közgyűlés támogatásával tavaly pályázatot írt ki „Én drog nélkül élek” címmel középiskolás diákok számára. A megye minden részéről érkeztek pályamunkák, összesen tizenegy, amelyeket négytagú zsűri bírált el tavaly decemberben. Az eredményhirdetést Szécsényben tartották, ahol Ferencz Anikó, a balassagyarmati Balassi Bálint Gimnázium diákja vehette át az első díjat. Az első helyezett pályamunkáját most teljes terjedelmében közöljük, de a Nógrád Megyei Rendőr-főkapitányság az idén a pályamunkákból egy kiadványt szerkeszt, amelyet minden középiskolába eljuttatnak majd azzal a céllal, hogy a gyerekek lássák: mennyi minden más van, ami értelmes, kellemes, hasznos elfoglaltság, s ösztönözzék őket arra, hogy minél többen éljenek drog nélkül. Fekszem az ágyamon, és csak figyelek. Figyelem a plafonon mászó pókot, a falvédőn kígyózó mintákat, és a folyosón fólhangzó lépteket. Érzem, ahogy az ereimben lüktet a vér, hallom szívem dobbanásait. Érzem, hogy élek... Nekem ennyi bőven elég ahhoz, hogy „lebegjek”. A zene dübörög. A vérem pezseg. Ritmusra rezdül minden porcikám. Fölszabadulok a kétségek, a gátlások bilincsei alól, és boldog vagyok. Mert táncolok. Nekem ennyi bőven elég ahhoz, hogy „lebegjek”. Már szinte görcsösen nevetek, és nem tudom abba hagyni. Csorog a köny- nyem. Végem! Kinyúlok! Még egy Atis vicceiből és világgá szaladok. Nekem ennyi bőven elég ahhoz, hogy „lebegjek”. Érzem ölelésének melegét. Forró leheletét. Szívének dobbanásait. Érzem ajkainak puhaságát. Forog körülöttem a világ, de már nem is létezik. Csak ő és én. Nekem ennyi bőven elég ahhoz, hogy „lebegjek”. Egyik tappancsát teszi a másik után. Csak csetlik-botlik. Egy nagyobb lendület a padlóra küldi. Tengerkék szemeit rám emeli és nyöszörög. Fölkapom. Megborzolom puha bundáját. Tényleg olyan puha, mint egy plüssállatka. Nincs aranyosabb egy kölyökkutyánál. Nekem ennyi bőven elég ahhoz, hogy „lebegjek”. Ülök a buszon. Nézem az elsuhanó tájat. Hallgatom a CD-lejátszóból szóló zenét. Eltölt a nyugalom. Hurrá! Nemsokára otthon vagyok. Nekem ennyi bőven elég ahhoz, hogy „lebegjek”. Forrón süt a nap. Szinte már elviselhetetlenül meleg van. Ülök a teraszon. Nézem a járókelőket. Érzem, ahogy a fagyi végigcsurog a kezemen. Lenyalom a végigfolyó cseppeket. Isteni ilyenkor a citromfagyi. Nekem ennyi bőven elég ahhoz, hogy „lebegjek”. Galériában ácsorgók már vagy 2 órája és még csak egyetlen képet láttam. De ezelől az egy elől nem vagyok képes elmozdulni. Megdelejeztek a formái és színei. A művész vagy zseni, vagy valóban szíwel- lélekkel dolgozik. Egyszerre árad belőle a nyugalom, légiesség, a tűz és a vadság. Még mindig léteznek igazi művészek. Nekem ennyi bőven elég ahhoz, hogy „lebegjek”. A szobát belengi a füstölő szédítő illata. Árnyak táncolnak a falon a gyertyák fényeitől. Lágy dallamok szólnak a magnóból. Én ülök a földön becsukott szemmel, ellazultan. Érzem, hogy vagyok, de nem érzem az ezzel járó feszültséget. Értem a lét értelmét, pedig nem is kutattam utána. Mély levegőt veszek, és visszatérek a valóságba; s jól érzem magam. Kiveszem a lejátszóból a jógakazettát. Nekem ennyi bőven elég ahhoz, hogy „lebegjek”. Kezemben érzem a labdát. Nagy levegőt veszek és megindulok vele. A pattogó labda ütemére dobog a szívem. Felpörög az adrenalinszintem. Egyenes út vezet a palánkig. Az utolsó három lépést kiszámolom és nem vétem el. Már csak a kosáron átsuhanó labda hangját hallom meg. Sikerült! Nekem ennyi bőven elég ahhoz, hogy „lebegjek”. Tusfürdő illata és pára lengi be az egész helyiséget A meleg víz lágyan öleli körül a testem. A fáradtság lassan száll ki a tagjaimból. Olyan, mintha újra a biztonságot nyújtó anyaméhben lennék. Rettentően jólesik a forró fürdő. Nekem ennyi bőven elég ahhoz, hogy „lebegjek”. Járok butikról butikra. Már vagy húsz ruhát próbáltam fel. Már vagy százszor elképzeltem, mikor venném fel az egyes darabokat. Aztán vagy harmincszor jöttem ki úgy, hogy örültem annak, hogy nem vettem semmit, mert még mindig találok sokkal jobbat. Nekem ennyi bőven elég ahhoz, hogy „lebegjek”. Olykor sírok. Olykor nevetek. Olykor a takaró sarkát gyűrögetem félelmemben vagy izgalmamban. De az utolsó oldalakat mindig meggyászolom. Mert nincs tökéletes könyv... egyszer mindegyiknek vége van. Nekem ennyi bőven elég ahhoz, hogy „lebegjek”. A könnyeimmel mintha a szomorúság is távozna a testemből. A zokogás fölráz a csalóka biztonságot nyújtó fájdalomtengerből. Az utolsó szipogások alatt rájövök, hogy van megoldás minden problémára, ha más nem, a belenyugvás és elfogadás. Nekem ennyi bőven elég ahhoz, hogy „lebegjek”. Embertömeg. Csápoló karok. Dübörgő zene. Büszke sztárok. Tajtékzó rajongók. És én is köztük vagyok. Együtt tombolok és éneklek a tömeggel. Nekem ennyi is elég ahhoz, hogy „lebegjek”. Nekifutásból vetem bele magam a vízbe és bemutatok egy bámulatos hasast. Röhög az egész társaság. Én is. Aztán jön a következő mutatvány. A mutatványos a nyakamba zúdul. Kénytelen vagyok a partra úszni, különben megfulladok a nevetéstől. Nekem ennyi bőven elég ahhoz, hogy „lebegjek". Ülök a váróteremben és kissé szorongok. Nagyon régen volt, mikor elváltunk. Szinte éveknek tűnik. Mikor fölhangzik a közlemény, hogy befutott a szerelvény, nagyot dobban a szívem. Fölállok és kisétálok a peronra. Mikor megpillantom, elillan minden kétségem vagy szorongásom. Odarohanok hozzá és átölelem. Ő viszonozza az ölelésemet, együtt nevetünk és sírunk. Végre hazaért. Nekem ennyi bőven elég ahhoz, hogy „lebegjek”. Bársonyos fekete, bordó, melegbarna és indigókék köntösében lebben virágról bokorra, bokorról az ég felé. Mintha csak lebegne a szél szárnyain. Nincs tisztában delejező hatalmával, ártatlanul kerít hálójába az ég királynője, a lepke. Nekem ennyi bőven elég ahhoz, hogy „lebegjek”. Érzem, ahogy a forró ital végigfolyik a torkomon és mintha egyenesen a véremet melegítené fel. A dermedtség kiszáll az ujjaimból, ahogy körülfogom a csészét. A tejszínhabot lenyalom az ajkaimról és elmosolyodom. Télvíz idején remekül jön néha a forró csoki. Nekem ennyi bőven elég ahhoz, hogy „lebegjek”. Bámulok magam elé, de nem látom, mi van ott. Mintha megszűnt volna számomra a jelen. Halvány, egyre erősödő képek jelennek meg a fejemben. Egy csoport idétlen maskarába bújt elsős. A tavalyi gólyaavató. Hangosan fölnevetek az emlékek láttán, körülöttem mindenki csodálkozva pillant rám. Elmesélem, mi jutott eszembe, aztán mindenki előszedi a saját kis történetét. A nosztalgia meg sem áll a kifulladásig. Nekem ennyi bőven elég ahhoz, hogy „lebegjek". Ülök a moziban a barátommal. A képkockák peregnek egymás után. Valami őrült akciófilmet vetítenek. Az izgalmasabb jeleneteknél a vászonra tapadunk, az unalmasabbnál egymásra. Nekem ennyi bőven elég ahhoz, hogy „lebegjek". A felvonó fólér a hegy tetejére. A havon megcsillan a napfény. A süéceket irányba állítom és már suhanok is. Kecsesen szla- lomozok az emberek között A sebességtől a szél az arcomba vág, mégsem fázom, mert a mámor magával ragad. Nekem ennyi bőven elég ahhoz, hogy „lebegjek”. Ülök a szőnyegen és belebámulok a tűzbe. A lángok nyaldossák a fahasábokat, akár ha szerelmesek lennének. Körülölelik és fölfalják, akár az ember lelkét a szerelem. A narancsos ragyogás visszatükröződik íriszemről és föllobbantja lelkem rejtett zugait. Nekem ennyi bőven elég ahhoz, hogy „lebegjek”. Hideg vízpermet hullik a bőrömre és összeborzongok. Megszűnik a hőség, és érzem, ahogy felfrissül a testem. Mikor kilépek a zuhany alól, a hidegtől zsibbadt tagjaim életre kelnek és szinte táncot járnak. Nekem ennyi bőven elég ahhoz, hogy „lebegjek”. Nyálkás, nyúlós ködben haladok, a színek maszatosak. Valahonnan halk dúdo- lás hallatszik... Mintha belőlem szólna. Csak megyek előre, bár nem tudom, ez mit jelent. Minél bentebb haladok a sűrűben, annál világosabban érzem a dallamot. Lassan már értem is. Egyszer csak azt érzem, hogy figyelnek. Megfordulok, és egy szempárba ütközők... Fölébredek. Nekem ennyi bőven elég ahhoz, hogy „lebegjek”. Vörösben pompázik az ég alja. A lebukó nap festi ezer színűre. A világ most mutatja legszebb arcát, pedig haldoklik. Az egyre közeledő éjszaka elnyeli a pompát, de az utolsó sugarak még ránkmosolyognak, jelezve, hogy visszatérnek... Nekem ennyi bőven elég ahhoz, hogy „lebegjek”. ■ Ferencz Anikó, Balassi Bálint Gimnázium, Balassagyarmat
