Nógrád Megyei Hírlap, 2005. február (16. évfolyam, 26-49. szám
2005-02-14 / 37. szám
4. oldal - Nógrád Megyei Hírlap MEGYE 2005. FEBRUÁR 14., HÉTFŐ világháborús lőállások nyomai láthatók, mert innen az egész Nógrádi-medencét tűz alatt lehetett tartani a nehéz időkben - legalábbis addig, amíg a lőszer el nem fogyott... Bal kéz felől lépésről lépésre elmarad mögöttünk a Kámor meredek sziklája. Barlangja van, vár állt rajta a régészeti leletek tanúsága szerint, boszorkánya - állítólag - ugyancsak volt, ennek megfelelően saját kis legendakörrel rendelkezik. Diósjenői lokálpatrióta helytörténész barátom, Végh József egy kis könyvet is kiadott a környék ezen nevezetességéről. Olvastam valamikor régen, így hát nagy öröm volt látni is e jeles csúcsot. Még sétálunk pár száz métert, aztán alattunk szélesen elterülő völgykatlant vesszük szemügyre, de fölöslegesen, mert itt sincs most vad. Két süvöltő került ide valahonnan, szomorú füttyentésekkel méregetnek pár lépésnyi távolságból, mielőtt elröppennek. Aztán nekivágunk az elképesztően meredek hegyoldalnak. Kidőlt fatörzsek nehezítik az előrejutást, a bokáig érő hó alatt láthatatlan gallyak roppannak, a köveken meg-megcsúszik a bakancstalp. Valahol a környéken, a Kámoron túl, Drégely- palánk felé van egy hegyoldal, aminek Szívszakasztó a neve. Sosem jártam ott, de a természetleírók atyamestere, Bársony István említi valahol. Én már ettől az emelkedőtől is úgy érzem, ha most vetődne vad a közelünkbe, az alighanem meghallaná a szívverésemet, úgy dörömböl a dobhártyámon az élet motorja.,. Aztán nagy nehezen csak elfogy az emelkedő, a szívverés pedig lassulni kezd... A hegygerincen pihenünk egy kicsit, közben lehet nézelődni. Érdekes hely, szemmel látható a különbség a hegy két oldala között. Ahonnan jöttünk, ott bükkös áll, egy-egy gyertyánfával, hegyi juharral vegyesen. Ahová igyekszünk, ott kocsány- talan tölgyek nőnek.- Ez a napos oldala a hegynek - teszi hozzá észrevételemhez Lengyel László. - Merőlegesen is érik a napsugarak, így könnyebben felmelegszik, azért más a növényzete. Lefelé indulunk a tölgyesben. Sok a kidőlt fa, a tavaly februári ónos eső különösen nagy kárt okozott egyes börzsönyi területrészeken. Ahonnan tudták, elszállították a faanyagot, de a terepadottságok, az idő és a költségek miatt ez nem mindenhonnan lehetséges. László egy helyen szarvas friss kaparására bukkan az oldalban. A férfitenyérnyi nyom bikához tartozott, nem is rég járt erre, látni azonban nem látjuk az erdő agancsos urát. Aztán két ökörszem kerül elénk. Alig pár lépésnyi távolságról hagyják magukat nézegetni, de, sajnos, fotózásról szó sem lehet. Annyira nem bizalmasak. Leereszkedünk a völgy aljába - határozottan egyszerűbb, mint a gerincre félmászni - aztán keresztülmegyünk a szedres, tölgycseVadásztarisznya metés, bozótos területrészen. Egy helyen friss őznyomokat találunk.- Egy suta a gidájával - mondja kísérőm. - Észrevették, hogy jövünk... Bizony, hiába vágunk át a sűrűn, az őzek már másfelé járnak. A helyet egyébként úgy hívják, hogy Sutaláp. Innen a Kungödör nevű területrész felé megyünk tovább, de itt még nyomokat sem lelünk. A hajnali kelés, a hosszú autóút, a kora reggel óta tartó egyszer autós, másszor gyalogos terepjárás miatt kezdek elfáradni. Kétszer egymás után esek is egy jót, ami azért változatosra sikerül: először hanyatt, utána hasra... Távcsőtisztítás után alig pár száz lépésnyit haladunk lefelé, amikor kirúgok a hó alól egy sündisznóra emlékeztető szelídgesztenye kupacsot. Körülnézek, hát valóban, vénséges szelídgesztenyék állnak az út mellett. Igazi matuzsálemek is akadnak közöttük. Érdekes: régen, Vas megyében megfigyeltem, hogy a szelídgesztenye erdőben szép szálfává nő, szabad állásban azonban a mogyoróbokorhoz hasonlóan rengeteg tősarjat hoz. Ezek aztán öles derekú óriásokká is fejlődhetnek, az évtizedek és századok során összenőve akár több méter kerületű törzseket is alkothatnak. A gesztenyés közepén kis fakunyhó - amint megtudom, régebben őrizték a termést a két- és a négylábú tolvajoktól - mellette pedig egy vadmalac elég friss nyomai vezetnek lefelé, mást azonban nem látunk. A gesztenyésen túl mély vízmosás.- Megpróbáljuk még a másik oldalát? - kérdezi Lengyel László, mert talán sötétedésig még van egy jó negyedóránk. Be kell vallom, hogy már nincs kedvem hozzá. Néhány madáron kívül más élőlényt még csak nem is láttunk ma, miért változna a helyzet az utolsó percekben? Az erdészház felé ballagunk, régi idők hangulatát idézve, amikor a barkácsoló vadász ilyenkor lovas szánon járta az erdőt. Előnye is volt, hátránya is, de hangulata toronymagasan múlhatta fölül a terepjáró autóét. Még csak vadat sem láttunk... Jártam én már erre egyszer télidőben, akkor negyedennyi idő alatt csak a Kőszirt nevű hegy oldalában láttam szarvastehenet, őzet, rókát, mezei nyulat, öreg kan és vaddisznókonda nyomait, madarakat százával. Most azonban a hó belepett mindenféle esélyt... Mégsem volt eredménytelen a mai nap! Láttam az ország legszebb, legnagyobb vörösfenyvesét, Kámor szikláit, a Foltán-keresztet, a Gesztenyést, Lengyel László jóvoltából útközben megismertem a megye keleti felében sokkal ritkább hegyi juharfát... Ráadásul mindezt gyönyörű hóesésben, az ország legnagyobb zárt hegységének és erdőinek érintetlen fehér leplét taposva. Nem, nem vagyok csalódott. Az élménytől nagyobb eredmény nem létezik! FARAGÓ ZOLTÁN Börzsönyi hótaposó Pár napja történt csak, de azóta az időjárás miatt nagyot változott a világ... Aznap hajnali öt órakor a megye keleti felében még fagyni is alig fagyott, sőt, útközben a kocsi hőmérője végig nulla fok körüli értéket mutatott, egészen Diósjenő központjáig. Amennyire a korai sötétségben útközben látni lehetett, alig egy-két hóbarázda húzódott a szántások árnyékos oldalán, azok is inkább csak Érsekvadkerttől nyugatra. Úgy nagyjából a diósjenői iskolától azonban mind kiterjedtebb lett a fehérség, az Ipoly Erdő Rt. helyi erdészete felé vezető úton pedig egyre vastagabb a hólepel. Az 1901-ből származó épület lámpáinak fényében jól látni, hogy a havazás is rákezdett rendesen. Sötét van még, a fehér havon pedig két termetes eb siet a fogadásomra, szerencsére a veszedelmesebbnek tűnő meg van kötve. No, bátorság! Kiszállok a kocsiból, aztán egy másodperc alatt megismerkedünk a farkasra emlékeztető, termetes, de a kö- lyöksorból éppencsak hogy kinőtt, szürke házőrzővel. A végén odáig terjed a barátság, hogy hanyatt vágja magát a havon egy kis simogatás reményében. Várok pár percet. Most már esik a hó rendesen, a kocsi szélvédőjét percek alatt teljesen betakarja. Nem baj persze, tél van, éppen itt az ideje, meg aztán szeretem is különleges, a természetet menyasszonyi ruhába öltöztető ünnepi hangulatát. Pár perc múlva egymás után érkeznek az erdészet dolgozói - ahogy lenni szokott: én érkeztem a legmesszebbről, mégis elsőként - aztán Lengyel Lászlóval, az erdészet helyettes vezetőjével elintézzük a formaságokat, majd Popovics Tivadar hivatásos vadásszal nekivágunk a behavazott hegységnek. A nekivágás persze úgy értendő, hogy terepjáróba ülünk, mert távolabbi hegyoldalakat és völgykatlanokat is felkeresünk. El sem akarom hinni, hogy igaz! Vadűzés és erdőzúgás a Börzsönyben - nekem? Vannak még csodák... Először a Rákos-oldalt nézzük meg a szélvédő mögül, de hiába, nem mozdul vad sehol. A behavazott erdő azonban gyönyörű látványt és bőséges kárpótlást nyújt. Lassan megy a kocsi, nem is lehetne sietni a havas, keskeny úton. Lépésben haladva, időnként pár másodpercre meg is állva vesszük szemügyre az összes útbaeső, szederrel benőtt vízmosást, széltörést, irtást, de sehol semmi. Nem baj persze, élvezet az erdőjárás a hóesésben kocsival is, s még csak a nap elején vagyunk! Egy idő után visszafordulunk, be kell szaladni Rétságra tankolni. Érdekes a környék mikroklímája, merthogy Diósjenő szélétől szó szerint egy szem hó sem esett, a főút majdnem száraz, a szántások pedig feketék! A tankolással azért nem telik haszontalanul az idő, a hivatásos vadász sok érdekes történetet tud. Mesél például egy osztrák sportvadászról, akinek az volt az életcélja, hogy darabszámra megdöntse Rudolf trónörökös híres őzbakre- kordját. Szépen haladt is a cél felé, már csak alig több mint száz bakot kellett volna terítékre hoznia, amikor egy napon holtan találták a házában. Infarktus végzett vele, 53 évesen, a vagyonokat felemésztő gyűjtemény nagy része pedig elkopott az oldalági örökösök - mivel életét a vadászatra áldozta, családja nem volt - kezén. A végére csak valami 150 őzagancs maradt az ezervalahányszázas gyűjteményből, hogy a többi trófeával együtt egy kis múzeum azért kiteljen belőlük. Aztán beszél más vadászok viselt dolgairól is, de ezeket most borítsa jótékony homály - vagy, hogy idényszerűek legyünk, lepje vastag hótakaró... Tankolás után újra irány a Börzsöny. A Kemence-patak mellett állunk meg, hogy gyalogosan cserkésszünk egyet.- Ez öntött ki pár éve - mutatja a hivatásos vadász a békésen csordogáló csermelyt, amiről ezen a szakaszon senki sem hinné, hogy lakóházakat borított el vizével és iszapjával, asztalnyi köveket görgetett, sőt, kisebb hidakat sodort el... Egy helyen turistajelzésen akad meg a szemem, ami alatt felirat áll: a Csóványos, a Börzsöny 939 méteres legmagasabb csúcsa innen alig másfél órányi séta. Ezt sem hittem volna, hogy én egyszer a Csóványos alatt cserkészhetek! Egy helyen átegyensúlyozunk a patakon keresztbe fektetett rönkökön, aztán fahordó utakon tapossuk a legtöbb helyen bokáig érő havat. Itt-ott szedres-tölgycsemetés sűrűségek húzódnak az erdőritkításokban, vágásokban. Ezekben kellene tartózkodniuk az őzeknek, de sehol semmi.- Érzik az időváltozást. Meg nem is szívesen mozdulnak a friss hóban - jegyzi meg kísérőm. Kísérőnek mondják, de tulajdonképpen vezető: egyrészt a terepjárónak is ő a kormányosa, kapitánya, másrészt meg a vadat is úgy keressük, hogy a nyomában haladok. Nem is lehetne másképpen, mert nem ismerem a területet. Szakad a hó továbbra is, olyan sűrűn érkeznek a pihék, mintha köd ereszkedett volna a völgyre, bár úgy kétszáz méterre jól-rosszul ellátni. Egy tisztás szélén magasles áll, amint megtudom, 45 darab van belőlük a területen. Kicsit távolabb, az erdő szélétől úgy húsz lépésnyire szarvasetető, körülötte néhány alig látható nyom. Itt ugyan semmi nem járt a havazás kezdete óta, a vad ma még nemigen mozdult ki a sűrűségekből. Keresztbe átvágunk egy szedresen. Egy helyen még az őz fekvésnyomát is látjuk, de a vad pár perce odébbállt innen. A tölgycsemeték rügyeit lerágták az őzek, a szeder még ilyenkor is zöldellő levelei azonban tartalékot jelentenek a tél hátra lévő részére. Az etetőn kínált szénára nem is nagyon szorultak rá ez idáig, bár azt nem tudhatjuk, mit hoz a mindig kiszámíthatatlan február.. . Újabb tisztás, rajta újabb magasles, szélén újabb szedres, de újra semmi... Egy helyen vérnyomokat találunk: az előző es te lőttek itt egy sutát, valaki az úton húzta le a tisztásig. Nem hiszem, hogy ez riasztotta el innen a vadat, szép hosszú sétát tettünk a nagy pelyhekben hulló hóban, s ettől a résztől eléggé mész sze jártunk. Visszamegyünk a terepjáróhoz, aztán újabb területrész felé indulunk. A kocsiból szemléljük a tájat, hogy akad-e valami vad,- úgy hívja ezt a vadásznyelv, hogy barkácsolás - de nem mozdul semmi a nagy havazásban. Látnivaló azért akad: most éppen az ország legnagyobb vörösfenyvesén megyünk kérész- Börzsönyi hegyoldal: túl, amiről ___ s enki nem tudja, hogy természetes állomány-e, vagy telepítették, de ide járnak tanulmányozni Sopronból az erdészegyetemisták is, meg mindenfelől a természetvédő szakemberek is. Rajtuk kívül persze a turistáknak is élményt jelentenek a vaskos törzsű, égbenyúló, fenyő létükre lombhullató óriások, bár ilyenkor csak a legelszántabbak és - lévén hétköznap - legráérőbbek vetődhetnek ide. A vörösfenyvesben néhány bükk is áll, aztán úgy kilométernyi út után ritkulni kezdenek a fenyők, mind több a bükkfa, nemsokára pedig megfordul az arány, már csak a bükkök közé keveredik itt-ott egy-egy fenyő. Az úton néhány hófúvás mutatja, hogy kiértünk a szélvédett oldalból. Nemsokára a Foltán-kereszt melletti tisztáson vagyunk, ahol egy pillanatra megállunk, megnézni a Vandátok kezenyomát. A feszület felső része ugyanis letört, s aügha az idő vasfoga munkálkodott rajta. Nem érti az ember a rongálót akkor sem, ha mondjuk erdei padokat tesz tönkre, de egy keresztet bántani...? Indulnánk tovább, csakhogy a terepjáró elakadt! Motorházig ér a hó, az ajtaját alig lehet kinyitni, olyan magas hófúvásban állunk! Popovics Tivadar útközben említette, hogy mindenféle szerszámot tart a kocsiban, csakhogy lapát nincs közöttük... Némi kísérletezés, hórugdalás, tolatás, majd nekifutás után a derék járgány leküzdi a legalább hetven centis akadályt, aztán mehetünk tovább. Az erdő szélvédettebb, ott kevesebb a hófúvás. Aztán az út mellett fából épült kunyhó, érdekes vadász- történetek tanúja... Ha itt most egy kicsit több hely lenne! Tovább döcögünk a hóesésben a mozdulatlan, fekete- szürke-fehér erdőkön keresztül. A kocsi kerekei egy párszor megcsúsznak a hó alatt megbújó jégbordákon, itt-ott valóságos kis dűnéket varázsol az útra az erős szél, s néha, amikor a mélybe szakadó hegyek az én oldalamra esnek, rossz érzésem támad... De hát ez csak pillanatokig tart, utána minden rendben, csak az idő fogy. Nem is lehet megállítani, bármennyire szeretném: a behavazott, néma, mozdulatlan erdőből dél felé visszamegyünk a diósjenői erdészházhoz. Ebéd után újra a hegyek felé vesszük az irányt, ezúttal hármasban. Popovics Tivadar elvisz bennünket a Kunrét nevű területre, ott Lengyel Lászlóval kiszállunk, aztán gyalogszerrel irány az erdő. A jászbükki kaszáló felé cserkészünk, gondosan széllel szembe, hogy a vad ne kaphasson szagot. A Jász- bükk sűrű csemetés, néhány hagyásfával. Alaposan szemügyre vesszük az oldalt, de itt sem mozdul semmi. Azazhogy fekete harkály röppen el közeledőinkre, s világgá kiáltja, hogy megzavarták nyugalmát. Innen egy földúton lefelé haladunk egy jó darabig. A völgykatlanban alig jár a szél, ami mégis, az szemből fúj. Vad azonban itt sem mozdul, hiába figyelünk. Egy helyen róka ment előttünk az úton, alig pár perccel korábban, mert nyomait nem lepik még hópihék. Vagy száz métert együtt cserkészünk a komával, aztán látjuk ám, hogy a vörös bundás rablólovag felmászott egy nagy, behavazott útszéli kőre.- Egyszer kijött elém így egy róka - jegyzi meg halkan László. - Úgy ötven méterre tőlem ugyanígy felállt egy nagy kőre, onnan figyelt. Nem volt szívem rálőni... így van ez. Venatore necesse est, (vadászni szükséges), de egy érdekes megfigyelés, ellesett pillanat, bájos erdei jelenet azért többet ér a lövésnél! Nemsokára a Szurdokkút nevű forrás alá érünk. Függőlegesen emelkedik itt a hegy az oldalában vezető út fölé, s kissé elször- nyedve hallom Lászlótól, hogy valahol majd meg kell másznunk a meredélyt, hogy a szomszédos völgykatlanba jussunk, mert itt, úgy tűnik, nincs semmi. Azt is sokfelé még láthatók a tavalyi ónos eső okozta jégtörés nyomai _ pe8tud°m> h°gY _____________________________________________Ï fenn a gerincen
