Nógrád Megyei Hírlap, 2005. július (16. évfolyam, 151-176. szám)
2005-07-07 / 156. szám
4 PF. 9 6 2005. JÚLIUS 7., CSÜTÖRTÖK A Hírlap postájából A Pf. 96 - A Hírlap postájából - az olvasók fóruma. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a beküldött leveleket rövidítve, szerkesztve közölje. A közölt levelek tartalmával a szerkesztőség nem feltétlenül ért egyet. Nem Béna, Ditrói Többen észrevételezték, hogy lapunk 2005. június 23- i, csütörtöki számában, az „Alkotásai itt maradtak” című olvasói levélben tévesen szerepelt az a megállapítás, hogy az egykori - a salgótarjáni posta előtti - első világháborús hősi emlékművet Bóna Kovács Károly festő és szobrászművész készítette. Mint az 1997-es kiadású „Salgótarjáni új almanach” című könyvben is olvasható: az 1923. november 18-án felavatott hősök szobra Ditrói Siklódy Lőrinc alkotása. Ennélfogva a „hálátlan tanítvány” nem mestere, Bóna Kovács, hanem Ditróy S. Lőrinc művét semmisítette meg. Bóna Kovács Károly alkotta viszont 1932-ben a 25. gyalogezred domborművét, amelyet a Rákóczi úti római katolikus templom falából 1970-ben, Bóna Kovács Károly halála évében helyeztek a városi központi köztemetőbe. Mennybe menj Áldást adtak az égiek, hogy felhőtlen égbolt alatt láthassuk jövetelét, amint a templomba belép az orgona zenésze. Rákász Gergő a közelmúltban Salgótarjánban hangszerével összefűzte a mennyet és a földet, s önmagához emelte közönségét. Játszott a szavakkal, hangszerével, annak korlátta- lan lehetőségeivel elénk tárta, s meghagyta, hogy önmagunkhoz mérten használjuk. Arra buzdított, hogy - feledve korlátáinkat - repüljünk hangjaival... Érkezik, beszél egy fél percig Ő, mégis, már nagyon régen együtt vagyunk. Atmoszférája magába vonz. Mennyből hozza, amit tud, ide, a világ szeletkéjébe. Korban a korban terem, s teremti szféráit. Az emberek felé tálcán nyújtja a kínálatot széles skálán, mindenkinek az épp neki megfelelőt. Mélységből indul a fejlődés, hangjának színe már teljesség. Egyszerű emberhez szól - nyelvén, nyelvével. Tele van vele minden, hangja, játéka összefűzi a mennyet, a Földet, a földet. Nápolyi szextje, darabja akkordfüzéreinek, részállomása jelentősen megállít, megpihen, elgondolkodtat, majd halad előre. Fest most szavakkal. Zenéje fejlődik. Variálja Mozartot. Azt kérdezi, ki Ő? A zene Beethovenje - válaszolom magamban. Átjárót talál az élet után, értelmet magyaráz. A vég ez, s a kezdet. Albert Schveitzer nevét említi. Belekezd egy darabba. Rögtön címet adok neki: A marionett bábu a forradalomban. Életfája ég. Hang - erő. Widor, aki nem törpe. Tündérek tánca könnyedén. Nemzeti hovatartozás. Angyali hovatartozás. Utasítás fentről, az égben dörgedelem. Kép: kastély és katedrális. Az utolsó hang után három visszhang. A csendje fejlődik. Kodály, népdalkincs, gyökereink. Az est dala. Vibráló vibráló. Hazafelé. Újrakezd valamit. Életét a jelen múltjában. Bartókban rend van. Román néptáncok: Ház - Tánc - Menny - Ásszony - Tánc. Utolsó hangja számol: vegytiszta pillanata a szerelemnek. Mennyből érkezik, a föld közelébe jön, de mihelyt ezt meghallják az égiek, zenéje haragos lesz, s csak angyali magasságokban hajtja nyugalomra hangjait... G. Szabó Péter A felelősség határai, a nevelés esélyei Az elmúlt hetekben nagy érdeklődéssel olvastam dr. Baráthi Ottó környezetvédelmi cikksorozatát a lap hasábjain. A szerző igen lelki- ismeretesen és szakavatottan, a téma minden részletét érintően, a helyi, nógrádi vonatkozásokat is figyelembe véve vezette végig az olvasókat korunk egyik legégetőbb problémakörének fontos fejezetein. Az ismeretek közlésén túl mindvégig kisugárzott az írásokból az ember(iség) alapvető felelőssége természeti és épített környezete iránt. Az utolsó fejezet pedig - ennek a ténynek döntő fontosságot tulajdonítva - kifejezetten az emberi tényező szerepével foglalkozott. Remélve, hogy a cikksorozat másokat is hozzászólások, javaslatok, észrevételek megtételére sarkall, a magam részéről csupán az alcímben jelzett két kérdéskörrel kapcsolatban szeretném hosszú évek tapasztalataira alapozott véleményemet kifejteni. Az a tény aligha vitatható, hogy életterünkért, a természeti és az épített környezetért kivétel nélkül mindannyian felelősek vagyunk. Az is tény azonban, hogy ennek a felelősségnek a súlya nem egyformán terheli a társadalom valamennyi tagját. Minden egyes embertől elvárható, hogy betartsa a környezetkímélő magatartás szabályait, hiszen azok nem többek a társadalmi együttélés alapvető szabályainál: ne tegyünk semmi olyat, amit nem szeretnénk, ha mások nekünk tennének. Azaz ne szemeteljünk a közterületeken, ne tegyük tönkre mások munkájának eredményét, ne rongáljuk a közvagyont, ne rondítsuk festékkel, baltával közös értékeinket, ne lopjuk el, ami nem a miénk és tartsuk rendben legalább saját házunk táját. Ha ezeket az elemi szabályokat mindannyian betartanánk, és nem csak a kisebb helyi közösségek szintjén, hanem országosan és világméretekben is, bizonyára jóval kisebbek lennének a környezetvédelem problémái. Mivel azonban lépten-nyomon tapasztalhatjuk, hogy ez a fajta közszemlélet és főleg az ebből fakadó közmagatartás még legfeljebb csak csíráiban létezik, a társadalmi munka- és felelősségmegosztás jegyében másokra az átlagosnál nagyobb rész hárul. Ez látszólag igazságtalannak tűnhet, de be kell látnunk, hogy a differenciáltság az élet egyéb területein is megvalósul, mint a társadalmi együttélés természetes szükségszerűsége. Mindezt azért tartom fontosnak kihangsúlyozni, mert a problémák megelőzésének, vagy felszámolásának a legfőbb akadálya az egymásra mutogatás. Mit is szoktunk hallani a buszváróban cigarettacsikket, gyermeke csokis papírját, a tejes zacskót, vagy műanyag palackot a világ legtermészetesebb módján elhajigáló felnőttektől, ha nagyritkán vesszük a bátorságot és emiatt rájuk merünk szólni? „Mi köze magának ahhoz?” Vagy: „Azé' van a tanács, (utcaseprő, közmunkás, stb.) hogy söpörjön!” A legrutinosabbak pedig egyszerűen odavágják: „Ha nem tetszik, szedje össze maga!” És még jó, ha csak így, fizikai sérelem nélkül megúsz- szuk közérdekű fellépésünket és megszégyenülve elsompolyoghatunk a helyszínről. Ők pedig zavartalanul tovább szemetelnek, rongálnak, hiszen tettükért nem jár felelősségre vonás, nincs kártérítési kötelezettség. Sőt, adott esetben a tökéletlen tisztaságért még ránk is mutogatnak. Mi pedig, a társadalom remélhetőleg nagyobbik fele hajlamosak vagyunk tudomásul venni, hogy ez ellen nem lehet semmit sem tenni. Hiába a figyelemfelhívó plakátok, a tisztasági kampányok, a szemétgyűjtő akciók, a felmérések, a különböző civil kezdeményezések, a helyzet nem javul, hanem évről évre romlik. És ennek kizárólagos okaként a javíthatatlanul szemetelő hajlamú embereket tartjuk. Anélkül, hogy saját szerepünket is kritika tárgyává tennénk. Mi, tisztaságra, rendezett környezetre vágyók, vajon lakásunk küszöbén, kertünk kerítésén és a feltétlen kötelességünkön kívül is megteszünk-e mindent, hogy jó példát mutassunk? Kiváltjuk-e a sárga zsákokat hétvégi telkeink hulladékának elszállításához? Gondoskodunk-e kutyáink piszkának eltakarításáról a közterületeken, játszótereken? A szemetes járdák, az erdei, erdőszéli illegális szeméttelepek, a kutyapiszkos parkok éppen az ellenkezőjéről árulkodnak. Üzlet-, vállalat- vagy intézményvezetőként gondolunk-e arra, hogy az előírásokon túl a környezet rendben tartása ügyében a mi felelősségünk nagyobb, hiszen nálunk sok ember megfordul, s példánk akaratlanul is szemléletformáló. Kiemelten vonatkozik ez a közintézményekre. Ráadásul azokra, amelyeknek kifejezetten a profiljukba tartozik a környezetvédelmi szemlélet formálása. Nem szerencsés, ha egy város főtere éveken át a le- pusztultság jeleit mutatja, ha a városháza környékén hónapokon át ferdén áll az utcai kandeláber, elszáradt virágok éktelenkednek a kutyaürülékes virágvályúkban, ha a megyeháza előtti járdaszakasz és az úttest közötti sáv helyén sáros, poros kátyúk sorakoznak, ha a megyei rendőrkapitányság zöldövezetében embermagasságúra nő a gyom, ha több évtizedes rozsda eszi a plakátcafatos, festetten lámpaoszlopokat, ha a szökőkutak nem szöknek, hanem hulladékgyűjtőként szikkadnak stb. Kiemelt szerepük van a környezetvédelemben közvetlenül érintett szervezeteknek. Nem megnyugtató, ha a szemétszállító vállalat a renitens állampolgárra hivatkozva hónapokig a kuka mellett hagyja a kidobott karácsonyfát, ha ott hagyja a kuka mellé „túlcsordult”, esetleg a kukázók, vagy a kóbor kutyák által kikotort szeméthalmot, ha nem látja el védőburokkal a széjjeltéphető lila zsákokat. Rossz fényt vet a horgászokra, ha évek óta megelégszenek szeméttárolóként a rozsdás, olajos hordók kihelyezésével a város kiemelt zöldövezetében, az erdészekre, ha saját vállalkozóik hagyják ott olajos flakonjaikat, gumiabroncsaikat az erdei munkahelyeken. A példák további sorolása helyett végül, de talán legfontosabbként a politikusok felelősségét említeném. Az ő döntéseiken, példamutató magatartásukon nagyon sok múlik! Nem közömbös például, hogyan szóratják tele plakátjaikkal a város falait, oszlopait, minden lehetséges és lehetetlen felületeit. Ezek a szebb, lakhatóbb környezetet ígérgető plakátok sokszor a következő választásokig csúfoskodnak anélkül, hogy az illető legalább az odarittyentett bajusza, átalbökött szemei, vagy gyanús lével leöntött fizimiskája miatt szégyenkezve eltávoiítaná onnan. Az ő felelősségük a környezet rendben, tisztán tartásához szükséges anyagi feltételek biztosítása, a feladatok ellátásának ellenőrzése, a megfelelő állampolgári magatartást megkövetelő rendeletek megalkotása és azok betartására választóik figyelmének felhívása. A környezettudatos magatartás tehát mindannyiunk kötelessége, de a helyzet javítása érdekében a felelősség egyre növekvő mértékű a társadalmi hierarchia csúcsai közelében. A kezdeményező lépéseket elsősorban a társadalmi tisztség- viselőknek, politikusoknak, értelmiségieknek és a hivatásszerűen környezetgondozással foglakozóknak kell megtenniük. Eddig még nem szóltam az iskolák szerepéről. Ők közintézményként is kulcshelyzetben vannak, tőlük azonban a közvélemény - nagyrészt alaptalanul - még azt is elvárja, hogy majd ők nevelik fel a jövő nemzedékét. Több évtizedes tapasztalataim alapján állítom, hogy ezzel a reménnyel csak önmagunkat csapjuk be. Az iskolák olyanok, mint maga a társadalom. Oktathatjuk ott a természetismeretet, környezetvédelmet, rendezhetünk madarak és fák napját, vetélkedőket, a gyerekeket (is) a társadalmi közszemlélet alakítja elsősorban. A ritka kivételektől eltekintve, csakis ezzel magyarázható, hogy az óvodában a minden szépre, jóra fogékony kisgyerekek - mert számukra ez a környezet a meghatározó - még imádják a madarakat, virágokat, gyönyörűen mondják el otthon az őzikemesét, a természetről szóló csodálatos verseket, ők még talán a felnőtteket is figyelmeztetik egy papírdarab elejtésekor. Az általános iskola felső osztályai felé haladva azonban - nyilván élettapasztalataik és a felnőttek példája alapján - egyre durvábbak lesznek, sikké válik a bátor rongálás, a nemtörődömség. És ez nemcsak a jelen pillanatban van így. Már jó néhány iskolai generáció felnövekvését megéltem és a mindenkori felnőttektől mindig azt hallottam a tehetetlenség magyarázataként, hogy a helyzet csak akkor fordítható jobbra, ha felnő majd az új nemzedék, melynek környezeti nevelését már az óvodában kezdjük. Figyelmünket tehát elsősorban az ifjúság nevelésére kell fordítanunk. Jóslatuk azonban, sajnos, mindeddig nem vált be, és a tapasztalatok alapján valószínűleg ezután sem lesz másként, ha a régi sablon szerint gondolkodunk. Változtassunk tehát az eddig már bizonyítottan be nem vált felfogáson és az iskolák szerepét nem kizárva, a mai jó példák erejében bízva már mi teremtsünk olyan társadalmi légkört és környezetet, amely nyugodt lelkiismerettel hagyható az utódokra. Dr. Fancsik János Társadalmi munka a keresztesiekért Emberek egy csoportja szedi a szemetet a Kövicses-patak mentén és próbálja a Mátrának ezt a szakaszát, hangulatát visszavarázsolni. Kesztyűs kezükkel óvatosan, ám mégis szorgosan gyűjtik nejlonzsákokba a nem éppen hétköznapi szemetet, melyet a pár héttel ezelőtti árvíz hagyott itt. Az idő szép, a csapat lelkes. Végre mi is tehetünk valamit azért a kis faluért, mely már oly régóta ad otthont hazánk sziklamászóinak, természetjáróinak, bár jobb lett volna, ha erre az akcióra nem így kerül sor. A Balassagyarmati Hegymászó Klub szervezésében közel húszfős létszámmal vonultunk ki ezen a szombaton, hogy társadalmi munkánkkal hozzájáruljunk a helyreállítási feladatokhoz. Nem igazán volt meghirdetve az akció, de jó pár SMS és személyes invitálás történt az ügyben. Ez alkalommal kb. 130-140 zsáknyi szemetet, plusz a háztartásokból kimosódott használhatatlanná roncsolódott tárgyakat szedtük össze. Pontos adatot azért nem tudunk, mert az összegyűjtött halmokat a Pásztói Városgazdálkodási Kft. elszállította. Ők biztosították továbbá a zsákok és a védőkesztyűk egy részét is, bár ezzel mi is fel voltunk szerelkezve. Furcsa volt abba belegondolni, hogy néhány hete a víz szintje mintegy 2-3 méterrel volt magasabb a fejünknél. Most a térdünkig sem érve csörgedezett a víz barátságosan. Másfél kilométeres szakaszt sikerült megtisztítanunk az Óvár vendéglőtől a Kövicses-patak mentén, de legalább három kilométerre való munka még mindig akad, és ez sem fog magától eltűnni! A Csörgőpatak völgye végig „tiszta”, itt a lezúduló víz inkább takarítást végzett, egy kis tereprendezéssel fűszerezve. A sziklamászó-iskola melletti táborhely is tönkrement. A Balassagyarmati HK következő lépésben ezek helyreállítását tűzte ki célul. Akit érdekel ez a munka és szeretné kipróbálni a sziklamászást, szeretettel várjuk következő túránkon. Bővebb felvilágosítást adunk a Katlan túraboltban. A cím: Balassagyarmat, Köztársaság tér 1. A hegymászó klub technikai vezetője ezúton is köszöni a takarításon résztvevők közreműködését. S. T„ D. ZS. Balassagyarmati Hegymászó Klub
