Nógrád Megyei Hírlap, 2004. január (15. évfolyam, 1-26. szám)
2004-01-03 / 2. szám
A NÓGRÁD MEGYEI HÍRLAP MELLÉKLETE 2004. JANUÁR 3., SZOMBAT | Kiállítások májusban: „Ismeretlen értékeink Európában Szakmai előéletéről, programjáról, terveiről nyilatkozik a Nógrádi Történeti Múzeum áj igazgatója A számvetések időszakát éljük. Évváltáskor ki-ki előszeretettel tekinti át, hogy az elmúlt hónapok során mit sikerült megvalósítani elképzeléseiből, s megfogalmazza az új esztendőhöz fűződő reményeit. A „leltár”- és tervkészítés stádiuma, procedúrája nagyobb jelentőséget kap, felértékelődik abban az esetben, ha valaki ez idő tájt kerül új állásba, vezető beosztásba. Dr. Kovács Annával ez történt, hiszen a megyei közgyűlés a közelmúltban, 2003. december elsejével nevezte ki a Nógrádi Történeti Múzeum igazgatójává. Dr. Kovács Anna: A múzeum demokratikus közintézmény, mi muzeológusok a közügy szolgálatában állunk- Bár az új igazgató személye és irodalomtörténész muzeológusi munkássága nem ismeretlen szakmai körökben és a nagyközönség előtt sem - tekintve, hogy több mint egy negyedszázada dolgozik az intézményben - e nagy lépés kapcsán érdemesnek, tanulságosnak tetszik felidézni az utat, amelyen idáig jutott.- Salgóbányai vagyok, a megyeszékhelyi Madách Imre Gimnáziumban érettségiztem s bármilyen furcsa, akkoriban a reáliák - matematika és a fizika tantárgyak - mellett a fizika, a gyári munka világa is érdekelt, vonzott. Diákköri dolgozatokat azonban gimnazistaként is irodalomtörténetből készítettem, valószínűleg nem függetlenül a salgói várhoz kötődő Petőfi- és Balassi-legendák hatásaitól. Végül is a könyvek iránti vonzódásom és szüleim ösztönzése perdöntőnek bizonyult a továbbtanulást, a pályaválasztást illetően. Magyar szakos tanári, valamint könyvtárosi diplomát szereztem. Két évig tanítottam, illetve könyvtároskodtam Salgótarjánban a „gépipariként” ismert középiskolában. 1978-ban kerültem a múzeumba, ahol eleinte szintén könyvtáros voltam, majd művelődéstörténettel foglalkoztam. 1984 - amikor irodalomtörténeti muzeológus lettem - nemcsak számomra volt fontos, ugyanis akkortól datálható az irodalomtörténeti muzeológia mint szakágazat, valamint az önálló irodalomtörténeti gyűjtemény megjelenése a múzeumi szervezet tevékenységében is.- Ön szerint melyek voltak e húszéves pályafutás főbb állomásai?- A konkrét választ megelőzően szeretném tisztázni, hogy az irodalomtörténeti muzeológus feladatkörébe nem az írók, költők életének kutatása, műveik elemzése tartozik elsősorban, hanem a műtárgyak - példának okáért Mikszáth Kálmán bútorainak, kedvenc könyveinek, gyermekei játékainak - gondozása, bemutatása. Az első komolyabb kiállítás, amelyet ebben a szellemben készítettünk, Szécsényben volt a nyolcvanas évek közepén, s a „Korhangulat, művésziét” címet viselte. Ferenczy Teréz, Komjáthy Jenő és Krúdy Gyula életművét igyekeztünk egy-egy teremben, főként tárgyak révén reprezentálni. Az évtized vége felé Rimaszombatból és a vendéglátóipari múzeumból kölcsönkapott anyagból rendeztük meg a salgótarjáni múzeum nagytermében a „Tekintetes vármegye” című kiállítást, majd Balassi-bemutatót is rendeztünk szintén szlovákiai múzeumi dokumentumokból. Ekkorra már egyértelműen tudatosodott bennem, hogy túl kell lépni a hagyományos, szinte kizárólag fotókra, életrajzi szövegekre alapozó elven és gyakorlaton, s egy-egy alkotóval összefüggésben a korszellem hiteles, de emellett érdekes, látványos megjelenítésére kell törekedni. A horpácsi Mik- száth-kiállítás megrendezésében határozottan érvényesítettem e meggyőződésemet. Címként nem használtam mást, mint a „Mikszáth ”-ot, hiszen ez a név fogalom a magyar irodalomtörténetben, nemzeti tudatban. Az intim szférából, a családi miliőből, a művek hangulatából építkezve igyekeztem kibontani, értelmezni azt a világot, amely az író művészetének karakterét, lényegét adta. Örültem, hogy e kiállításnak jó visszhangja volt mind a szakma, mind a közönség részéről.- Hogyan került ön közeli, már-már rajongásnak nevezhető kapcsolatba a festőként közismert Balázs János irodalmi hagyatékával?- Mintegy tíz éve lehetett, hogy Balázs János képzőművészeti gyűjteményét gondozva, különböző kiállításokra készülve a kezembe kerültek kéziratai - vallomásai, versei - is. Szerencsére, mert így nem szóródtak szét, nem kerültek a képek sorsára. Egyre inkább elmélyedtem a páratlanul gazdag anyag tanulmányozásában és meggyőződésemmé vált: igazi kincsre leltem ebben az irodalmi örökségben. E találkozás azt bizonyította számomra, hogy nincs elvetélt tehetség, a talentum előbb-utóbb megnyilvánul, utat tör magának. Egyébként egyetemi doktori disszertációm elkészítése során is hasonló kérdés izgatott: művelődéstörténetí szempontból vizsgáltam Nagy Iván balassagyarmati múzeumalapító tudós munkásságát, azt elemeztem, hogy köznemesi családból származván, miként válhatott modem gondolkodású értelmiségivé.- Hogyan fogalmazódtak meg önben az igazgatói ambíciók?- Úgy éreztem, hogy ennyi szakmai tapasztalat és reális önismeret birtokában vehetem magamnak a bátorságot a megmérettetésre, megpróbálkozhatok az adódó lehetőséggel. Tisztában vagyok vele, hogy e feladat komoly szakmai kihívást jelent, de nagy lelkierőt adott és ad az a tudat, hogy kollégáim is bíznak az alkalmasságomban.- Sikeresnek bizonyult pályázatában nyilván leírta, hogy mit akar megőrizni a múzeumi szervezet eddigi tradícióiból, munkaformáiból és mit szeretne megreformálni, megújítani. Miben foglalható össze e koncepció lényege?- Beterjesztett programomnak két alapköve van. Továbbra is érvényesíteni szeretném a múzeum speciális jellegét, amennyiben ez az intézmény főként a gyűjteményekre épít. Nógrád megyében is így van ez, hiszen mind a megye- székhelyi, mind a balassagyarmati, a pásztói és a szécsényi múzeumnak sajátos gyűjtőköre van és gazdag leletanyaggal rendelkezik. Rendldvül értékes a gyarmati néprajzi, a pásztói természettudományi, a szécsényi régészeti, történettudományi gyűjtemény, s felettébb különlegesek a salgótarjáni bányászattörténeti emlékek, s ugyancsak jelentős értéket képviselnek az évek során a múzeum tulajdonába került képzőművészeti alkotások. Madách és Mikszáth életművét tekintve országos gyűjtőkörrel rendelkezik a megye. Májusban is e sajátosságok jegyében rendezünk kiállításokat mind a négy múzeumban „Ismeretien értékeink Európában” címmel. A fejlesztéseket is e jellemzők mentén kell tervezni és megvalósítani, figyelembe véve, hogy a múzeumok és a kiállítóhelyek az adott települések kulturális intézményei. Balassagyarmaton például a közös értékmentés szándékával érdemes átgondolni a Madách- és Mikszáth-emlékek sorsát, a Nagy Iván-gyűjtemény gazdagítását. Salgótarjánban jó lenne egy múzeumi képtárat kialakítani, hogy a Mihályfi-gyűjte- mény és Balázs János életműve folyamatosan látható legyen. Pásztón fel kell készülni a várossá nyilvánítás 600. évfordulójára, Szécsényben pedig a 2005-ös Rá- kóczi-emlékkiállítással összefüggésben is foglalkozni kell a kastélyfelújítással. A településekkel való kapcsolatban egyébként jó úton járunk, erre utal Csesztve és Pásztó múzeumpártoló önkormányzatként való elismerése is. A másik alapelvem, amelyet szeretnék a gyakorlatban is érvényesíteni, így szól: a múzeum demokratikus közintézmény, mi muzeológusok a közügy érdekében munkálkodunk, szolgáljuk ki a látogatókat még jobban, még szorosabban együttműködve a civil szervezetekkel, közösségekkel. Manapság, a fejlett információs kultúra korában nagy kihívásnak, teendőnek tartom a virtuális gyűjtemények felépítését is. Egy informatikai pályázaton nyert ötmillió forintot a Madách- és Mikszáth- anyagok digitalizálására használjuk fel. E munka javában folyik, májusra szeretnénk bemutatni.- Most, hogy immár első emberként dolgozik a múzeumban, mennyiben váüozik meg az élete?- Munkámban szükségszerűen átrendeződnek a hangsúlyok, hiszen fő helyre a múzeumépítés, -szervezés kerül, de nem szeretnék lemondani az irodalom- történeti muzeológiáról sem. Nyitott, modern gondolkodású embernek tartom magam, s remélem, hogy ezt a tevékenységem során igazolni is tudom. Nem görcsösen, mintegy „szellemi játékként”, de nagy felelősséggel látok munkához. Messzemenően számítok az itt dolgozó, tehetséges, jó szakember kollégáimra. Miután nem vagyunk sokan, megnő a szerepe a csapatmunkának, a szervezetszerű gondolkodásmódnak. Erőt ad számomra, hogy már önmagámnak is sikerült bizonyítani az otthon, a szülői házban tanultakat: nehéz körülmények között is sok mindent lehet tenni, elérni! CSONGRÁDY BÉLA Harmincesztendős lett a vanyarci Rozmarin g Ez év december 14-én ünnepelte megalakulásának 30 éves jubileumát a vanyarci Rozmarin hagyományőrző együttes. 1973-ban Hugyecz Andrásáé vezetésével pávakörként indult útjára az azóta háromgenerációssá növekedett, jelenleg is több mint ötven főt számláló együttes. A harminc év alatt számtalan díj, megannyi sikeres fellépés idehaza és külföldön fémjelzi azt a munkát, melyet a elmúlt időszakban töretlenül, folyamatosan végeztek. Jelenlegi vezetőik, Vravuska Józsefné és Komjáthi Gábomé folytatják azt a hagyományápoló munkát az együttes repertoárját illetően is, amelyet Hugyeczné, Annuska hagyott a csoportra, a falura. Az ünnepeiteket a káprázatos műsoruk után köszöntötte a település polgármestere Kollár András, az Országos Szlovák Önkormányzat képviseletében Plena Mihályné, a Nógrád-Heve- si Szlovákok Egyesülete nevében Nedeliczki Teréz. A Szlovákiából érkezett vendégek sorában a nagykürtösi, a hrusovi és kékkői barátaik köszöntötték a jubiláló együttest, akikkel kapcsolatuk szinte egyidős a csoport fennállásával. Név szerint Pavol Bendik, Hrusov polgármestere, Ján Briós járási kulturális referens, Ján Lernhardt „A mi kultúránk” nevű civil szervezet vezetője Kékkőről üdvözölte a vanyarci együttest. A Rozmarin hagyományőrző együttes vezetője, Vravuska Józsefné megköszönte a támogatóknak, a segítőknek a munkát, külön megköszönte két koreográfus, Juraj Mathias és Suba Éva munkáját. A csoportot fellépéseik során, így ezen az estén is a Kóborzengő zenekar kísérte. A szécsényi Forgách-kastély: a múzeum felújítása elkerülhetetlen FOTÓ: FARAGÓ Z.
