Nógrád Megyei Hírlap, 2005. január (16. évfolyam, 1-25. szám)

2005-01-29 / 24. szám

2. oldal - Nógrád Megyei Hírlap

NÓGRÁD MEGYE

2005. JANUÁR 29., SZOMBAT

A Palóc Köztársaságtól a csehkiverésig

Egy szemtanú feljegyzései az 1919. január 29-én Balassagyarmaton történtekről

Alábbi, bizonyára hiteles visszaemlékezésünk dr. báró Kray Pál azon forrásértékű írása alapján készült, ami 1934-ben látott napvilágot a dr. Ladányi Miksa szerkesztette Nógrád és Hont vármegye című monográfiában. A helyenként kissé nehézkes nyelvezet csak patinásabbá teszi az írást, így kevés változtatást tettünk rajta.

A világháborút követő összeomlás után híreket kaptunk arról, hogy a csehek minden ellenállás nélkül közelednek, katonasá: gunk és csendőrségünk pedig harc nélkül visszavonul. Térkép jutott birtokunkba, melyen a helységnevek az Aszód-hatvani vasútvonalig tótul voltak feltüntetve, még Gyöngyösnek is szlovák neve volt. Miskolci tüzérez- redbeli tisztek könnyek között panaszolták, hogy Ruttka melletti ütegállásukból, ahonnan tüzérségi tűzzel az egész környéket uralták, a kormány visszaparancsolta őket.

Ösztönszerűleg kormányellenes szervezkedésbe kezdtünk és amikor Berczely György százados hivatalos felhatalmazást mutatott fel a kassai hadtestparancsnokságtól egy kuruc-palóc brigád szervezésére, a helyi (balassagyarmati) szálló emeleti szobáiban hadiszállást ütő Berczellyek, Vörösék több helyi polgárral együtt elhatároztuk, hogy a csehek betolakodását nem tűrjük, a kormányzat ellenére hadba szólítjuk a palóc népet a wilsoni elvek hangoztatásával, és kikiáltjuk a palóc köztársaságot. Sajnos az erre vonatkozó, több ezer példányban megrendelt kiáltvány nem láthatott napvilágot; a nyomdai munkások szociáldemokraták voltak és a nyomdatulajdonos Hollósy Géza másnap sajnálkozva visszahozta a kifizetett nyomtatási költséget.

Ezzel egyidejűleg a szociáldemokrata pártvezetőség a zsoldjá- ban levő vörös karszalagos köz- biztonsági őröket kiküldte elfoga- tásunkra. Nehezen sikerült a bebörtönzést elkerülni.

Tétlenül, fogcsikorgatva és összeszorított ököllel kellett tehát néznünk, hogy a csehek letelepednek az Ipoly jobb partján, majd 1919 január 15-én reggel arra ébredtünk, hogy a városháza előtt cseh légionáriusok táboroznak, katonaságunk pedig a csendőrséggel együtt eltűnt.

Másnap a megszálló csapatok parancsnoka, Lauka Gusztáv főhadnagy Piccione Lajos tábornok nevében hirdetményt tett közzé mindennemű fegyver beszolgáltatására; amire ugyan nem igen kerülhetett sor, mert már az éjjel minden valamire való magyar jól beolajozva elásta fegyverét, vagy a padláson a gerendák alatt rejtette el. Vasutasaink pedig a városban összeszedett fegyvereket a Sivitón levő vasgyárban, ami kiesett a megszállás területéből, rejtették el. Hogy ez egységesen megtörténhetett, a közös veszélyben való összefogáson kívül annak köszönhetjük, hogy az Ipartestület elnöksége napról napra ipari szakaértekezletet hívott egybe. Soha annyi iparost nem láttak az ipartestület falai, mint e napokban!

Rákóczy István kormánybiztos főispán tiltakozott ugyan a a csehek betolakodása ellen és a január 25-én városunkba érkező Bazovszky Lajos cseh zsupánt (ispánt) felszólította, hogy a katonaságot vonják vissza az Ipoly folyó jobb oldalára, mint megállapított demarkációs vonalra. Baza- ovszky erre kijelentette, hogy az Ipolyság-losonci vasútvonalat nekik engedték át a győztes nagyhatalmak, egyébként is, úgymond ahová egy csehszlovák katona a lábát betette, oda a cseh-szlovák köztársaság az impériumát is kiterjesztette. Felhívta a tisztviselőket, hogy esküdjenek fel a Csehszlovák Köztársaságra.

Rákóczy István erre egy háromtagú küldöttséggel másnap, január 26-án Zólyomba utazott

Bazovszkyval együtt, ahol, ahol az odaérkező Srobár miniszter előtt megismételte tiltakozását, de minden eredmény nélkül Másnap, január 27-én a Zólyomból visszaérkező küldöttség beszámolót tartott útjának eredményéről a vár- megyeháza nagytermében, amit ez alkalommal a tisztviselőkből és polgárokból álló közönség zsúfolásig megtöltött. A lesújtó hír nyilvánosságra hozása után dr. Pongrácz György vármegyei főjegyző gyújtó szónoklatot tartott, amelynek hatására a jelenlevők óriási lelkesedéssel, könnyek között kijelentették, hogy a cseheknek esküt nem tesznek, őket szolgálni nem fogják.

Az időközben eltelt 12 nap alatt a csehek kezdtek otthonosan berendezkedni. Egyre érkeztek katonai erősítéseik és az eredetileg csak 45 főből álló megszálló csapat létszáma 100 fölé emelkedett.

A vasúti állomás főnökét elcsapták, helyébe Losoncról jött főnök 4-5 tisztviselő kíséretében, azonban mozdonyvezetőket, fűtőket és kísérő sze mélyzetet nem hoztak, így tehát kénytelenek voltak vasutasaink szolgálatát igénybe venni, akik az első napokban csak tűrték az idegeneket, akik akkor még eléggé udvariasan bántak velük, később azonban, amily mértékben kapták katonai erősítésüket ép olyan mértékben egyre durvábbak lettek, gyakran fedezet mellett hurcolták szolgálatba vasutasainkat és botozással is fenyegették őket.

A január 27-iki megyeházi gyűlés útán vasutasainak

polgárságot. így vártuk a katonaság megváltó támadását.

A cseheknek feltűnt az ipartestület sűrű látogatottsága és éppen a legforróbb tárgyalások alkalmával este 6 óra tájban katonákkal körülvették az ipartestület székházát; sikerült azonban Vyslonzil nevű hadnagy parancsnokukat a hivatalos gyűlésösszé- hívó könyv bemutatásával meggyőznünk, hogy a „bőripari szakosztály” tart ülést. Nemsokára a saját „bőrükön” tapasztalhatták, hogy az ülés szakszerűen működött.

A csehek megtámadására önként vállalkozó katonaság létszáma a következő volt: a kecskeméti Molináry gyalogezred 145 embere Bajacz Rudolf százados parancsnoksága alatt. A balassagyarmati 16-ik honvéd zászlóalj önkéntes alakulatának 45 embere, Vizy Zsigmond százados parancsnoksága alatt. Ezen utóbbi alakulatban városunkból több tényleges és tartalékos tiszt is részt vett.

A támadásnak éjjel meglepetésszerűen kellett volna történnie, azonban a csehek valahogyan tudomást szereztek róla és a laktanya kapuit eltorlaszolták, a hátsó nyitott rész ajtaját összedrótozták és gépfegyvereket állítottak fel vele szemben.

A polgárság a január 28-a és 29-e közötti éjjel részben az elrejtett fegyvereket és muníciót tisztogatta, részben pedig a csehek záróra tilalmát megszegve virrasztóit az ipartestület hátsó helyiségeiben és onnan egyenként kisurranva, Szügy felé tartott, várva a katonaság megérkezését, azonban nem tudva semmi biztosat, a hidegben való ácsorgást megunta és 3 óra tájban nagy kerülőkkel hazaindult.

Reggel 4 órakor kézi- és gépfegyvertűzzel, valamint kézigránát-durranásokkal megkezdődött a támadás. A katonaság a nagy laktanyakaput kifeszítette, de a csehek által emelt akadályok meggátolták a meglepetésszerű rajtaütést, így csak a laktanya földszintjére sikerült beirányában eltávoztak és itt hagyták a laktanyába bezárkózott 85 fős, harcképes cseh csapatot.

Félórás időközökben küldöncöket menesztettünk utánuk és arra kértük Vízy századost, hogy a polgárság bátorítására küldjön vissza legalább egy szakaszt, de a megbomlott fegyelmű katonákat tisztjeik nem tudták megállítani Magyarnándorig.

Azalatt fegyveres polgárs

Már a kora reggeli órákban telefonösszeköttetést kaptunk a laktanyába szorított csehekkel és felszólítottuk tolmács útján Lauka Gusztáv főhadnagy parancsnokukat, hogy adják meg magukat, mert körül vannak kerítve és céltalan volna minden ellenállás.

A csehek hajlandók is lettek volna kiüríteni laktanyát, de fegyveres elvonulást kértek

ag

jutm.

teljesen beszüntették a szolgálatot és másnap csak fegyveres katonákkal tudott a főnök annyi vasutast előállítani, hogy Losonc felé vonatot indíthasson. Vasutasaink felkeresték a Magyar-nán- dorban állomásozó Bajacz Rezső és Vizy Zsigmond századosokat és felkérték őket, hogy a rendelkezésükre álló csapatokkal űzzék ki a cseheket BalassagyarmatróL A két századosnak sikerült rábeszélni a katonaságot a csehek megtámadására. Vasutasaink Sehuch István mozdonyvezető és még két-három összekötő útján állandóan értesítették az ipartestületben szorgalmasan „ülésező”

A csehek helyzete igen kedvező volt. Gépfegyvertűz és kézigránát-védelem mellett csak nagy áldozatok árán lehetett volna katonáinknak feljutni és a laktanya emeleti részein tartózkodó cseheket elfogni. A vasúti állomás megtámadása sikerült, két csehet leterítettek, hatot pedig foglyul ejtettek, bár ott is nem remélt módon fegyveresen ellenálltak. Két katonánk a támadás közben el is esett.

Katonáink látták, hogy itt komoly harc van, veszteségük már 4 halott és 12 sebesült, a hajnali szürkületben visszavonultak a vasúti sínek mögé, majd Szügy

elfogta és részben leterítette az utcákon cirkáló cseh járőröket, valamint a kórházzal szemben és a város nyugati részén levő városi vámházakban székelő cseh katonai őrséget.

A főcsapattól elszakított csehek elfogása nem képezett különös nehézséget, pl. Trucza Imre lőfegyver nélküli pénzügyőri fő- szerrüész egymaga két cseh katonát kísért be a törvényszéki fogházba a polgárság nagy derültsége közben.

Annál nagyobb gondot okozott a laktanyába bezárkózott cseh katonaság, melynek nem volt szabad észrevenni, hogy katonáink elvonultak, mert ha eszükbe jut egy kitörés, a polgársággal játszi könnyességgel elbánhattak volna és akkor ma a vármegyeházán cseh zsupán parancsolna.

Érezte is ezt mindenki, még a VII-VIII. osztályos gimnazisták is fegyverért könyörögtek és akinek jutott, boldogan rohant a laktanyához torkoló utcák sarokházai mellé.

Bent a városházán volt főhadiszállásunk Huszár Aladár vármegyei másodfőjegyző, tartalékos százados parancsnoksága alatt, ki reggeltől késő estig megszakítás nélkül helyén maradt, eleinte személyesen állította fel az őrszemeket, majd telefon útján sürgette Budapestről és Hatvanból a segítséget. Csak este 11 óra tájban adta át a városparancsnokságot helyettesének, Sebestyén Imre népfelkelő tüzérfőhadnagynak.

Korát megcáfoló buzgalommal vett részt a belső telefonszolgálatban és egyéb intézkedésekben Molnár János városi főbíró, mert hála postai telefonistáinknak és vasúti távírászaink- nak, a telefon- és távírószofgálat egész nap működött.

Az előző napon Budapestre utazott Rákóczy István kormány- biztos főispán értesülve a helyzetről, kétségbeesve rohant egyik katonai hatóságtól a másikhoz és úgy az ő közbenjárására, mint a mi sürgető telefonkéréseinkre útnak indították segítségünkre a Hatvanban állomásozó iglói géppuskásokat, akiknek élén Katta- uer Rudolf főhadnagy állott.

Jellemző az akkori fejetlen katonai főparancsnokságra, hogy kérésünkre még egyetlen ágyút sem tudtak küldeni, mellyel a szügyi fordulótól gyönyörűen lövethettük volna a laktanyát és a cseheket pár lövés után megadásra kényszeríthettük volna, ígértek bombázó repülőgépet és egyéb fantasztikus dolgokat, azonban ezek soha nem érkeztek meg.

Balassagyarmatról a nagyhídon át, mit már csak azért sem adhattunk meg, mert a laktanyából kijövet felfedezték volna, hogy a katonaság eltűnt és ha még át is mennek az Ipoly jobb oldalára, akkor sem volt tudható, nem-e kerekedik kedvük a szégyen kireparálására.

Többszörös megadási felszólításunkra 11 óra tájban már nem Lauka, hanem Vyslonsil hadnagy felelt, mert Lauka akkor már halott volt.

Lauka halálához többféle legenda fűződik, de nem lőtte agyon a saját legénysége, akik állítólag minden áron meg akarták magukat adni, mert akkor Vyslonsü hadnagyot is lelőtték és meg is adták volna magukat. Nem lőtték le Laukát a támadó katonáink, mert még délelőtt 10 óra tájban telefonon beszéltünk vele, de katonáinknak már reggel fél 8-kor nyomuk sem volt. Hogy Lauka volt a telefonnál és nem helyettese, Vylonsil hadnagy, azt onnan tudjuk biztosan, mert e sorok írója pár nap előtt engedélykérés ürügye alatt terepszemlén fent volt nála és akkor magyarul beszélgettünk. (Magyar tanító volt). Vylonsillal pedig az ipartestületben nem tudtunk csak németül érintkezni, magyarul nem tudott. Amikor Molnár János főbíró diktálta a tolmácsnak, hogy mit mondjon Laukának, én a tolmács kezéből elvettem a telefon- kagylót azzal a kijelentéssel, hogy „hagyjad a tót szót, tud ez jól magyarul; még tanított is.”

Lelőtték Laukát a laktanya főkapuja feletti ablakon keresztül az István utca és Mező utca sarkán levő házban és annak padlástermében posztoló, az eltolt cserepek közül lövöldöző diákok és polgárok, kiknek parancsuk volt, hogy amint valamelyik ablakhoz csak egy árnyék mis közeledik, rögtön lőjenek. Lauka fején láttuk a lőcsatornát, a bemeneteli nyílás a bal oldali állcsont alatt, a kimeneti pedig a jobb fül mellett volt, mi megfelelt az István utcából küldött golyó beesési szögének és Lauka ott is feküdt érintetlenül íróasztala előtt a padlón, amikor bementünk.

Vasutasaink az állomásépületet vették birtokukba és a Dejtár felé eső vonalszakaszon cirkáltak. Reájuk egy cseh kitörés esetén számítani nemigen lehetett, mert az állomás felől és onnan a laktanyához vezető utakon nyitott volt a terep, mit a csehek gépfegyvertűz alatt tartottak. (Itt történt a legtöbb polgár megsebesülése is.)

Végre délután egy óra tájban megérkeztek az iglói géppuskások, akik a kórház mellett megállították vonatukat és a fő utcán

felfejlődve jöttek a városháza felé; valósággal úgy nézett ki felvonulásuk, mintha a várost akarták volna meghódítani.

Soltész József főhadnagy, ki bírta a tót nyelvet, még egy utolsó kísérletet tett és telefonon felszólította a cseh parancsnokot a megadásra, de ezen telefonbeszélgetés közben a maroknyi iglói géppuskások vitézül felrohantak a laktanya emeletére, a telefonba beszélő Vyslonzil hadnagy parancsnokot puskatussal fejbe ütötték és a cseheket sorban lefegyverezték.

A fejbevágott cseh parancsnok ordítása a városházi telefonon át is egészen jól hallatszott, mire rohamlépésben a laktanyába siettünk, a csehek már lefegyverezve és sorakozva állottak.

Az iglói géppuskások sikeres vitéz támadása után tisztjeiknek átadtuk a város katonai térképét és közösen megbeszéltük, hogy egy cseh visszafoglalási kísérlet esetén hová állítsák fel éjjelre a géppuskáikat.

Szinte hihetetíenül hangzott, mikor egy órával később Huszár Aladár küldönce ablakomon bezörgetett azzal, hogy sürgősen elő kell ismét hívni a polgárokat, mert az iglói géppuskások a foglyokkal és zsákmánnyal (öszvérek, kocsik, ruhaszövetek, rizs, cukor stb.) együtt Szügy irányában elvonultak.

Könnyű volt kimondani, hogy a polgárság lépjen ismét fegyverbe.

Az izgalmas nap és előtte való éjjelezés folytán a polgárság legnagyobb és legértékesebb része holtfáradtan feküdt és még fegyvereit is magával vitte.

Küldöncök hiába szaladgáltak szét, mindenütt halotti csend és sötétség volt.

A harangok félreverésére

10-12 főnyi fegyveres polgár jött elő, akikkel felvonultak a városházára. Pálmay százados, ki Drégelypalánk mellett megtisztította a vonalat, töltényeket kért, mert úgymond Ipolyság felől 200 cseh katona támadása várható, esetleg páncélvonat fedezete mellett. Küldtünk is neki egy széké-, ren egy láda töltényt Drégelypa- lánkra.

Huszár Aladár városparancsnok telefonjelentést vett fel, hogy a csehek a kővári hídon átjönnek és a vágóhíd felé közelednek. A harangok félreveretése már nem használ, a meglévő puskás polgárokkal sortüzeket adatunk le, a város különböző pontjain; aminek volt annyi eredménye, hogy ismét előbújt 10-12 polgár, kikkel terepszemlére mentünk a vágóhíd felé. Megkönnyebbülünk, mert a riasztó hír csak vaklárma volt.

Végre hosszas és aggódásteljes éjjel után szürkülni kezdett.

A csehek mit sem sejtve vonatot indítottak hajnalban Losoncról: kiadtuk a parancsot, hogy engedjék be azt az állomásra és fogják el. A kórház melletti kavicsbánya polgárőrsége azonban idő előtt rátüzelt a vonatra, mire az visszatolatott.

Reggel fél 9-kor csapataink visszajöttek Magyarnándorból, a városparancsnokságot átadtam Bajacz Rezső századosnak.

A harcokban hősi halált haltak: Nagy József szakaszvezető, Dancsik Ferenc tizedes, Virág János őrvezető, Czakó Balázs gyalogos. A vasutasok közül Rózsa András kalauz és Petrovics József fűtő, valamint Havaj József, Hrubecz Márton, Vanczó József és Weisz Sándor polgárok. A csehek nyolc halottat vesztettek.

Amint Sopron városa kiérdemelte, a „Civitas fidelissima” jelzőt úgy Balassagyarmat kiérdemelte a „Civitas fortissima” nevet, mert valóban saját elhatározásából verte ki a cseheket és megakadályozta, hogy országunk még jobban megcsonkíttassék. ■