Nógrád Megyei Hírlap, 2005. december (16. évfolyam, 280-304. szám)

2005-12-27 / 300. szám

1 4 NOGRAD MEGYE 2005. DECEMBER 27., KEDD Szent Hubertusz kegyelméből Az igazi vadászat Vékony jégkérget húzott a pocsolyákra az éjszakai fagy, dérré vált a harmat, a szélcsendben a jégkristályok megültek a fák gallyain is. Felhőtlen az égbolt, a nap a kora reggeli párafátyolon keresztül beragyogja a világot, miközben a terepjáró lassan, de biztosan gyű­ri a távolságot a rossz földúton az erdő felé. Cserháthaláp és Mohora között kanyarodunk be az erdőbe, ahol a mindig árnyékos vízmosásokban és mélyen kijárt földutak aljában úgy néz ki a na­pok óta összegyűlt a dér és a zúzmara, mintha ujjnyi hó esett vol­Faragó Zoltán Tizenkét osztrák vadász, a helyi Cser­hátalja Vadásztársaság körülbelül hu­szonöt tagja, akik fegyver nélküli hajtő­ként vesznek részt a vadászaton, leg­alább tucatnyi vaddisznós kutya, több­ségük a legjobb foxivérbó'l, meg a tudó­Vadászkalap mellett tölgygally: a nagyvad elejtőjének jelképe sító, hátizsákkal és fényképezőgéppel felszerelkezve. Előbbiekből áll az azna­pi három hajtás résztvevőserege, kivéve persze a főszereplőt: a vaddisznót. Fele­lősségteljes, nem kis figyelmet és állóké­pességet igénylő fajtája ez a vadűzés- nek, mind a puskások, mind a hajtok ré­széről, ráadásul az eredményesség érde­kében alapos, aprólékos és előbbiek mi­att eléggé hosszadalmas szervező- munkát is igényel. A mai napon megva­lósítandó, igencsak összetett hadműve­let levezénylése Frenyó Gyula hivatásos vadász feladata, aki megy is annyit he­gyen-völgyön, vízmosáson, bozóton ke­resztül, sáros földutakon, hogy aki nem szokta a cserháti terepet, már a negye­dénél kidőlne mellőle. Fegyver helyett mobiltelefonnal jár, alkalomadtán pedig traktorra ül, nagyobb távolságokra pót­kocsin szállítja a puskásokat. Mindenesetre az első hajtás helyére gyalog igyekszünk, közben pedig elme­gyünk egy szóró mellett. Fácánkakast verünk fel, majd egy mély úton kapasz­kodunk felfelé az akácosban.- Bika - mondja magyarul az egyik osztrák, a sárban kirajzolódó, tenyérnyi nyomot mutatva. Pár perc alatt egy kitisztított akácos­ba érünk. Szép rudaserdő, a domb gerin­cén néhány vénséges, töredezett koroná- jú, mohás törzsű cserfával, mögöttünk pedig a Cserhátra annyira jellemző, gyertyán, cser, kocsánytalan tölgy, akác, erdei fenyő és néhány elszórt vad­gyümölcsfa alkotta erdő húzódik. Egy nyíltabb helyen itt állítanak le az egyik osztrák vadász mellé, itt, ha jön valami, könnyebb fotózni, mint a vízmosások szabdalta, bozótos terepen. Lepako­lunk, rendezkedünk, eltúrjuk lábunk alól az avart - nicsak, mennyi sárga ju­harlevél fagyott ide - most látom csak, hogy fává nőtt mezei juhar alatt van a leshelyem. A vadásszal suttogva próbálunk szót váltani, ő angolul nem tud, én németül felejtettem el azt a keveset is, ami mént valamikor - mire az osztrák megszólal magyarul. Nem perfekt persze, de amennyi a vadászathoz kell, annyit tud. Különben sem nyelvórára jöttünk, ha­nem vadat lesni, ha lehet: lőni, vagy, ami még nehezebb, fotózni... Várunk hát türelmesen, a Mohora fe­lől induló hajtők lármája nemsokára fel­ér hozzánk. Aztán egyszer csak ugatni kezdenek a foxterrierek, s éles hangjuk azt jelzi: disznóra bukkantak. A hajtás azonban hosszú, az elején ritkán ugrik a fekete csuhás vad, még várnunk kell. A vánszorgó percek összeállnak úgy egy szűk órává, amikor valami halk zörgés­sel végigfut a bozótban, tőlünk bal kéz felé. Egy róka igyekszik kifelé a hajtás­ból, rálőni nem lehet, el is tűnik a követ­kező pillanatban a szemünk elől. A szomszéd azonban jobban láthatja, mert dördül a fegyvere. Vajon eltalálta-e? Nem könnyű golyóval rókát lőni, főleg futtában... Aztán nemsokára máshonnan is hangzik egy-egy lövés, amitől az ember egy pillanat alatt elfelejti, hogy mi is járt a fejében a várakozás hosszú ideje alatt.. A következő pillanatban valami csör- tetés hallatszik, majd a bal kéz felől lé­vő szomszéd kétszer is lő. A következő pillanatban éppen felette, a domb gerin­cén megpillantom az első disznót - de még milyet! Fehér szőre szinte világít a gyertyán és cserfák sötétszürke törzse között, bal oldalán nagy, ovális folt - egy igazi babos disznó! A mellettem álló osztrák is célozza, de nem lő. Vagy nem látta rendesen a fák között, vagy azért nem lőtt, mert a domb gerincén volt, s nem tudhatta, hová csapódik be a célt té­vesztő, vagy a vadat átütő lövedék. így helyes. Inkább menjen Isten hírével, minthogy a legcsekélyebb bizonytalan­ság legyen a lövést illetően. Elcsörtet a babos disznó, marad he­lyette - a csend. Nem sokkal később az­tán egy csuszka kezd el kiabálni a közel­ben, cinegecsapat érkezik, a domb ge­rincén pedig újabb róka fut át előttünk. Holló korrog valahol magasan - tudják, hogy vadászat idején esik valami zsák­mány nekik is - majd a jobb oldali szom­széd lő valamire. Az én osztrákom is kapja a puskáját, várjuk, hogy jöjjön va­lami, s a domb gerincén át is szalad egy róka. Megijesztette azonban az előző lö­vés, úgy szalad vissza a hajtásba, mint­ha kergetnék. Nem is sikerül rálőni. Apránként közelednek a hajtők, el­árulják a kurjantások. Aztán egy őzsuta baktat végig előttünk, mindenféle sietség nélkül. A szomszéd felől közben egy szaj­kó érkezik rémült riasztással, rekedt ki­abálása visszhangot vet az erdőn... A kö­vetkező pillanatban a kutyák veszettül ugatni kezdenek, s éppen felénk közeled­nek! A sógor vállához emeli a fegyvert, szájából kiesik a cigaretta... A következő pillanatban egy, majd még egy vaddisz­nó fut el előttünk, egyikre az osztrák rá is lő... Egy szívdobbanásnyi idő múlva már előttünk a harmadik disznó, mire a vadász leereszti fegyverét...- Koca. Nagy. Van meg száznegyven kiló - mondja magyarul. Igazi vadász a sógor! A dombélen ál­ló babost is elengedte, meg a kocát is, a jövő évi nemzedéket a szíve alatt hordo­zó csuhást. Éppen itt tartunk, amikor vagy hat terrier lohol végig előttünk az oldalban, a menekülő disznók nyomán. Nemso­kára aztán egyenként visszaszállingóz­nak, ami azt is jelzi, hogy a süldőt nem érte a lövés, nem érzik a vér vagy a vad által az ijedtségtől termelt hormonok szagát, így nincs miért követniük őket. felszántott domb húzódik, oldalában akácos folttal. Három, hangyányinak lát­szó őz igyekszik keresztbe rajta, hatalmas ugrások­kal. Alighanem a hajtők riasztották meg őket. A bozótosodé dombtetőn az enyhe szélben beszélget­ni kezdenek a cserfacseme­ték: barnára aszalódott lombjaik szakasztott olyan üzeneteket küldenek egy­másnak, mintha valami kö­zeledne... Valahol egy fá­cánkakas kezd el kaka­tolni, rémülten menekül valamerre, aztán vagy hat­hét holló kezd el körözni a domb körül. Később egy héját látok, majd a hajtők Hajtők foxterrierekkel megerősítve kiáltásai közé kutyaugatás keveredik. Éppen felém indult meg va­lamit, közelednek a ebek, majd a bozó­tos szélén, éppen ott, ahol Frenyó Gyu­la mutatta, keresztbe átfut egy vaddisz­nó! Nemsokára jön a második is, ez már sokkal kényelmesebben halad, sőt, a bokrok takarásában meg is áll egy kis tájékozódás végett. Fényképezem is őt szorgalmasan, bár kissé messze van. Alig tűnik el az erdőben, lövés csattan. Egészen biztos, hogy rá lőtt valaki, de a lövedék becsapódását nem lehetett hal­lani, de ezen a fedett terepen bizonyta­lan az ember füle. Eltelik egy kis idő, s a szemközti domb bozótosában, egy kis tisztáson két feke­te foltot, vaddisznókat látok átfutni. Ép­pen az előző hajtás helyszíne felé tarta­nak, s rövidesen lövés hallatszik onnan Megkerült a nagy, fekete koca, amelynek elejtését (legalábbis az előzményeket) a magaslesről sikerült végignézni A dombtetőn keresztülfutó vaddisznó Nemsokára kiérnek a hajtők, ők ér­keztek Mohoráról. Kedves ismerős is van közöttük: Csikány István, a társaság vadászmestere sem kímélte az ilyenkor kötelező fényvisszaverő mellényt a bozó­tosban. Az első hajtásban három disznó esett, a balról elálló szomszéd egy olyan het- venkilós kis kant hozott terítékre, ami a babossal együtt jött. A szóró körül gyü­lekezünk, aztán gyalogszerrel elindu­lunk a második hajtás helyszínére. Frenyó Gyula haditerve szerint leállnak a puskások, a hajtők egy része gyalog, más része a traktor platóján dombokat, erdőket kerülget előbb... Helyismeret hí­ján nem értem, de a hivatásos vadász nagyon érti a dolgát, az látszik! A hajtás megszervezése nem kis munka. Ezúttal egy magaslesen várhatom a disznókat, előtte a hivatásos vadász megmutatja, hol fognak átváltani. Hosszú várakozásra készülhetek, de a földi élvezetek csúcsa: süt a decem­beri nap, a késői meleg egy bágyadt le­gyet is kicsalogat a magasles egyik oszlopára. Leshelyem dombtetőn van, közepén jó széles bozótos csík jelzi, hogy hol futhatott egykor az ide veze­tő földút. Három korhadó szőlőkaró a délkeleti oldalon arról árulkodik, hogy valaha valaki megpróbálkozott itt a vincellérkedéssel, sőt, a bozótból még kiemelkedik néhány kiszáradó dió- és szilvafa is. A távolban, nyugat felé a Börzsöny szürke körvonalai vesznek a párába, körben a Cserhát dombjai hul- lámzanak, az egyetlen innen látható épület a mohorai templom: valósággal fehérük a messzeségben. Előtte nagy, is. Valóban, két vagy három puskást ha­gyott a hivatásos vadász a gerincen át­váltó vadra. A hajlaton túl jól látok két osztrákot is, majd kettejük között valami, innen borsszemnyinek látszó feketeség moz­dul... Vaddisznó! Az egyik osztrák lő, mire a feketeség lefelé indul, ismétel­ni azonban nem lehet, mert a társa a lőirány közelében áll! Utóbbi vadásztól nincs is messze a sebzett, de ő nem láthatja a sűrűben... Mindenesetre a lesről jól megfigyelhető, hogy lassan mozog a disznó, meg-megáll, eltalál­hatták az előbb. Elmennek a hajtők, dördül még né­hány lövés, aztán jön Gyula és leballa­gunk a gyülekezőhelyre. Itt lesz a gyors szendvicsebéd, forró teával, s miközben az élelmet hozó traktort várjuk, Pásztor Sándor, a vadásztársaság tagja, körbe- nyomoz egy sűrű akácost, ahová éppen az a disznó váltott be, amelyik megseb- zését a magaslesről láttam. Mivel nin­csenek kivezető nyomok, a vad ott van a közelünkben!- Uraim, segítenének? - kérdi a haj­tókát, mire ketten kutyástól pattannak, hogy vallassák egy kicsit a sűrűséget... Egy perc sem telik bele, felhangzik a nyiff-nyaff, a disznó pedig, negyven em­ber szemeláttára, átugrik az úton, s a völgy másik oldalán lévő erdőben tűnik el! A hirtelen mozgásra a sűrűből négy erdei fülesbagoly repül fel, s ró gyors szárnycsapásokkal kisebb-nagyobb kö­röket a megzavart nappalozó tanyahely körül. A kutyák már a völgy másik olda­lán fogják a sebzett disznót, puskás em­ber is siet utánuk... Ebédelünk, közben a fülesbaglyok egyenként visszaszállingóznak az aká­cosba. Halljuk, hogy ugarnak a kutyák, aztán lövés dördül, de a kutyák között nehéz a vadat célba venni... Végül az egyik osztrák Frenyó Gyulának adja át a fegy­verét, aki - nem a kutyaugatás felé in­dulva, hanem a hangok elé vágva - el­szalad meglőni a sebzett disznót. Mire az ebéddel végzünk, kézre is keríti. Nagyra nőtt, koromfekete állat, de koca. Irány a harmadik hajtás helyszíne! Terepjáróval megyünk, rossz az út, csúszkál rajta a traktor utánfutója is, de csak feljutunk egy domb gerincére. .Alat­ta egy akácos a hajtás vége. A lehető leg­tisztább lőállásbán állhatok meg, dr. Nagy Péter, a vendéglátó társaság elnö­ke társaságában. Az akácos alját vízmo­sások szabdalják, mélyükön rejtve jár­hatnak a disznók, s ki is használják a fe­dezéket. Alig indul el a hajtás, a legmé­lyebb árok végében álló osztrák rövid időn belül már harmadszor lő, de hát ő belelát a vízmosás aljába. Nemsokára mi is látunk egy rókát, egészen világos színű példány, olyan, mint a kissé sület- len zsemle. Utána csak percek telnek el, s két disznó jelenik meg az egyik víz­mosás peremén! Éppen a túloldalt elál­ló osztrák felé tartanak, aki nem lőhet, mert egy bokros folt eltakarja előle a csuhásokat. À következő pillanatban egy újabb, az előbbieknél nagyobb disz­nó bukkan elő a vízmosás peremén! Nagy Péter céloz, lő, a disznó erre megáll, mintha gondolkodna, aztán las­san tovább indul, felfelé az oldalban. Újabb lövés, de ayad nem jelzi, hogy ér­te volna a lövedék. Nemsokára eltűnik a bozótosban. Öt kutya követi, három közülük rövidesen visszajön, de kettő elmarad... Rövidesen vége az utolsó hajtásnak, esett itt is vagy három disznó, méghozzá az egyik babos! Csak nem a reggel látott? Aztán szalad az egyik vadásztársasá­gi tag, hogy Nagy Péter disznóját fogják a kutyák, valahol a gerincen túl... Még tart a lővilág, az elnök futva indul, hogy a vadat kézre kerítse. Sötét van már, mire minden puskás, hajtó, kutya és a meglőtt vaddisznók is a teríték helyére ér. Tűz lobog a fenyő­gallyakkal bekerített kis térség két olda­lán, a hold is kikukucskál pár percre a felhők közül, hogy lássa a kilenc vad­disznó ravatalát. Időközben megérkezett Nagy Péter is, megkerült az ő disznója is! Utolsó formaságként Csikány István jelentést tesz az elnöknek a vadászat eredményéről, majd a vendégek a trak­tor platóján visszatérnek Cserhátha- lápra, a terepjáróikhoz. A házigazda társaság tagjai még ma­radnak, akad tennivaló a lőtt vaddal, meg aztán másnap újabb vadászat, Iliny közelében. így van ez: ami a fizetőven­dégnek a legnemesebb értelemben vett szórakozás, az a vendéglátónak a legko­molyabb munka - bár a bevétel is az utóbbié.

Next

/
Oldalképek
Tartalom