Nógrád Megyei Hírlap, 2005. január (16. évfolyam, 1-25. szám)
2005-01-05 / 3. szám
4. oldal - Nógrád Megyei Hírlap N Ó G R Á D MEGYE 2005. JANUÁR 5., SZERDA Vadásztarisznya Gondolatok a magaslesen - Jövővallató és múltidéző Rottenhoffer Attila régi vadászcsalád tagja. Nem lenne itt helyes a „sarja” szó használata, mert azt inkább az utolsó generáció jelölésére használjuk; neki azonban már a felesége és a gyermekei is kiveszik részüket e nemes szenvedély gyakorlásából. A családban így egészen biztos, hogy öröklődik az emberiség legelső, sporttá szelídült ősfoglalkozása. Ami a kezdeteket illeti, a Terény melletti Kiskérpusztáról még Attila megszületése előtt Fótra költözött a Rottenhoffer család, de már egyéves korában a Pétervásárához tartozó Vezekénypusztán laktak. Általános iskolába Pétervásárára járt, középiskolába pedig Egerbe, a Gárdonyi gimnázium matematika-fizika tagozatára. Az ember persze azt gondolná, hogy semmi sem esik távolabb az erdőtől és a vadászattól, mint e két, enyhén szólva sem túl népszerű tantárgy...- Jó hasznát vettem pedig mind a kettőnek a Soproni Erdészeti és Faipari Egyetem erdőmérnöki karán - mondja Rottenhoffer Attila. - Ott ugyanis a képzés egy kicsit a polihisztorság felé hajlik, hiszen a szorosan vett szakmai tárgyak mellett útépítést, magas- és mélyépítést, földméréstant is tanultunk. Az erdő és a vad szeretetét a családi háttér adta, hiszen édesapám is, nagyapám is erdész és vadász volt egyszerre. Tanyán nőttem fel, az erdő és a vad közelében. Vadásznak hároméves koromtól tartom magamat, mert édesapámmal már akkor az erdőt jártam. Hála ezen időszak viszonylag enyhébb szabályozásának, a fegyverrel már gyermekkoromban megismerkedhettem, ami persze azt jelentette, hogy legelőszöris megtanultam tisztelni... Egyébként közép- iskolás koromban és az egyetem első éveiben sportlövészettel is foglalkoztam. Az ifjúsági korosztályban például országos bajnokságot is nyertem futóvad-lövészetben és tagja voltam a válogatott keretnek. Az erdőmémöki karon 1979-ben végeztem, utána gyakornokként az akkori Mátra-Nyugat-Bükki Erdő- és Fafeldolgozó Gazdaság nagybátonyi erdészeténél helyezkedtem el. 1981-ben kerültem a cég erdőkövesdi erdészetéhez, műszaki vezetőinek. Ott dolgoztam 1987-ig, amikor a Magyar Vadászok Országos Szövetségének (Mavosz) Nógrád Megyei Intézőbizottsága felkért, hogy vállaljam el a megyei fővadász tisztét. így lettem az erdészek és a vadgazdálkodók körében közismert és szeretett Tóth József utódja. A fővadászi poszt alkalmazotti státus volt, s egy évre rá, 1988-ban, választott tisztségviselőként a szervezet titkára is lettem. Később, 1990- ben, a szervezeti változásokkal a Nógrád Megyei Vadászszövetség lett a Mavosz jogutódja, s itt folytattam tevékenységemet. 1992-ben végeztem el a Gödöllői Agrár- tudományi Egyetem vadgazdálkodási szakmérnöki szakát. 1997-től az Országos Magyar Vadászkamara Nógrád Megyei Területi Szervezetének létrehozásától ezen szervezetnek a titkárává, állandó státussal rendelkező munkatársává választottak. Nem tartottam etikusnak, hogy egyszerre legyek a vadászszövetség fővadásza és a kamara titkára egy személyben, ezért az előbbi címről 1997-ben lemondtam. Az azonban természetes, hogy társadalmi munkás titkárként a fővadász feladatait is ellátom a mai napig. 1995-től vállalkozásban szaktanács- adóként is tevékenykedem. Elsősorban pályázatok készítésével, vadaskertek kialakításával, vadásztársaságok számára a tízéves vadgazdálkodási üzemtervek elkészítésével foglalkozom. 1988 óta vadászati szakértőként tevékenykedem a rendőrségen, az ügyészségen és a bíróságon a különféle vadászati bűncselekmények felderítésében. 1987-től veszek részt a vadászvizsgára való felkészítő munkában, illetve 1998-tól a vizsga- bizottság elnöke vagyok. Ugyancsak szakmai munkám részeként említhetem, hogy a megyében eddig öt alkalommal szerveztünk különböző iskolák kihelyezett tagozataként középfokú vadgazdálkodási tanfolyamot. Ez teremtette meg a megye hivatásos vadászainak utánpótlását. Egyébként azt azért fájlalom, hogy a fővadászi tisztségről lemondva a szakmai feladatok ellátására kevesebb időm és energiám marad. 1988-tól 1996-ig a megyei trófeabíráló bizottság elnöke voltam, ismertem a statisztikai adatokat, így nagyobb rálátásom volt mindenre. Tapasztalataim alapján az ez évi gyöngyösi szarvaskonferencián lehetőségem nyílt a Nógrád megyei szarvasgazdálkodás bemutatására. Mit tartok a legfontosabb időszerű feladatnak? Azt, hogy a vadászat és a vad- gazdálkodás témakörét elfogadtassuk a nagyközönséggel, mert egyre rosszabb a társadalmi megítélése. Nem is csoda, a természettől elszakadva már egész generációk nőttek fel. Éppen ezért a Nógrád Megye Vadászati Kultúrájáért Közhasznú Alapítvány - melynek kuratóriumi alelnö- ke vagyok - szándékai szerint elsősorban a gyerekekkel igyekszik megszerettetni a természetet, megismertetni a vadgazdálkodást, hiszen ez az a korosztály, amelyik még fogékony mindenre. Ezért szervezzük az iskolásoknak a vadásztáborokat, az erdei iskolai programokat, s ugyancsak az alapítvány támogatásával, az évente megrendezésre kerülő „Nógrád megyei vadásznap” rendezvényeit. Az alapítvány kivette részét a Millenniumi vadászati almanach Nógrád megyei kötetének kiadásából is. Az előttünk álló időszak fontos feladata, hogy a 2007-ben befejeződő üzemtervi időszak után esedékessé váló vadászterület-kialakításokat előkészítsük. Meg kell keresni addigra a vadászatra jogosultak és a földtulajdonosok közös érdekeit, ami mindenki számára elfogadható helyzetet teremt. Most úgy tűnik, hogy gyökeres változás nem várható, az 1996-os vadászati törvény alapvetően rendezi a vitás kérdéseket. A különböző érdekcsoportok és lobbik elképzelései azonban nem mindig a vadgazdálkodás érdekeit szolgálják! Fontos, hogy a kialakítandó vadászterületek nagysága tegye lehetővé a gazdálkodást az egyes vadfajokkal, emellett igazodjon a vad éves mozgásigényeihez is. Pár száz hektáron ugyanis nem lehet vadgazdálkodást folytatni - legfeljebb lőni, amíg van mire... Fontos, hogy a vad maradjon állami tulajdon továbbra is, mert az állam csak addig tud beavatkozni, szabályozni, amíg az övé a vad. A vadásztársasági forma életben Fontos, hogy az ifjabb generáció is megismerkedjen a vadászattal. Képünk a Mátra Mgtsz nagykeresztúri vadászházának udvarán, a nyári gyermekvadásztáborban készült, amelynek lakói a Kis-Zagyva-völgy községeiben és Salgótarjánban élő gyerekek voltak. A fotón Rottenhoffer Attila a sörétes vadászfegyver működését ismerteti az érdeklődők gyűrűjében. ' _ tartása is lényeges! A nemzeti kincsnek számító magyar vadállomány kialakítása és fenntartása nagyrészt éppen a vadász- társaságok érdeme. Semmiképpen nem lenne jó, ha ez a munka nem kapna megfelelő elismerést! Ahol a földtulajdonosok és vadásztársaságok között jó a kapcsolat, egymás érdekeit figyelembe veszik, várhatóan nem is lesz semmiféle gond 2007-ben. Az is természetes dolog, hogy a földtulajdonosok szempontjait is el kell fogadni, lehetőség szerint akár a vadászati és vadgazdálkodási igényekkel együtt. Ez azt jelenti, hogy esetenként a közös gazdálkodást is megvalósíthatóvá kell tenni. Eddigi munkámat már sokféle kitüntetéssel elismerték. Kaptam „kiváló társadalmi munkáért” országos kitüntetést az erdőkövesdi MHSZ titkáraként. A rendőrséggel való szoros együttműködés elismerésére 1992-ben miniszteri dicsérő oklevelet kaptam, az idén pedig díszkardot vehettem át dr. Havasi Zoltán megyei rendőrfőkapitánytól. Az 1992-től minden évben megrendezett vadásznap szervezésében végzett munkámért emlékplakettet kaptam a vadászati kultumegelőztek, mire beiratkoztam, már mások ültek ott. Lesbe álltam ezért egy régóta ismert, de a járását nem nagyon tartó kan váltóján, egy bükkös lábaserdő és egy fiatalos határán. Gyönyörű látvány volt a frissen hullott havon, a sötét fatörzsek között bujkáló holdfényámyékok játéka. Aztán egyszer csak a fiatalosból kiváltott a disznó. Úgy hetven méterre lehetett. Két-há- rom lépésenként meg-megállva, hosszasan figyelve közeledett, a fajra jellemző óvatossággal. Amikor olyan ötven méternyire lehetett, rálőttem a gyöngygolyóra töltött sörétes puskából. A kan megpördült, elrohant. Megnéztem a rálövés helyét, és tudtam, hogy eltaláltam a vadat, mert a friss havon nem volt nyoma a lövedéknek. A fiatalosba váltott be, aminek a széléig követtem. Itt már találtam egy kevés vért is, ami tüdőlövést jelzett. A keresés járt egy kis zajjal, és hallottam, hogy a disznó megugrott vagy tíz méterről. A tői, de a Hu- bertus-ke- reszt ezüst é s arany “n fokozata is a birtokomban van. Az Országos Magyar Vadászati Védegylet Nimród-érem kitüntetése mellett átvehettem a 2004- ben alapított Magyar Vadgazdálkodásért Érdemérmet is. Amint már említettem, hároméves koromtól tartom ma gamat vadásznak és természetesen én is édesapámmal jártam kezdetben az erdőt. Mivel tanyán éltünk, engem semmivel nem lehetett megijeszteni, ha az erdőn járva leültettek valahová azzal, hogy ne menjek sehová, akkor onnan nem mozdultam el, nyugodtan vártam. Édesapámtól, a környezetemben tevékenykedő erdészektől, vadászoktól megismertem e csodálatos életközösséget, tehát nem csoda, hogy az erdőt vad nélkül nem tudom elképzelni - pedig van olyan erdész, aki igen... Számomra a kettő azonban összetartozik, szerves egységet képez, egymás nélkül nem is létezhet. Ami a vadászatot illeti, gyermekkorom egy olyan szerencsés időszakra esett, amikor még nem volt túlságosan szigorú a szabályozás, és kezembe vehettem néha, felügyelet mellett, a vadászfegyvert. Előtte persze megtanítottak arra, hogy kell bánni vele, s megtanítottak arra is, hogy a vad sem ellensége a vadásznak, miért kell tisztelni azt. Nem voltak ám buták a régiek! A két világháború -között például létezett olyan, hogy gyermekvadászjegy. A gyerek így az apja mellett tanulhatott meg vadászni, sőt alkalomadtán használhatta is az apja fegyverét. Persze nem hajtásban, hanem mondjuk egy veszélytelennek számító lesvadászaton. Ma a jogszabályok ezt nem teszik lehetővé. Nem biztos, hogy ez így jó! A vadászatot, a természettel való ismerkedést nem lehet elég korán elkezdeni. Ami a személyes élményeket és vadászeredményeket illeti, nem túl sok trófe- ás nagyvadat ejtettem el, talán csak vaddisznóból jutott az átlagosnál több, eddig jóval 300 darab felett. Ennek persze részben az az oka, hogy hosszú időn keresztül erdőgazdaságnál vadásztam és a vadkárok elhárítására leginkább a disznót lőttük. Ez a legkedvesebb nagyvadfajom is, és szinte természetes, hogy a talán legnagyobb vadászélményemet is vaddisznóvadászaton szereztem... Hogy volt? Teliholdas, havas téli estén történt, egy szóró mellé akartam kiülni, de sűrűbe nem követhettem, másnap reggel mentem ki a helyszínre a kollégákkal. Amíg ők a váltókon várakoztak, én bementem a nyomon a sűrűbe. A szélétől úgy 50-60 méterre még meleg vackot találtam, aztán a következő pillanatban már meg is láttam a disznót magam előtt. Oldalt állt. A lapockájára célozva rálőttem, erre szembefordult és megindult egyenesen felém! A másik csővel úgy öt lépésről sikerült fejen találnom, ami aztán elfektette. Kiderült, hogy az előző esti lövésem megcsúszott a lapockacsonton és átütötte az egyik tüdőlebeny felső szélét. A második lövés is lapockán érte a kant, forgóban el is törte a csontot, a bordát, de beljebb már nem ment, s csak a harmadik, a fejlövés végzett vele. Egyenesem rám jött a vaddisznó, de nem mondom, hogy támadni akart. Ott, ahol álltam, egy keskeny folyosó volt a sűrűségben, így alighanem csak a váltóját akarta használni. Az agyarai végül ezüstérmesnek bizonyultak, s a mai napig ez az egyik legnagyobb trófeám. Sok disznót lőttem, 18 centiméter körüli kant is jó párat, néhány nagyot azonban elszalasztottam, de ez bizony hozzátartozik a vadűzéshez. Egyébként, ha már említettem a vaddisznótámadást, malacos koca esetében jó párszor tapasztaltam ilyet. Ezek azonban többnyire színlelt támadások, s hat-nyolc méteres távolságban a vad rendszerint elfordul, odébbáll... Említettem, hogy kedveric nagyvadam a vaddisznó. Rendkívül intelligens, szaporodóképessége kiváló, hiszen a szinte állandó vadászat ellenére sem csökken az állomány, sőt, inkább gyarapodik és a faj terjeszkedik. A búgás időszakában egy éjszakai vaddisznóvadászat izgalmai számomra felérnek a szarvasbőgés élményével! Félreértés ne essék, bőgő szarvasbikára is nagyon szívesen megyek. Meg üzeke- déskor őzbakra. Utóbbi vadfajból eddig 37-et ejtettem el. Mindig vonzott az őzagancsok és magának az őz vadászatának a változatossága. Szarvasbikát csak hatot lőttem, valamennyi három kiló alatti agancsot viselt. Ha már a kedvenceknél tartunk, számomra a szalonka vadászata is csodálatos élmény, persze minden vadfaj esetében megtalálhatjuk a szépséget, az érdekességet, ami mind más és más. A jól repülő fácán, réce elejtése is kedves számomra. Egyébként meg ma már nem is az jelenti számomra az igazi élményt, ha én ejtek el valamit, hanem az, ha valamelyik családtagomat segíthetem lövéshez. Vadász lett a feleségem, a nagyfiam. A kisebb fiam is rendszeresen jár velem, nagyon élvezi a dolgot, minden bizonnyal vadász lesz ő is. Mi a kedvenc vadászati módom? Amíg fiatalabb voltam, cserkelni szerettem a legjobban. Ez persze nem azt jelenti, hogy csak megyünk, megyünk hegyen-völgyön, hanem sok rövid les sorozatát. Mivel azonban napjainkban egyre több a Nimród és egyre kevesebb lehetőség nyílik a vadászatra, mind nagyobb szerepet kap a lesvadászat. Az ilyeneken üldögélve persze több a várakozás, de a természetbarát számára ezek sem lehetnek unalmasak! Ha vadat nem is lát az ember, erdő-mező, vizes élőhelyek ezernyi csodája közül akkor is elé kerül néhány. Aztán még valami, ami szerintem nagyon fontos. Életem eddigi nagy döntéseit általában mindig a magaslesen ülve hoztam meg. Olyankor van lehetőség tiszta fejjel végiggondolni mindent, megkeresni a megoldásokat, a csend, a magány leegyszerűsíti a döntéseket... A hazai nagyvadak közül eddig È dántbikát nem lőttem. Az úgyneve- ! zett jövevényfajokat, a nyestkutyát, ; a mosómedvét és az aranysakált ■ sem kaphattam eddig puskavégre. ! Tulajdonképpen vadlibát sem silt került birtokba vennem, bár már lőttem kettőt. Először még gyer- ' mekkoromban, Pétervásárán, disznólesre menet kilőttem egy lilt bát egy csapatból. A madár egy nádas patakvölgybe ereszkedett le, I csakhogy az öregek nem sokra tartották a libát, a disznóles helyett nem indultunk a megkeresésére. A másodikat már egyetemistaként lőttem egy alföldi pusztán, de sajnos ez sem lett meg, hiába kerestettem a vadőrökkel is. Elmondhatom, hogy nem sok trófeás vadat ejtettem, nagy trófeájút meg alig. De többre is becsülöm azt a 150 grammos selejt őzbakot, amit magamnak dolgoztam ki, azaz kerestem meg, bíráltam el, cserkésztem be és lőttem meg! így is nagyon szép élményekben volt részem eddigi vadászpályám során - és ez az igazán fontos dolog. Mik vadászálmaim? Néhány nagy trófeát viselő vadat persze szívesen elejtenék, de azért enélkül is jól megvagyok... Ettől sokkal jobban vágyok arra, hogy továbbra is jó társaságban, jó barátokkal, irigység nélkül vadászhassak. Sokkal jobban vágyók arra, hogy a családomat vadásztat- hassam, s lehetőleg a megszületendő unokáimnak is legyen lehetőségük megismerni e nemes szenvedélyt... FARAGÓ ZOLTÁN Magasles az erdőszélen
