Nógrád Megyei Hírlap, 2004. február (15. évfolyam, 27-50. szám)
2004-02-21 / 44. szám
A NÓGRÁD MEGYEI HÍRLAP MELLÉKLETE 2004. FEBRUÁR 21., SZOMBAT Színházi esték Shakespeare óta tudjuk: „színház az egész világ...” Gyur- kovics Tibor „Nagyvizit” című tragikomédiája láttán azonban az az eshetőség is megkockáztatható, hogy akár egy vége sincs, hatalmas kórházként értelmezzük a valóságot, amelyben élnünk adatik. Aki már látta a gyógypedagógus, pszichológus végzettségű Gyurkovicsot - élő valójában vagy a televízió képernyőjén - azonnal észrevehette, hogy nem mindennapi személyiség sem külső megjelenését, sem beszédstílusát, sem gondolkodásmódját tekintve. Darabjai - többek között a „Csóka család”, a'„Fészekalja”, a „Bombatölcsér” vagy a • „Fekvőtámasz”, amelyben színészként is közreműködött - éppen olyanok, mint ő: különlegesek, figyelemkeltőek és figyelemre méltóak. íróként is hűnek látszik tanult szakterületeihez: elsősorban az emberi magatartásformák érdeklik, azokat igyekszik diagnosztizálni. Nincs ez másként a több mint harminc esztendővel ezelőtt bemutatott és a minap Salgótarjánban is színre került „Nagyvizit”-ben sem. A darab felületes megközelítésben nem több és nem is kevesebb, mint egy kórházi életkép: négy operált férfibeteggel, főorvossal és alorvossal, nővérrel, takarítónővel és a külvilágot képviselő látogatókkal. Igazi kórtermi ágyak, éjjeliszekrények képezik a díszletet, a laikus számára is ismerős szituációk Kórház az egész világ? lázmérés, infúzióbekötés, injekciózás, ebédosztás - követik egymást. Ez azonban csak a látszat, a lényeg a betegek egymáshoz és a környezetükhöz való viszonyában keresendő. Az ilyen-olyan hőfokú és hangulatú, hol mulattató, hol elszomorító beszélgetésekből emberi sorsok, ki- sebb-nagyobb drámák sora bontakozik ki, a testi bajok a lelkieket is felszínre hozzák, minimum jelzik. A fizikai fájdalmak a korábbi életszakaszok megpróbáltatásait is előhívják, újra felidézik az emlékezőkben. Ugyancsak nyomasztóak számukra a jelen gondjai, amelyek közepette akarva-akaratlanul felnagyítódnak a kór eleve ijesztő szimptómái is. Az egyik beteget a felesége halálával bekövetkezett egyedüllét kínozza, a másik tobzódik ugyan partnerekben, de nincs lakása és munkája is csak amolyan tessék-lássék. Nem sietteti a gyógyulást az sem, ha a feleség csak hetek után, mások unszolására hajlandó meglátogatni a férjét. Másféle terhet jelent a tapintatlan látogató, aki a maga akaratát erőszakolja az ágyhoz kötött emberekre. A legnehezebb azonban elviselni - aki már átélte, pontosan tudja - a betegséggel járó kiszolgáltatottságot. A páciens ilyenkor függ mindenkitől, főként a személyzettől, de még szobatársaitól is. Ki-ki vérmérséklete szerint reagál erre a kihívásra: van aki ugráltatja, szekírozza a másikat, aki hol készségesen, hol durván, hol csak imitálva tesz eleget a kéréseknek. Az emberség, a segítőkészség azonban, ha komoly a veszély - minthogy egyikük az ablakhoz támolyogva öngyilAz ideggyenge Cziegler Béla (Kiss Jenő) ágyánál Péter (Koncz Gábor) Klári nővér (Tóth Enikő) és a járóképes betegtárs, FOTÓ: P. TÓTH LÁSZLÓ kosságra készül - felülkerekedik a nyavalyákon, a gyakorta el is túlzott rigolyákon. S ha e látlelet Gyurkovicsnál olykor cinikus, ironikus, groteszkbe, sőt abszurdba hajlik, miért ne kérdezhetnénk meg mi is: vajon .nem ilyen-e a helyzet a kórház falain kívüli, sokszorosan tágabb világban is, nem várnak-e ott is megfelelő kezelésre, gyógyításra egymás közti viszonyaink? Hisz megannyiszor vagyunk kiszolgáltatottak a körülményeknek, a főnököknek s ki tudja még kinek és minek, s mintegy csak azért is azon mesterkedünk, hogy kicsinyes érdekeinket mindenáron érvényre juttassuk. Ebben a tülekedésben, már-már harcban fel sem tűnik a másik - nem ritkán nehéz - helyzete, sorsa, s jószerivel csak akkor figyelünk rá, ha nagy, olykor végzetes a baj. Gyurkovics darabjának nincs eleje, közepe, vége, szokásos építkező cselekménye. Nem fontos, hogy mikor és mivel kezdődik, s - mint meg is történik - bárhol be is fejezhető. E rugalmasság azonban visszájára fordul azzal, hogy a második rész - mint legtöbb esetben - nem nyújt többet, nem ka- tartikusabb az elsőnél. Lényegében az előző szituációk ismétlődnek, s bár a külföldet járó, ábrándos, s végtelenül felületes főorvos először jelenik meg, rosszulléte, magára hagyottsága kifejezetten mesterkéltnek hat. Nem egyértelmű és ezért kevéssé megrázó az egyik ápolt j o b b 1 é t r e szenderülése sem. A Madách Színház pro- d u k c i ó j á t Koncz Gábor rendezte fegyelmezetten, elkerülvén az aktualizálás, ha úgy tetszik politizálás csapdáit és kihangsúlyozva a darab időtlenségét, általános mondandóját. Ötletei a tragikomédia humoros oldalát erősítik. Önmagát is szerepelteti, a mozgóképes beteg, Fazekas Péter alakjában. Érdekes, hogy 1972-ben a Pesti Színházban ugyanezt a nőfaló figurát alakította. Fiatalon bizonyára jobban elemében volt, most visszafogott, úgymond nem játszik rá a szerepre. Annál inkább lubickol viszont Reviczky Gábor, a minduntalan fecsegő, tudálékos, minden lében kanál Badari bácsiként. Mértéktartóan oldja meg feladatát Pusztaszeri Kornél, mint a féltékenységtől is meggyötört F. Tóth és Kiss Jenő, mint a szenvedésre hajlamos, sőt egyenesen predestinált Cziegler Béla. Tóth Enikő Klári nővére nemcsak szemreva- ló, megfelelően kacér is. Ivancsics Ilonának F. Tóth feleségeként sikerül igazolnia, A mindent tudó Badari bácsi (Reviczky Gábor) a főorvost (Löte Attila) „oktatja" hogy joggal nyugtalan miatta operációra, s ezáltal távollétre kényszerült férje. Találó gesztusokkal jeleníti meg a helyettesítő takarítónőt, Máriát Pásztor Erzsi. Szövege is olyannyira meggyőzőnek hat, hogy szinte már elhisszük neki beavatottságát, nélkülözhetetlenségét, mindenhatóságát. A további szerepekben Dózsa László, Horesnyi László, Lőte Attila, Kelemen István és Rusz Milán lépett színpadra hozzájárulván, hogy a közönségben a 2003/2004-es évad emlékezetes előadásaként rögzüljön Gyurkovics Tibor műve, a Madách Színház társulatának újabb vendégjátéka. • CSONGRÁDY BÉLA Néhány napja a salgótarjáni József Attila Művelődési Központ fotógalériájában Bővíz Sándomé felvételeiből nyílt kiállítás. A hatalmas, mintegy nyolcvan képből álló tárlat az elmúlt három év termését mutatja be a nagyközönségnek. A másodperc töredéke alatt megörökített portrék, tájképek, növény- és állatfelvételek szó szerint a múlt üzeneteit hordozzák: egyrészt a képeken az elmúlt évszázadok történelmi emlékei is láthatók, másrészt meg a tegnap, ha nem is volt régen, ma már múltunk része...- Hogyan kezdődött1 - tettük fel a kérdést Bővíz Sándoménak.- Szeretem a szépet, a művészetet, főleg a képeket. A fotózás szenvedélyével a Nógrád Megyei Fotóklub vezetője, Homoga József fertőzött meg. Eljártam a klub foglalkozásaira, a kiállítások megnyitóira, a vetítésekre, aztán ott is ragadtam. Talán ott vett fordulópontot a fotósszenvedély, hogy három éve sikerült korszerű gépet vásárolnom, egy 28-80- as és egy 80-210-es optikával. Akkor kezdtem el komolyabban foglalkozni a fényképezéssel. Az első tekercs filmet, amit az új géppel készítettem, sosem felejtem el! November 1-je volt és éppen Szécsénybe mentem a temetőbe. Akkor vettem észre a fasor mögött lemenő napot, amint felragyogott az égen. (A jobbra, alul látható kép-a szerk. J A kép a kiállításomon is szerepel, az lett a címe is, hogy ragyogás. Előtte egy Practica gépet használtam, de, mivel szemüveges vagyok, a lencsék sokat csaltak, nem mindig sikerült mindent úgy megcsinálnom, ahogy akartam. Aztán az új gépen már lehet Szereti a szépet, szenvedélye a fotózás állítani a szemkorrekciót, így könnyebb dolgozni vele. Az ember persze megbízik az autofókuszban, amikor a gép mindent megcsinál helyette, de az igazán jó képek úgy készülnek, hogy az ember kézzel állítja be, amit kell! Ami a fotózást illeti, szeretek kísérletezni. Például a liliom bibéje, a porzók, a szirmok is gyönyörűek. Egy régi nagyítón keresztül fényképeztem le ezeket, egészen különleges hatást sikerült elérni velük. A kiállításon is több ilyen kép szerepel. Aztán nagyon szeretem a fotózást a munkám miatt is, de nem közvetlenül használom a gépet. Igazságügyi szakértőként is dolgozom, nagyon sok tönkrement élettel, félresiklott házassággal, gonddal-bajjal találkozom, ami felemészti az ember tűrőképességét. A fényképezés azonban teljesen kikapcsol, bárhová is megyek, igyekszem az objektiven keresztül is felfedezni mindazt, amit egy-egy település kínál. Egy szép templom, egy érdekes kerítés, egy háztető - mind téma lehet. A fotóklub egyébként is sokat jelent! Önzetlenül és szeretettel, barátsággal segítenek a tapasztaltabbak, mindenki másképpen és mindenki a maga módján. Amikor még a Practica gépet használtam, jó szívvel adtak kölcsön optikákat is, hogy próbáljam ki. Aztán a kritika is sokat segít, lehet belőle tanulni. Van, aki kemény, de persze jó szándékú. Homoga József például igazi tanítómester, ő szokta elbírálni a képeket. Ma már ott tartok, hogy nem csak a szenvedélyem, hanem tulajdonképpen egyetlen szórakozásom is a fotózás. Egy egészen különös előnye is van: a családnak nincs ajándékozási gondja, ugyanis valamire mindig szükség van... F.Z.
