Nógrád Megyei Hírlap, 2006. január (17. évfolyam, 1-26. szám)
2006-01-28 / 24. szám
4 2005. JANUAR 28., SZOMBAT KULTÚRA Agárdy Gáborról - színházszünetben Fogyatkoznak a „NEMZET SZÍNÉSZET’ (megérdemlik a csupa nagybetűt): egy-egy állócsillaggal mindig kevesebb ragyog a magyar színjátszás egén. Azok közül, akik elsőként kapták meg e komoly rangot jelentő címet, néhány éve már Kharón ladikján hajózik Bessenyei Ferenc, Lukács Margit és Sinkovits Imre, az elmúlt napokban pedig az elíziumi mezőkre távozott egy újabb legenda, Agárdy Gábor is. Elhunytával ismét igazolódott, hogy - dacára minden ellenkező jelnek, híresztelésnek - a „színész is ember”. Agárdy Gábort nyolcvannégy éves korában érte a halál. Szép kor - szokás mondani egy úgymond átlagemberre: élhetett volna még, a kenyere javát azonban már megette. A színésznél azonban másként számláltatnak az évek: még többnek, sokkal többnek számítanak. Különösen érvényes ez Agárdy Gáborra, aki majdhogynem hét évtizedet töltött a színpadon. 1937-ben, mindössze tizenöt évesként kezdte Szegeden és egy miskolci kitérő után 1952- ben lett budapesti színész. Nem sokat vándorolt: a Fővárosi Operett Színház, az Ifjúsági, majd Petőfi Színház után 1964-ben került a Nemzetibe, ahol végleges otthonra talált. Élete szinte utolsó pillanatáig hű maradt a színházhoz, a betegágyból is fel-felkelt egy-egy szerep - főként „A gyertyák csonkig égnek” Konrádja - kedvéért. Szerencse, hogy e remek előadást még sikerült filmre venni és ezáltal is őrizni Agárdy Gábor alakját. Persze megőrződik ő mindazok tudatában, emlékeiben, akik egyszer is látták, hallották akár valamelyik komoly drámai szerepben, akár mint a nagy komédiások egyikét. Oldalakat tenne ki színpadi fellépéseinek felsorolása s e lista a film-, a tévés és rádiós szerepeivel jóval tekintélyesebbre bővülne. Felejthetetlen alakítást nyújtott például a Koldusopera „Bicska Maxijaként, a Svejkben Katz lelkészként és a My fair Lady-ben Doolittle figuráját megelevenítve. Kétszeres jászai Mari-díjas volt, többek között kitüntették az „Érdemes” és a „Kiváló művész” címmel és 1985-ben megkapta a művészembereknek adható legmagasabb elismerést, a Kossuth-díjat is. Örökös tagja lett a Halhatatlanok társulatának és a Nemzeti Színháznak is. Teljes joggal, hiszen több mint negyven évet töltött abban a Hevesi Sándor téri épületben, amelynek tábláját néhány évvel ezelőtt Magyar Színházra cserélték. A Nemzetit elvihették onnan, őt azonban nem tudták mozdítani... A modern világ vívmányaitól - így a számítógéptől is - idegenkedett, viszont minden mást, amit kézzel lehetett, megcsinált. Ihletett önkifejezési forma volt számára a képzőművészet, az ikonfestés is. „Láttatja a láthatatlant” - nyilatkozta róla korábban egy görög katolikus megyés püspök. A pannonhalmai apátságban, az orosz Danyilov-kolostorban, Vatikánban is vannak művei és ajándékként már Fokvárosba is eljutottak. Krisztust ábrázolta legtöbbször. „Kifogyhatatlan gazdagságú lelki élmény őt megjeleníteni” - nyilatkozta. Színészkollégái, pályatársai között nagy megbecsülésnek örvendett. Kállai Ferenc - akivel kortárs, sőt a véletlen folytán az elmúlt hetekben betegtárs is volt - szerint mindenki szerette, predestinált volt a szeretetre. Őze Áron „szívbe markoló bohócaként jellemezte, akitől generációk tanultak mesterségbeli tudást, emberi tartást. Nem kell most szomorkodni, búslakodni, hogy elment, inkább örülni kell, hogy egyáltalán itt volt. Avar István azt hangsúlyozta, hogy a színpadon soha nem lehetett zavarba hozni. A lényegre azonban talán leginkább Raksányi Gellert tapintott rá, amikor azt mondta, hogy Agárdy Gábor a színház nélkül nem tudott élni. E véleményekhez képest is érdekes, hogy önmaga legjobb személyes tulajdonságának Agárdy a becsületet tartotta. „Nem csaptam be még életemben senkit. Amit ígérek, azt megtartom, bármilyen nehézségbe kerül. Vagy nem ígérek. Nem bántok embereket... Nem tudok gonosz lenni, irigy, j habzsoló. Nem érdekel, hogy * ‘ mit mondanak. Az érdekel, hogy a közönség amikor néz engem, kapja meg azt, amit szeretne tőlem látni ” - fogalmazott a Jánosi Zoltán 1 szerkesztette „Nem- „ zet Színészei” című kötetben. A salgótarjáni közönség viszonylag gyors egymásutánban kétszer is láthatta Agárdy Gábort alózsef Attila Művelődési Központ színpadán. 2002 októberében a Magyar Színház e helyütt is bemutatta Márai Sándor„A gyertyák csonkig” égnek című, cselek- ménytele- nül is izgalmas, külföldön is népszerű regényének, Pozsgai Zsolt által drama tizált változatát IglódiIstván rendezésében. E darab - csakúgy, mint két társának, Csernus Mariannenak és Avar Istvánnak is - valóságos jutalomjátékot jelentett Agárdy Gábornak is. Láthatóan élvezte a riposztozást, a mély gondolatokkal teli dialógusokat, teljes odaadással vett részt a bizalomról és az árulásról, az etikai értékek devalválódásáról szóló drámának az előadásában. „Amíg az embernek dolga van a földön, addig él” - tolmácsolta hitelesen Márai szavait. Legutóbb - és most már tud- M juk, hogy utoljára - tavaly áprilisban lépett fel Salgótarjánban, természetesen a Magyar Színházzal. A városban töltötte a két bérletes előadás közti éjszakát, sőt vendégségben is járt egy baráti családnál. Slawomir Mrozek „Tangó” című abszurdjában játszotta akkor Eugenius nagybácsi - aki egy darabig éppen őskonzervativizmusa révén csatlakozik a világot sarkaiból kiforgatni igyekvő Artúr tisztázatlan, visszafelé és tekingető reformjaihoz, később azonban a szabadosság kiábrándítja a változásokból - szerepét. E Csiszár Imre rendezte groteszk parabolában is megtalálta a helyét, meggyőzőnek bizonyult. Bár országszerte javában tart a színházi szezon, Salgótarjánban kényszerű, hosszabb szünet szakította félbe az évad programját. Az ok azonban örvendetes: a tavasz végéig, a nyár elejéig korszerűsítik, konferenciák megrendezésére is alkalmassá teszik az előadásoknak helyet adó lózsef Attila Művelődési Központot. A meghirdetett tízből eleddig hét produkció került színre, s három még - Móricz Zsigmond: Nem élhetek muzsikaszó nélkül (Turay Ida Színház), Moliere: Tudós nők (Magyar Színház), Luigi Pirandello: IV. Henrik (Radnóti Miklós Színház) - hátra van. Be kell vallani, hogy már most hiányzik a színház. S e hiányérzet Agárdy Gábor esetében már végleges, pótolhatatlan. Köszönjük, amit kaptunk Tőle, köszönjük, hogy találkozhattunk Vele! Csongrády Béla Új (régi) könyv Madách Imréről Alighogy kiörültük magunkat Madách Imre „Az ember tragédiája” című művének Kerényi Ferenc által sajtó alá rendezett szinoptikus kritikai kiadásának múlt évi megjelenésekor, máris újabb vaskos kiadvánnyal gazdagodott a szegényesnek egyáltalán nem mondható Madách-irodalom. A budapesti székhelyű, de Nógrádhoz természetszerűen sok szálon kapcsolódó Madách Irodalmi Társaság sorozatának 45. köteteként látott napvilágot - már 2006-os dátummal - Radó György és Andor Csaba „Madách Imre életrajzi krónika” című munkája. Sokaknak ismerősként csenghet a cím, hiszen az 1994-ben elhunyt Radó György jeles Madách- kutató ugyanezt írta a címlapra, amikor 1987-ben a Balassi Bálint Nógrád Megyei Könyvtár kiadásában megjelentette könyvét. Nagy jelentősége volt ennek akkoriban, hiszen az 19ó7-ben már Madách-díjjal kitüntetett szerző sok éves kutatómunkáját összegezte ebben az alapmunkának tekinthető formában. Ráadásul a tizenöt fejezet - amely beágyazódik a korabeli legfontosabb világesemények, a magyarországi és a Nógrád megyei történések sorába- újszerűén, napokra lebontott kronologikus sorrendben jelenítette meg Madách életének minden lényegesnek ítélt - családi, közéleti és értelemszerűen irodalmi vonatkozású - mozzanatát. Radó György természetesen utalt a Madách-életrajzok előzményeire- már a bevezető tanulmányban is megnevezett jó néhányat a filológiai igényűek, a szépirodalmi jellegűek és azok közül, amelyek csupán egy-egy életszakaszt vizsgáltak -, a függelékekben korrekten közölte a forrásműveket, a helységnévmutatót, a Madách- művek mutatóját és a névmutatót, számba vette Madách utóéletét és A Madach Könyvtár - Új folyam 45. kötete a Tragédia szépirodalmi hatását is. Az életrajz egyik újdonsága az volt, hogy a költő születési dátumát az 1865 utáni publikációk, kézikönyvek, lexikonok által ismertetett és a közvéleményben elfogadtatott 1823. január 21-e helyett egy nappal korábbra, január 20ára helyezte általa igazoltnak vélt adatok alapján. Radó György eleve tervezett egy második kiadást, folyamatosan gyűjtötte a kiegészítéseket, módosításokat. Halála óta újabb adatok váltak ismertté, s miután az eredeti mű szerzője Andor Csabát bízta meg az új kiadás megjelentetésével, kézenfekvő volt, hogy a 2006-os kötet a Madách Irodalmi Társaság sorozatában, a Madách- életrajz kutatásában egyébként is elmélyült, sokat publikáló társasági elnök közreműködésével realizálódjon. Andor Csaba - noha sok változást eszközölt az 1987-es kiadáson, nyilván beépítette az új kutatási eredményeket, ugyanakkor például mellőzte a mű gerincét alkotó szöveghez mérten másodlagosa jelentőségűnek ítélt részeket, a szövegközi képeket és a könyv végi műmellékleteket, a társadalmi háttérre vonatkozó eseménytörténetet és a Madách halála utáni történéseket, egységesítette az időrendi jelöléseket, másként közölte a Ma- dách-műveket, nem kért fel lektor(oka)t - nem módosított az alapvető koncepción és struktúrán. így az új - kemény- táblás, hétszáz oldalas - kötet méltán tekinthető az alapmű javított és átdolgozott kiadásának, mint ahogyan éppen a kiegészítések, a bőséges hozzáírások révén Andor Csaba is jogosan tekintheti magát mestere, Radó György melletti társszerzőnek." CS. B. Múlt heti rejtvényünk helyes megfejtése: J(i volt az az idióta, aki mágnespatkót szögezett a mézeskalács házamra?”. Szerencsés nyertesünk: Dunai Bence, Pásztó, Akácfa út 13. Kérjük, mai rejtvényünk megfejtését legkésőbb február 2-éig juttassák el szerkesztőségünkbe, az 1000 Ft-os vásárlási utalvány szintén itt vehető át!
