Nógrád Megyei Hírlap, 2003. december (14. évfolyam, 277-300. szám)

2003-12-08 / 283. szám

2. oldal - Nógrád Megyei Hírlap 19 5 6 SALGÓTARJÁN 2003. DECEMBER 8., HÉTFŐ Versek, mint emlékjelek Ravasz István életét (is) ma 47 éve oltotta ki a sortűz Mert nem él, aki nincs jelen, / s tán sírja sincs, csak jeltelen - fogsz-e még emlékezni rám1” - írta Ravasz István „...nak, ...nek” című versé­ben, mintegy megérezvén korai tá­vozását. Abban azonban tévedett az ifjú, rendkívül ígéretes költőtehet­ség - aki alig több mint 18 éves ko­rában, első éves egyetemistaként az 1956. december 8-i, salgótarjáni sor­tűz során szenvedett mártírhalált - hogy „nem él, aki nincs jelen”. Hiszen az nem ment el mindörökre, akire még sokan emlékeznek. Ő kö­zéjük tartozik, hiszen nemcsak családja, nemcsak egy város közössége gyászolja méltón - a többi vét­len áldozattal együtt - hanem egykori középiskolája, a Madách Imre Gimnázium is őrzi emlékét. Minden év május 6-án, Ravasz István születésnapján megko­szorúzza egykori lakóháza falán, a tragédia színhe­lyén elhelyezett emléktáblát, ilyentájt, december 8-a környékén pedig a sírját a temetőben. 2001 óta pedig a gimnázium - a Madách-hagyomány Ápoló Egyesü­lettel együttműködve - megyei középiskolai vers­mondóversenyt is hirdet és szervez Ravasz István tiszteletére. Ahhoz, hogy ne csak hirdessen, szervezhessen is, fogadókészségre van szükség mind a tanintézetek, mind a diákság körében. Szerencsére ez is megvan, olyannyira, hogy az első két évhez képest, a múlt hé­ten rendezett programon mintegy megháromszoro­zódott az emlékversenyre benevezettek száma, be­igazolva Jókai Anna Kossuth-díjas író tavaly ilyenkor megfogalmazott reményeit. Az ötvenhárom jelentke­zőből végül is negyvenhetén léptek pódiumra, nem kevesebb mint tizennégy középfokú intézmény kép­viseletében. A hat megyeszékhelyi és a négy balas­sagyarmati iskola mellett, indított versmondót a kisterenyei Váci Mihály, a pásztói Mikszáth Kálmán és a szécsényi Körösi Csorna Sándor Gimnázium is. Sőt az idén először, a megyehatáron túlról, a gyön­gyösi Berze Nagy János Gimnáziumból is érkeztek versmondók. A résztvevőknek a délelőtti meghall­gatáson Ravasz István „Levél” című, posztumusz - „régi adósságként” csak 1999-ben megjelent - kötetének négy verséből - a „Hógolyó”, a „Magam va­gyok”, a ....nak, ...nek” és a „Vonaton” c íműekből - kellett egyet kötelezően el­mondaniuk. A tizenöt legjobb produkci­ót nyújtott versmondó jutott a döntőbe, ahol a magyar irodalom kincsesházából szabadon választott alkotással szerepel­hettek. Dicséretükre legyen mondva ugyancsak széles skálán mozgott a vá­lasztásuk - Petőfi Sándortól, Kosztolányi Dezsőn, Szabó Lőrincen, Reményik Sán­doron, József Attilán, Áprily Lajoson, Nagy László, Szilágyi Domokoson át Faludy Györgyig - s kevésbé ismert ver­seket is felvonultattak. (Némelyik salgótarjáni diák annyiban volt előnyben, hogy „csak” meg kellett is­mételnie a napokban, a Kohász Művelődési Központ Váci Mihály versmondóversenyére megtanult mű­vet.) Igényes, magas színvonalú versengést produ­kált a bő tucatnyi fiatal, alaposan feladva a leckét a zsűrinek, amelynek elnöki tisztét dr. Holló József ve­zérőrnagy, a Hadtörténeti Intézet és Múzeum főigaz­gatója töltötte be. Az első helyen Budai Zoltán rétsá­gi illetőségű diák, a balassagyarmati Balassi Bálint Gimnázium tanulója végzett, aki a Madách-hagyo­mány Ápoló Egyesület díját kapta. A második Hor­váth Eszter (Bolyai János Gimnázium - Salgótarján) a Madách Imre Gimnázium díjában, a harmadik Adamkó Alexandra (Madách - St.) Salgótarján Me­gyei Jogú Város Önkormányzatának díjában része­sült. A Nemzeti Tankönyvkiadó különdíjait Bodonyi László (Szondi György Szakközépiskola - Bgy.) és Szita Kitti (Körösi - Szécsény) kapta. A Magyar Könyvklub megyeszékhelyi könyvesboltjának kü- löndlja Tóth Szilvia (Mikszáth - Pásztó) tulajdonába került. Holló József tábornok, a hadtörténeti intézet főigazgatója Sándor Anitának (Madách - St.) adott át különdíjat. A Ravasz család különdíját Varga Nikolett (Szent-Györgyi Albert Gimnázium - Bgy.) érdemelte ki. Minden résztvevő emléklapot és ajándékcsoma­got is kapott. A nagy számú mezőny és a sok jó produkció azt bizonyította, hogy értelmes célok - egy ifjú mártír emléke előtti tisztelgés, valamint a magyar líra pódi- umi képviselete - érdekében igenis mozgósíthatók a középiskolás fiatalok, akik szereplésükkel megerősí­tették az immár hagyománnyá nemesedő Ravasz Ist­ván versmondóverseny létjogosultságát. így ugyanis könnyebb tudomásul venni a megváltoztathatatlant és megfogadni a tragikus sorsú költő 1956 szeptem­berében - egyetemi tanulmányai kezdetén, halála előtt néhány héttel - papírra vetett kérését: „Baráta­im, a búcsú mégse fájjon, / tán összehoz a sors a vén világon”. CSONGRÁDY BÉLA Kötelezőként mindenkinek egy Ravasz-verset kellett elmondania roTói 0YUR|i,,, „Ne menj a megyeházára, mert baj lesz...” Több áldozat is lett volna/ria az acélgyáriak a tervek szerint elindulnak 1956. december 8-án 131 halálos áldozatot követelt a salgótarjáni sortűz. Azt azonban kevesen tudják, hogy ez a szám lehetett volna nagyobb is, ha nem lettek volna olyan emberek, akik azon voltak, hogy megakadályozzák az áldozatok számának növekedését. Hárs László, dr. Magos Béla, dr. Frajna Ferenc: többek között nekik kö­szönhető, az ominózus napon az acélgyáriak később indultak, mint ahogyan eredetileg tervezték. A közel fél évszázados ese­ményről Sturmann Béla nyugdíjas alezredes idézte fel emlékeit.- Várható volt már akkor, hogy előbb-utóbb történik valami - kezdte visszaemlékezését Stur­mann Béla - Többször kevered­tem kritikus helyzetbe, de mindig sikerült megoldani. Például no­vember 27-én, amikor az acélgyári­ak vezetésével megrohanták a me­gyeházát: előzőleg a Belügyminisz­térium (BM) főosztályánál követel­ték Gonda Bertalan ávós tiszt ki­adatását. Ott kezdődött az egész, utána átvonultak hoz­zánk: mindenki félt, láttam. Akkoriban én főhadnagyként dolgoztam a polgári védelem­nél. Minket küldött ki Laukó György, a megyei tanács elnö­ke, én voltam a parancsnok. Az utasítás az volt, hogy álljak a kapuba, ne engedjek be em­bereket, ha kell, lőjek. Velem küldték Katona Karcsit is, egy salgótarjáni fiút. Lementünk, de én tudtam, hogy lőni nem fogok: embertelenség egy védtelen tömegre lőni, hacsak önvédelemből nem kell, nem fogok fegyvert használni. Lát­___ t am, hogy a BM-nél eléneke­lik a Himnuszt, majd felvonultak a megyeházához. Először megálltak kinn, a kerítésen kívül, ott újra éne­keltek, egyszer csak elkezdtek ro­hanni felénk. Rögtön szóltam Kato­na Karcsinak, hogy a puskákat te­gyük be a portára, mert irritálni fogja az embereket. Olyan szeren­csém volt, hogy az első berohanók között volt Balázs Józsi bácsi, Révai Oszkár, tehát csupa acélgyári em­berek jöttek. Amikor odaértek, hogy ,Je a csillagot”, mondtam a Balázs Józsi bácsinak: Józsi bácsi, maga egy megfontolt ember, régen ismerjük egymást, az a kérésem, ha be is mennek, a csillagot ne dob­ják le, ha leverik, hanem tegyék az erkélyre. Úgyis vissza fog kerülni.” Én ugyanis tovább láttam, mint ezek az elvakított emberek. Amint azt Sturmann Béla el­mondta, egy hatalmas termetű nagybátonyi ember jött nagy dér- rel-dúrral, és azt követelte tőle, hogy vegye le a sapkájáról a csilla­got. A polgári védelmiseknek ugyanis ugyanolyan öltözetük volt, mint az ávósoknak, csak ne­kik a mellrészen volt egy horgony, úgynevezett anker: ebben külön­bözött a két egyenruha. S mivel az „Katonaembernek a parancsot teljesíteni Sturmann Béla akkori főhadnagy nem engedel­meskedett, letépte fejéről a sapkát, leszakította a csillagot, beletaposta a földbe. Sturmann Bélán még ma is látszik, milyen rosszul esett ne­ki: mint mondja, az járt a fejében, hogy katonával ilyet nem lehet csi­nálni. Aztán a tömeg elvonult, azok pedig, akik félelmükben el­bújtak, előjöttek a rejtekhelyekről. Megalakult a nemzetőrség: hogy honnan szereztek pillanatok alatt fegyvereket, nem tudja, igaz, az övéket is elvitték, meg főleg leven­tepuskákkal szerelkeztek fel. Ettől kezdve peregtek az események: különféle megmozdulások voltak városszerte, megyeszerte.- December 8-án én ügyeletes voltam a városházán: akkor még a Karancs Szállótól feljebb volt, nagyjából a mai Godó-cukrászda helyén - tér rá az emlékezetes nap­ra Sturmann Béla. - Láttam, hogy mennek az emberek, jön egy szov­jet harckocsi az Acélgyári úton, a Zagyvarakodó felé, tudtam, hogy valamire készülnek. Nekem, mint ügyeletes tisztnek az volt a felada­tom, hogy a város biztonságára fi­gyeljek. Egyszer csak kapok egy telefont Viczián Zoltántól, ő volt akkor a megyei légoltalmi parancs­nok, és levezényelt engem a me­gyeházára, minden tiltakozásom ellenére, de hát egy katonaember­nek a parancsot teljesíteni kell. El­indultam lefelé: ahogy kilépek a városházáról, jött Frajna Ferenc doktor, aki a megyei rendőrkapi­tányságon teljesített szolgálatot, mint rendőrorvos. Azt mond­ta nekem: ne menj a megye­házára, mert rövidesen baj lesz, én is azért jöttem ki a rendőrségről. Megmondta, hogyha a tömeg nem hagyja békén a tisztviselőket meg a vezető embereket, akkor ke­ményen fellépnek: sejtette, hogy lövöldözés lesz. Miután nekem kapcsolatom volt az acélgyáriakkal, köztük Hárs Lacival, dr. Magos Bélával, fölszóltam nekik: ne indítsá­tok el a tüntetőket, mert baj lesz, én úgy értesültem. Meg­áll” - mondja fogadták, mert az acélgyáriak fotó: gócs éva nem indultak el az eredetileg tervezett időpontban, hanem csak később. Elindultam a megye­házára, de akkor már rohantak az emberek: lövéseket nem hallottam ugyan, de ismerőseim kiabálták, hogy vegyem le az egyenruhát, mert lövöldözés van a megyehá­zán, még az egyenruhás vasutaso­kat is bántják. Visszamentem a vá­rosházára, kiértesítettem telefonon a szakszolgálatok vezetőit. így zaj­lott le ez az esemény, amelynek ré­szese volt Hárs László, dr. Magos Béla és Frajna doktor, aki adta az információt. Ügy vélem, nem mél­tányos, hogy róluk elfeledkeznek: legalább a nevüket illenék megem­líteni azon a napon, hiszen nekik köszönhető, hogy az acélgyáriak közül, ki tudja hányán, nem kerül­tek az áldozatok közé. HEGEDŰS ERZSÉBET Memento az ártatlan emberekéit Egy idős korában is délceg tartású, szép szál ember él a Cserhát erdei­ben, visszavonulva, de nem elsza­kadva a világtól. Pedig egykor nagy események véletlen résztvevője volt. A sors játszott vele, de ez a já­ték kegyetlen volt. Répás Pál vétlen szereplője volt az 1956. december 8- i salgótarjáni sortűznek, amelyről most elmondta emlékeit és szubjek­tív megítélését.- Műszerésznek tanultam, de tizenhét éves koromban korengedménnyel jelent­keztem a néphadseregbe. A Kossuth Aka­démiára tiszta szívvel, fiatalos hévvel vo­nultam be a haza szolgálatára. Nem volt nekem semmiféle politikai meggyőződé­sem. S mivel repülős nem lehettem, így let­tem híradós. A tisztiiskolán később tanítot­tam, és hazajártam udvarolgatni, s végül a zagyvapálfalvai üveggyárból nősültem. Éppen a nősülési szabadságomat töltöt­tem, amikor jött az ötvenhat. November negyedikén visszatértem egri állomáshe­lyemre, ahol az oroszok leszereltek ben­nünket. A tiszti nyilatkozatot nem írtam alá, úgy gondoltam hazamegyek, s majd a postánál elhelyezkedem. Kértem támoga­tást, szakmai bizonyítványt, hogy hírködé- si szakember vagyok. Nem politizáltam, mégis tetszettek az elhatározások: oroszok ki..., legyünk önállóak... Itthon jelentkeztem a hadkiegészítő pa­rancsnokságon, ahol megalakult a nemzeti forradalmi bizottság. Engem megbíztak Salgótarján déli részének védelmi megszer­vezésével. Adtak mellém egy rendőrtisztet és a csapatoktól elszakadt katonákból és a helybeliekből megszerveztem a járőrözést. A teendőket a megyei főkapitánysággal egyeztettük. Mi az állomáson ellenőriztük a vonatok rakományait. Szó sem volt kom­munisták letartóztatásáról, meg sok más hamis vádról, amit ellenem felhoztak - s mutatja az egykori meghurcoltatásának iratait. - Egy barátom felajánlotta, hogy kel­lene egy postaműszaki tiszt, s ha nem sike­rül a katonai áthelyezésem, ide jöhetek. Örömmel vettem, hiszen két hónapos sze­relmes nősember voltam, s láttam, hogy a hadseregnek annyi. A bekövetkezett események hatására H. S. vezérőrnagy érkezett Salgótarjánba mi­niszteri biztosnak. Intézkedett, hogy fel kell éleszteni a rádióállomást, K-telefont kell beszerelni. Úgy terveztem, hogy én le­szek a híradó műszaki tiszt. A nagybá­tyám, aki munkástanácstag volt az egyik gyárban, biztatott is, hogy vállaljam el, ha már a hadseregben nem írtam alá a tiszti nyilatkozatot. December 8-án kilenc órára voltam ren­delve a főosztályra, de előbb érkeztem. Gyalog mentem, egyenruhában. Láttam, hogy nagy a mozgolódás, idegesség. A tit­kárságon egy honvédtiszt fogadott és mondta várjak, mert nagy buli van. Jönnek a telefonok, nagy tüntetés várható. Előző nap letartóztatták a munkástanács tagjait, a pincében vannak. Közben a vezérőrnagy utasított, hogy az irodába húzzam be a K-vonalat, ahol egy haditanács alakult. Megérkezett egy kém­elhárító orosz tiszt. Előkerültek a térképek, az üzemekből érkeztek a helyzetjelenté­sek, hogy honnan, hányán, kiknek a veze­tésével érkeznek az emberek. Jelentkeztek a megérkező pufajkások is. Az épületből senki sem távozhatott. A rendőrtiszteket felszerelték fegyverrel. Folytak az izgatott tanácskozások, oroszul, magyarul. S a mi­niszteri biztos hiába volt vezérőrnagy, az orosz alezredes parancsolt mindenkinek. A tanácskozásoknak, telefonálgatásoknak az volt a lényege, hogy nem lehet engedni a tüntetőknek, a politikai foglyokat nem szabad kiengedni. Álljon össze egy kül­döttség, amelyet beengednek az épületbe és megmutatják a fogdát, hogy nincs ott senki. En magam sem tudtam, hogy ki van lent egyáltalán. Nem ismertem a pincét, pe­dig nem sokkal később magam is a legsöté­tebb zugban ültem vagy harminc napot. Az emeleten folyt a vitatkozás, amikor váratlanul egy tompa puffanás hallatszott, majd nem sokkal utána egy dobtáras gép­pisztolysorozat hasított a levegőbe. Abban a pillanatban a szovjet alezredessel érke­zett elhárító tiszt, előrántotta az oldalfegy­verét, kiütötte az ablakot és lőtt. A követke­ző pillanatban az épület előtt húzódó árok­ban - akkor újították fel a csatornát - elhe­lyezett szovjet katonák félperces össztüzet zúdítottak a tömegre. Utána fájdalmas, né­ma csend támadt. A másik irodából átrohant a miniszteri biztos, J. S. megyei párttitkár, hogy mi tör­tént. Odakint hatalmas futkosás támadt, si- kongtak az emberek. Én bénultan figyel­tem a szovjet elhárítót, aki a pisztolyából lőtt kifelé és eltalálta a zászlótartót. Senki sem akart kimenni. Hívták a men­tőket, de azok nem tudtak a helyszínre jön­ni a rohanó tömegtől. A rendőr alezredes akkor megparancsolta nekem, hogy ve­gyem le a szakmai jelzésemet, menjek ki és kiabáljam, hogy orvos vagyok, s az utat el­torlaszoló fakaruszokba rakassam be a megsebesített embereket. Szinte önkívület­ben raktuk az embereket az autókba, s vit­tük el a helyszínről. Nekem csak az egyik autó lépcsőjén jutott hely, ahonnan azon­ban lerántott a tömeg és azt kiabálták, akasszuk fel. Az öcsémnek sikerült kimen­teni ebből a helyzetből. Később, amikor megnéztem a halotta­kat, láttam a testükön a nyomjelzős lövedé­kek okozta sebeket. Az oroszok frontra ké­szültek. Az új AK géppisztolyokba minden negyedik-ötödik lövedék foszforos volt. A katonák mind 17-18 éves fiatalemberek vol­tak, sorozott állomány. Másnap reggel felhívtam a parancsnok­ságomat, hogy én már nem akarok katona lenni, s nem akarok elhelyezkedni a főosz­tályon. Az akkori parancsnokom jelentést íratott velem, hogy mibe keveredtem. Saját kezűleg készítettem egy papírt, hogy sem­miféle fegyveres testülethez nem megyek, hanem a posta erősítőállomásánál helyez­kedem el. A parancsnokom figyelmezte­tett, hogy nekem ebből bajom lesz. Nos, lett is. Már a posta műszaki tiszti tanfolyamán érdeklődtek utánam a salgó­tarjáni politikai nyomozók. Feleségemet - aki már elhunyt - azonnal elbocsátották az üveggyárból. A nagybátyámat letartóztat­ták és majdnem agyonverték. A tanfolyam végeztével, amikor hazaér­tem heten jöttek értem és őrizetbe vettek. Arról érdeklődtek, hogy a nemzetőrségben kiket fegyvereztem fel, s megmondták, hogy a népi demokratikus államrend ellen irányuló szervezkedéssel vádolnak. A meghurcoltatásomról hosszan lehet­ne beszélni, de nem erről kívánok most be­szélni, hanem a december 8-i események megítéléséről. Sokat gondolkodtam a régen történt ese­ményekről. Hallgattam a korábbi kormá­nyok alatt az ötvenhatról szóló véleménye­ket, s hallgatom most is. Akikkel én egy ügy­ben szerepeltem, egyikük sem volt osztály­idegen, se gróf, vagy deklasszált elem. De akkor olyan igazi, magyaros szemlélettel a párttagok is cselekedtek. Volt néhány sunyi alak is, aki árulkodott. Később megkapták a kitüntetést a „helytállásért”. Mit tett, kinek az oldalán? - ez kevésbé volt fontos. Ide kí­vánkozik, hogy huszonöt évvel később itt a tanyámon találkoztam egy emberrel, aki az ügyünk főtárgyalásán mindent ránk kent, pedig ő kitüntetett szerepet játszott Mindszenty kiszabadításában, s később ma­gas polcra került az ellenkező oldalon. Keserűen tapasztaltam, hogy akik öt­venhatban a legnagyobb nemzeti lobogót tartották, azok jöttek el ellenünk tanúskod­ni. Mindjárt beléptek a pártba, munkás­őrök, személyzeti főnökök lettek. Amikor a hadbírósági tárgyaláson egy rendőrtiszttel szembesítettek, mert ellenem vallott, a sze­mébe mondtam neki, hogy nem értem a dolgot, hiszen éppen ő adta ki nekem a nemzetőr igazolványt, meg a fegyvert. Most hetvenhárom évesen azt a követ­keztetést vonom le a magam számára, hogy még egyszer az életben igencsak meggondolnám a hazafias buzgóságot. Ta­lán nagy hibát követtem el azzal is, hogy nem disszidáltam, mert aki ezt tette ma makulátlan hazafi itthon. Az a magyar em­ber, aki itt maradt és a kritikus órákban ex­ponálta magát, arra keserves 15-20 év várt. Tanulság számomra az is, hogy a nyugat­ban bízni nem szabad. Nagyon bánt engem, hogy ezt az ötven­hatot úgy sajátítják ki a különböző pártok jobbról, balról, ahogy nekik tetszik. Az is megdöbbentő, amit a halálra ítélt Mécs Im­rével tettek. Aldk kifütyülték, azok nem hi­szem, hogy tisztelnék, becsülnék ötvenha­tot. Miért nem mehet el úgy egy megemlé­kezés, hogy ne legyen valami balhé? Na­gyon szomorú, hogy a napi politika rátelep­szik az ünnepeinkre, s mindent alárende­lünk a prakticista érdekeknek. S nem va­gyunk mi következetesek sem, hiszen ha már kihajtottuk az oroszokat, rövid idő múlva bent voltak az amerikaiak. Azokról az ártatlan emberekről megem­lékezni, akik a sortűzben meghaltak, ke- gyeletes kötelesség. Salgótarjánban decem­ber 8-ig egy puskalövés nem hangzott el. Ha ez a szomorú esemény nincs, minden megoldódott volna békésen. Nehéz minderről indulatok nélkül be­szélni, de mégis így kell tenni, ha emberek akarunk maradni. Az életben gyakran ma­ga a sors tesz igazságot, mert az ember nem tud felülkerekedni önmagán. S ez nagy bajokat okozhat még. PADÁR ANDRÁS

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom