Nógrád Megyei Hírlap, 2005. október (16. évfolyam, 229-254. szám)

2005-10-27 / 251. szám

I Fészek egy „lakó” szemével SA7TÓ V> TANULÁS Egy vár a sorból Tekintve, hogy szerénységem a nagyvilág és lakosainak rezgései­re, színfoltjaira, apró csodáira, mozzanataira kiváltképp érzékeny gólya, természetesen éberen tanul­mányozom újdonsült fészkelőhe­lyemet, és magamban - lévén új bérlő - ki is értékelem azt Augusztus volt, tombolt az isko­lára kárhoztatott nebulók által pi­ros betűs ünnepként tisztelt nyá­ri szünet, de én - finom ösztöne­immel - már a szeptemberre vol­tam ráhangolva, hiszen ez az ősz az én csapatom számára a máso­dik fészekrakás szezonját jelentet­te. A zsigereimben éreztem, hogy jó lesz, „otthonra találás” lesz. így is történt. Mi, zöldfülű gó­lyák szeptember 1-én nagy célok­ra edzett lábainkkal a mindentu­dás eléréséhez vezető zöld ösvény­re léptünk. Megkezdtük a szellemi (matekóra) és fizikai (lépcsőzés) tréninget, az élethez való felnövés folyamatához szükséges gyűjtöge­tést, hogy tudásunk apró homok- szemcséiből, az utunkba akadt fa­ágakból, néha egymás tolláiból megépíthessük fészkünket - ez­úttal - a világban. Azért kínozzuk nap, mint nap ifjú tüdőnket a tu­dás erődítményéhez vezető végte­len lépcsőfokok megmászásával, hogy szorgos munkával az általá­nos iskola lepergett homokórájá­nak alapokká kristályosodott ho­mokszemcséire építkezhessünk. Furcsa ez a Gulliver-szerű vál­tozás, ugyanis azzal, hogy ideke­rültünk, a legnagyobbakból zsu­gorodtunk a legkisebbeké. Az el­ső napokban kiváltképp különös volt ennek az egyszerre közeli, de kissé mégis távolinak tűnő iskolá­nak a közel 40 éves folyosóin téb- lábolni, keresve a biztató tekinte­teket, várva a segítő kezeket, re­mélve a barátságos, be- és elfoga­dó szavakat. Sasszemmel vizsgá­lódtam a környezetemben, vajon milyenek lesznek a szomszédok, a lakótársak? Szerencsére jelenthetem, hogy a többi lakó nyitott és közvetlen, nem túl zajongó, a kilátás pazar, a kosztat a menzán fellélegzésünk­re nem madarak étvágyához mér­ten adják, az oktatók partnerként kezelnek, és ismételten nem túl lármázóak, a látóköröm tágul, a horizont szélesedik, én magam pedig tele vagyok ambícióval, él­ménnyel és reménnyel. Tetszik, hogy rengeteg olyan lehetőséget kaptunk, amelyet kreatívan, az egyéniségünket kibontakoztatva kamatoztathatunk, és hogy min­denki igazán magára találhat a tu­dományok azon területén, ame­lyen a legszilárdabban veti meg a lábát, s amelyből legnagyobb te­hetséggel ajándékozta meg a sors. Most, hogy így átgondoltam mindezt, azt hiszem, megtaláltam az ideális kis fészket magamnak. Úgy gondolom, legalább 4 év táv­latára beköltözők.. Puszta Szilvia, 9. a Minden salgótarjáni legalább egyszer életében „elzarándokol” a salgói várhoz, mint a mus- zlimok Mekkába, mint a zsidók a Siratófalhoz. Büszkék lehetünk a várunkra. Bár a legtöbb tarjáni nem ismeri a műemlék történe­tét, pedig igen nagy események rázták meg a vár köveit. Az erőd építése már közel 800 évvel ezelőttre tehető. Bár a leg­nagyobb fordulat az építés után csak 300 évvel történt. Ekkor az épület fontos szerepet kapott a végvárak között, új épületegysé­gek is kerültek a várhoz, és meg­erősítették a falakat. Mikor már a környező nagyobb várak is el­estek, mint például Fülek, akkor Völgyváros Általában naponta kétszer me­gyek át Salgótarján központján, gyalog. így mindig alkalmam nyí­lik közelről szemügyre venni a vá­rost Hogy őszinte legyek, nem tet­szik, amit látok. Utam során az ut­caseprő folyton rám söpri a levele­ket, egy buszmegállón áthaladva pedig az utasok átgázolnak rajtam. Hiába takarítják az utcákat, min­den második lépésnél műanyag­flakonba vagy csokipapírba bot­iok. Eközben a kukák széttúrva és üresen állnak. Az emberek figyel­metlenek. Gondolják, ha más el­dobja a szemetet akkor ők miért ne? Mind az emberekkel, mind a környezetünkkel szemben figyel­mesebbnek kellene lennünk. Mégis, ha túlnézünk a szemé­ten, akkor egy szép tájat látunk. Nem sok olyan város van, mely­nek központjából egy történelmi várat látni. Egyszer megéri kisé­tálni a Kistarján útra, a Ke- merovóra vagy más magasabban fekvő helyre, és gyönyörködni vá­rosunkban. A völgybe épült há­zak, a körülöttük lévő hegyekkel mindenkit magával ragadnak. Rajtunk múlik az, hogy ne csak madártávlatból lássuk szépnek la­kóhelyünket, hanem a főutcán sé­tálgatva is. Csépe Kitti, Madách Imre Gimnázium, 11.B Az ismeretlen ismerős Van Nógrádban egy kis falu, me­lyet ősi lakosai Wyfolw néven is­mertek. Ez a kis község már több mint 600 éves. Ezt az is bizonyít­ja, hogy 1884-ben a Várhegyen (a- hol a monda szerint egykor rabló­vár állott) őskori urnát hoztak nap­világra. Az 1907-es kutatások so­rán bronzkori tárgyat találtak a Bo- hotka (Bátka) nevű legelőn. 1960-ban 16 sírt fedeztek fel az ősi avar korból. A faluval foglalkozó monográfiái feljegyzések állítják, hogy egykor a Zách család volt az első nemesi birtokos. Több dinasz­tia uralkodása után a legutolsó földbirtokos a báró Prónay család. Ők rokoni szálak révén örökölték az előző földesúrtól a falu tulajdo­nát és az általa 1770-ben épített, későbarokk stílusú Kubinyi-kasté- lyt, mely műemlékké lett nyilvá­nítva, és még ma is őrzi régi szép­ségét A faluban templom 1939-től, iskola pedig 1823-tól működik. Akik eddig nem sejtették, me­lyik faluról szól a leírásom, azok talán tisztábban fognak látni, ha azt mondom, hogy a falut 1518- ban a családi birtokközpont (Karancsság) után Ságújfalura ke­resztelték. Most már ismerős az ismeretlen? Mózer Ramóna Madách Imre Gimnázium 9.B osztály Salgó vára még mindig tartotta magát. Jött a török Kara Hamza bég vezetésével. De úgy tűnt, hogy ez a vár még a sokat látott töröknek is nagy falat lesz, ezért cselhez folyamodtak. Katonáival a környező erdőkből fákat vága­tott ki. A fatörzseket ágyúcső for­májúra faragtatta, és görgő tal­pakat erősítettek rájuk. A mű­ágyúkat a közeli Boszorkány-kő­re húzták. Pont ezekben a na­pokban igen esős, párás idő volt. A rossz látási viszonyok miatt a várkapitány Ságiványi Simon igazi ágyúknak nézte a fatörzse­ket. így a kapitány feladta a vá­rat a mindössze ötven fős kato­nai védelemmel. Véleményem szerint nem sok olyan település létezik manap­ság (értsd: Nógrád megye), ahol az emberek - természetüktől függetlenül - szinte soha nem unatkoznak. Mihálygerge pont ilyen hely. A tökéletes összkép érdekében képzeljük el a menny­országot, annak végtelen mezei­vel, játszadozó kisdedekkel, mo­solygó polgárokkal és szüntelen mulatságokkal... De mivel még két lábbal állunk a földön, az így kapott képet osszuk el nagyjából hattal, és fűszerezzük meg egy­két pletykás öreg hölggyel. S bár e metafora nem áll olyan távol a valóságtól, főleg ha hatalmas „angyalkánkra” - Magyarország legnagyobb millenniumi emlék­műjére - gondolok, most viccet Karancsalja 12 éve lakom Karancsalján, egy zsákutcában. Ez egy csöndes, nyugodt falu. Igazi arcát télen mutatja meg. Telente, késő dél­után, mikor már sötét van, az ut­ca, amiben lakunk teljesen meg­változik. Természetfeletti nyuga­lom száll a házakra. Imádok kint lenni ilyenkor, olyan csodálatos, mikor csak az utcai lámpák fény­körében lehet tájékozódni, és ami ezen kívül van, szinte nem is lát­szik. Minden néma, csak elvétve lehet motoszkálást hallani a szemközti erdőből. Néha előjön­nek a szarvasok, és éjjelente lop­va esznek a nekik kirakott ele- ségből. Ilyenkor az sem zavar, ha 2005. OKTÓBER 27., CSÜTÖRTÖK A török kivonulása után a vár hanyatlani kezdett. A II. világháborúban több bombatalálat is érte a várat, de azóta már a régi pompájában tündököl, és egyre szebb. Aki egy éven belül látogatta meg a várat, nagy változásokat láthatott és láthat. Elkészült a vár ötszögű bástyája, a várudvar is már jól látható, és ami a leg­fontosabb, egyre több turistát láthatunk a várban és annak környékén. Reménykedjünk benne, hogy egyszer Salgótarján egyik híres látványossága lesz Salgó vára. Sótér Balázs Madách Imre Gimnázium 10.B félre téve kukkantsunk be a szín­falak mögé! Biztosan mindenki életében előfordult már, hogy magányos­nak érezte magát. Nos, én ilyen téren „állandó visszaesőnek” számítok, de itt mindig akadtak barátok, akik rámutattak a tu­lajdonképpeni élet értelmére. Elég csak a kultúrházi rendezvé­nyekre, karácsonyi koncertekre, a hangulatos tóparti sátorozá­sokra, horgászatokra gondolni. A közösség varázsa - annak minden sokszor kicsinyes, ne­vetséges kliséjével - és a tudat, hogy biztosan számíthatunk egy másik ember segítségére, felbe­csülhetetlen ajándék. Márton Géza Madách Imre Gimnázium 12. D osztály az arcomat vörösre csípi a hideg. Kiállók a hóesésbe és nézem, ah­ogy az apró pelyheket megvilágít­ja a lámpa, és ettől úgy csillog­nak, mintha apró, pici csillagok hullanának alá. Kiskoromban azt képzeltem, ezek hullócsillagok, és ezért minden nap kívántam tőlük valamit. Nem lehet leírni az érzést, amit ez a környezet kivált belőlem. Ez a falu olyan, mint egy relaxációs körpont. Békével tölt el. Azt hiszem nem is történhe­tett volna velem jobb, mint az, hogy ide költöztünk. Fürjesi Annamária Madách Imre Gimnázium 12.A osztály Milyen igazi Bolyaisnak lenni? Ezt nehéz elmondani! Egy évvel ezelőtt gó­lyaként, remegő térdekkel, tele izgalommal és kíváncsisággal álltam a gimnázium kapu­jában. Pár héttel később elmentem az első Bolyai Körre, majd következett a diáknap, tavasszal az osztálykirándulás és végül a sportnap. Csodálatos élményekkel gazdagodtam, és kezdtem úgy érezni, hogy én is ide tartozom. Mára a tanulás, a közös célok, a versenyek és persze jó barátságok kötnek össze társa­immal és az iskolával, melyet kisgyermek­ként félve nézegettem a szobám ablakából. Kozma Lenke 10. b A hatosztályos gimnázium Szerintem nem vagyok egyedül a dologgal, minden héten találkozom ezzel a kérdéssel: - Na müyen az iskola, kislányom? Milyen is a Bolyai? Ezt nehéz röviden kifej­teni, de megpróbálom! Én már három éve já­rok ide, pedig még csak kilencedikes vagyok. Ez úgy lehetséges, hogy hat osztályos gimná­ziumban koptatom a padokat. Először olyan „csöbörből vödörbe” érzés volt, de aztán izgal­massá vált! Még az általános iskolában sem tar­toztunk a nagyobbak közé, amikor elballag­tunk. Itt a Bolyaiban az első - második évben még a kisebbektől is kisebbek voltunk. A ki­lencedikesek a kicsik, mi meg a picikék vol­tunk. Szerencsére a nagyobbak nem éltek visz- sza a fizikai fölényükkel, csak a menza sorban. Én már szeretek ebbe a suliba járni! Már csak azért is megérte ide jönni, mert már 7. osztály­ban elmondhattam: én már középiskolás va­gyok! Kiss Eszter, 9. d Nagycsaládom és egyéb állatfajták Úgy gondolom, az a diák, aki a Bolyai János Gimnázium tanulója, nem csupán egy a sok - sok gyerek közül. Akik ide járnak egy óriási csa­ládhoz tartoznak, akik egymásért és az iskola nevének öregbítéséért fáradoznak. Mint egy nagy gépezet kicsiny fogaskerekei egyenként fontosak, és mind mást tesznek hozzá az isko­la életéhez. Ezt segítik a különböző kulturális, tanulmányi és sportrendezvények, ahol min­denki megmutathatja mihez ért, mihez van te­hetsége. Ahogy minden kerék bordázata más, úgy különbözünk mi is, Bolyais diákok egymástól. Vannak közöttünk, kisebbek és nagyobbak, ele­venebbek és szerényebbek. De éppen ettől kü­lönleges és sok színű ez a fauna. Illés Ádám, 10. a Az önrendelkezés tanulása A kizárólag tanár - meghatározottságú iskolai élet csak fokozatosan alakítható át olyanná, ahol a tanulóknak is lé­nyeges szerepük van az iskolai élet irányításában. Ha a do­log nem működik, akkor erről nem elsősorban a tanárok tehetnek, (persze a lehetőségek biztosítása rajtuk múlik) hanem a tátott szájjal a sült galambot váró, vagy a számí­tógéphez „fagyott”, gépekkel társalkodó, a közösségi élet­től zsigerből elforduló diákság. A Bolyaiban is elég sokáig problémát jelentett ez. Míg aztán az 1999/2000-es tanév­ben megtörtént a nagy áttörés. Azóta észrevehetően és ha­tékonyan működik a diákönkormányzat (DÖK). Ehhez per­sze kellett néhány meghatározó diák - és tanáregyéniség. Azóta tudjuk mi diákok, hogy a tanulói beleszólás meg­valósítása és kiteljesítése csak megfelelően kiépített diák­képviseleti intézmények révén valósítható meg. A közéle- tiséget is tanulni kell, de ez az, amit könyvekből nem le­het. Nem nehéz belátni, hogy égető szükség van azoknak a technikáknak (egy általam olvasott könyvben „demokrá­ciatechnikáknak” nevezték )a gyakorlati elsajátításra, ame­lyek az önrendelkezés megteremtésének építőkövei. És hol tanulhatnánk ezt meg, ha nem az iskolában? DÖK - gyűléseinken minden osztály képviselteti magát, megfogalmazhatja javaslatait, elképzeléseit, kritikáit; kép­viselheti jogait, képességeinek megfelelően vállalhat részt a munkában. Mert azt is tudjuk, hogy az önrendelkezés nem csak beszéd, hanem - sok munka is. A tanárokat ér­dekli a mi munkánk, és a legfontosabb tantestületi értekez­leten mi is képviseltetjük magunkat. Elnökünk, Kasza Esz­ter a tavalyi tanévben egy - az egész iskolát átfogó - sok diákhumorral fűszerezett „választási kampányban” lett DÖK-elnök. Az ilyen rendezvény a felületes szemlélőnek játéknak tűnik, de a valóságban egyáltalán nem az. Tanu­lás ez is. Persze tanulni játékosan a legkönnyebb. Alt Petronella, 11. d Tizenkettedikben Tanulmányaimat 2002 őszén kezdtem meg a Bolyai Já­nos Gimnáziumban angol tagozaton. Sok jó tapasztalatot hallva csatlakoztam az iskola diákönkormányzatos tanu­lóihoz. Ezt a kis csapatot nagyon megkedveltem és ahogy az évek folyamán cserélődtek a tagjai, úgy szereztem min­dig újabb és újabb barátokat. Gyűléseink mindig nagyon jó hangulatban zajlottak és segítőtanáraink is nagyon jó kapcsolatban voltak velünk. Rendezvényeket szerveztünk együtt, utaztunk országos diákönkormányzati találkozó­ra Békéscsabára és minden, a Bolyaiban szervezett disz­kó mögött ott rejlett a mi munkánk is. Kilencedikesként csak csendes megfigyelő voltam eb­ben a közösségben. Tizedikes koromra már újságot szer­kesztettem egy diáktársam segítségével (és sokak köz­reműködésével) Tizenegyedikes koromra ennek az új­ságnak lettem a főszerkesztője. Ezeket összegezve tizenkettedikesként azt mondhatom, hogy soha nem unatkoztam ebben az iskolában. Osztá­lyommal tavaly igyekeztünk egy hangulatos karácsonyi műsort megszervezni, ami kisebb - nagyobb hibákkal si­került is. Most a szalagavatómra, ballagásra és az érettségire készü­lök, és úgy gondolom, hogy fájó szívvel fogom itthagyni a fészket, melyben a kis tanuló diáklány komoly, felnőü dol­gozóvá nőtte ki magát Takács Brigitta, 12. a SÉTA című összeállításunk cikkei lapunk honlapján ( www.nogradmegyeihirlap.hu ) is olvashatók. DOROGHÁZA, A CSÖNDES FALU Az a hely, ahol én lakom néha szörnyen unalmas, néha viszont túlságosan pezseg. A Mátra legszebb részei veszik körül, mint pél­dául a Piszkés tető, ami körülbelül 5 kilométerre van ettől a tele­püléstől. Ez a falu azoknak való, akik szeretik a csendet, a nyu­galmat és a friss levegőt. A Kastélytetőn jókat lehet kirándulni, bográcsozni és nyársalni. Mást nem is nagyon lehet itt csinálni, esetleg lemenni a meccsre. Van egy sikeres női focicsapatunk, a Toldi DSZSE, amely jelenleg is bajnok. Bár nem vagyok sokat itt­hon, szeretek itt élni. Igaz Renáta, Madách Imre Gimnázium. A régmúlt varázsa

Next

/
Oldalképek
Tartalom