Nógrád Megyei Hírlap, 2003. szeptember (14. évfolyam, 202-227. szám)

2003-09-24 / 222. szám

2. oldal - Nógrád Megyei Hírlap REGIONÁLIS NAPLÓ PÁSZTÓ 2003. SZEPTEMBER 24., SZERDA Gaál István filmrendező nemrég töltötte be 70. élet­évét. 1933. augusztus 5-én született Salgótarjánban. Pásztói gyermekévei után Szegeden, majd Budapes­ten, a Színház- és Filmmű­vészeti Főiskolán végezte tanulmányait. 1959-ben Keleti Márton tanítványa­ként diplomázott filmren­dezőként, majd ugyaneb­ben az évben a római Centro Sperimentale de Cinematografia ösztöndí­jas hallgatója lett. Hazatér­ve a Híradó és Dokumen­tumfilmgyár, majd a Buda­pest Filmstúdió voltak a munkahelyei. Első filmje, a „Sodrásban” (1963) rögtön a magyar film élvonalába emelte. Pásztón létrehozott egy alapítványt, amely itt szolgálja majd az ifjúságot, a filmszerető közönséget. Születésnapja alkalmából többek között erről is be­szélgettünk a művésszel.- Engedje meg, hogy születés­napja alkalmából a Nógrád Megyei Hírlap olvasói nevében köszönt­sük. Kérem, beszéljen életútjáról, hogyan kezdődött filmrendezői pá­lyafutása?- Hosszú út áll mögöttem, sokkal kevesebb van előttem, mint a hátam mögött. Ha ön arról érdeklődik, hogy mifajta életút volt ez, én azt mondhatom, hogy egy kivételezett életút, mindenfajta bukásokkal, sze­rencsétlenségekkel, betegségekkel, balesetekkel megtűzdelve, de én úgy érzem, hogy mindeddig nem azt csi­náltam, amit akartam, de csak azt, amit akartam. Ezen a hosszú életpá­lyán fantasztikus segítőtársaim vol­tak. E segítőtársaknak az első, na­gyon lényeges csoportja, a nevelőké, kitűnő nevelőim voltak, szüleimtől kezdve az itteni elemi iskolában, ahol egyszerűen nem is lehet felso­rolni a rengeteg nevet, amelyek kö­rülöttem voltak, csak mondjuk a pol­gáriban Szabó Áron, aki már elment, Szegi Ilona, Jakubai Oszkár, Szom­bati tanár úr, akivel egyébként a Kohut-kastély majorjában a befa­gyott tavon még angyalkáztunk is. Ide sorolom a pásztói mentoraim kö­zül toronymagasan kimagasló Rajeczky Benjámint, aki szinte fiá­nak fogadott. Ő akkoriban negyven volt, én nyolc, amikor itt Pásztón a romkertben mezítláb, klottgatyában és kopaszra nyírva játszottam és ta­lálkozásunkkor köszöntem neki, di- csértessékkel. Ebben a korban vitt fel engem a hasznosi „bikarétre” és eb­ben a gyönyörű szép környezetben letapostuk a havat és megtanított síz­ni. Úgy éreztem, nem a sízés volt eb­ben a lényeg, hanem az az egyfajta panteisztikus természetszeretet, amit átadott, belénk plántált, s amelyhez mindig híven ragaszkod­tam. Ma is, ha visszagondolok tulaj­A Mátra és a Cserhát völgyében tanulta az emberi tisztesség világnyelvét donképpen ez egy iszonyatosan nagy lökés volt számomra. Később találkoztam egy Paul Klee-i megha­tározással, aki a XX. század legna­gyobb képzőművésze, aki ezt úgy fejezte ki, hogy a művészet, az hár­mas egységű, kezdődik a faktuális dolgokkal, a gyökerek által felszív­ható tényekkel, amelyből válogat a művész és ő mint egy törzs átviszi ezt az életadó nedvet. A művésznek nem szabad sohasem eme törzs lé­téből átcsúszni és verni a mellét, hogy „én vagyok a Jani”. Ennek megértéséhez járult hozzá Rajeczky Benjámin, persze akkor ezt még nem tudtam tudatosan megfogal­mazni, de most már élevedett kor­ban azt mondom, hogy a világban a mi földgolyónkon ez a bizonyos törzs, ez a lényeges átvivő erő, ez mind a növényzet. Amíg az ember nem tudott parancsolni, addig a nö­vény volt az, amely az anorganikus­ból organikust tudott csinálni a foto­szintézis lehetőségével. Ez a fajta szemlélet, amit Rajeczky Benjámin adott, természetszerűleg az én zenei neveltetésemre is megfelelő irányt szabott, amit később a római iskolá­ban is hasznosítani tudtam, ahol Massimo herceg zenetanár pátyol- gatott. Hallatlanul sokat köszönhe­tek - s nem csak zenei téren - meste­remnek, bátyói jó barátomnak, Szőllősi Andrásnak, aki minden­egyes filmem kísérőzenéjét szerezte, és feleségének, aki viszont vizuáli­san vezetett, fogta a kezem és veze­tett ezen az úton.- Ön sokat jár Pásztóm. Mü jeleni önnek ez a város?- Nem egy idősödő, nem egy te­hetetlen embernek a nosztalgiája. Nekem ez a táj, ezek az emberek áll­nak közel a szívemhez, pont úgy, mint Csohány Kálmánnak a grafiká­jában. Bennem egyébként állandó­an motoszkált a ldsegér, tulajdon­képpen mindig úgy jöttem haza, hogy én itthon voltam, tehát én nem nosztalgiából járok vissza, hogy úr­isten itt volt a gyermekkorom, ha­nem igenis ez a táj nekem nagyon lé­nyeges volt. Például a Zöldár című filmem nagy részét itt vettük fel a Cserhátban, Hollókőtől nem mesz- sze. Ez a táj, mondjuk, ha a Mátrát veszem alapul, nekem mindig olyan volt, hogy gondolatban nekitámasz­tottam a hátamat, akkor úgy érez­tem, hogy legyőzhetetlen vagyok, senki sem tud hátulról ledöfni, elöl­ről meg hadd jöjjenek: tehát tulaj­donképpen ez a pásztói kötődésem, egyszerűen az, hogy minden ember, akinek érzelmi fölöslege van az a szülőföldjéhez, igenis kötődik.- Első filmje a Sodrásban volt. Mi volt ennek a motivációja?- Érdekes dolog, hogy milyen kamikus dolog az életemben, hogy innen Pásztóról elkerültem 14 és fél éves koromban Szegedre, ugyanak­kor édesapámat áthelyezték egy másik Tisza-parti városba, Szolnok­ra, ahol a Zagyva torkollik a Tiszába. Az a Zagyva, ahol Pásztón úszni ta­nultunk az úgynevezett „lovasnál”, ahol a meder ltissé meg volt mélyít­ve, ahol a lovakat csutakolták. Ami­kor már a lovak nem voltak ott és végbement a víz öntisztulása, mi szépen bementünk és kutyaúszás­sal megtanultunk úszni. Ezzel a Zagyvával találkoztam Szolnoknál, ahol két, úgynevezett potyastrand volt, finom homokos fövénnyel. Itt mi, az összesereglett bikaborjak, fel­mentünk a fo­lyóparton lévő transzformá­torház fölé, ahol egyik barátunk szülei lak­tak, ott levet- köztünk fecskére, fel- jebbgya­Gaál István logoltunk, hogy a víz sodra pont a felső potyánál vessen ki bennünket, és ott megnéztük, milyen lányok vannak. Ha nem volt jó az úgyneve­zett szint, akkor bementünk a Tisza közepére és csorogtunk lefelé. A tra­fóház előtt, ahol édesapám dolgo­zott, a Tisza 4-5 méter mély volt. Oda lemenni egy időben kemény megpróbáltatás volt. Feszített rüszt­tel, mint egy balerina kellett lefelé menni függőlegesen, hogy minél ki­sebb legyen az ellenállás. Ott lent le­guggolva fel kellett markolni egy marék iszapot és felrúgni magun­kat, amikor már egyébként vesze­delmesen dobogott a dobhártyánk, felérve eldobtuk a következőnek. Ez merő virtusból volt - hát melyik fia­tal nem hívja ki a sorsot maga ellen? Jó néhányan rá is fáztak, mi nem fáztunk rá. 1956. december 11-én, amikor édesapám temetése volt, akkor a Ti- sza-hídnál néztem a csontig befa­gyott folyót. Ott volt a trafóház és ak­kor eszembe jutott ez a gyerekkori virtus, gondoltam, édesapám láthat­ta ezt az ostoba játékot. Tulajdon­képpen megúsztuk, nem történt semmi bajunk és akkor hirtelen be- lémállt a horog hogy mi lett volna, ha történt volna valami. Ez volt az alapja a Sodrásban ötletének, per­sze minekután én érettségivel kerül­tem a főiskolára, nekem készülnöm kellett a különböző vizsgákra, egy kásahegyet kellett átrágni. Emellett általános műveltségből iszonyatos lemaradásom volt, s manapság is azt látom, mekkora fehér foltjaim vannak. A Pályamunkások című etűdöm­nek szintén itteni gyökerei vannak. A pásztói állomásnak a Szurdokpüs­pöki felé vezető vasútvonalának a lenti őrházánál hallottam olyan nyolcéves koromban először pályamunkásokat dolgoz­ni. Lenyűgözött az a fan­tasztikus ritmus és soha nem fogom elfelejteni, hogy az egyik munkás úgymond talán piszkálód- va mondta, hogy: öcsi, be- állsz? Be én! - mondtam hetykén. Beálltam és el­kezdtük verni a dolgot, de nem bírtam egy perc­nél tovább, iszo­nyatosan nehéz egy csákány, ám megdicsértek, mert nem estem ki a ritmusból. Ezzel az emlék­kel mintegy tál­tos, úgy jöttem hazafelé és bent maradt egy ho­rog. És ez ponto­san 1956 kör­nyékén ugrott elő, amikor ilyen fotóetűdöket készí­tettem, mert ki volt szabva nekem. Bár rendező szakon végeztünk, de fotografálni is kellett és azt kiértékel­ni. Mit tesz Isten, fent a hűvösvölgyi villamosmegállónál hallottam vala­mi fantasztikus zajt - ó istenem mondtam, hát megint a krampácso- lók dolgoznak és elkezdtem fotogra­fálni őket. Akkor jött a gondolat, hogy kellene csinálni egy mozgást, az álló fotó jellegű rögzítésekből. Ak­kor történt, hogy Keleti Márton taná­romnak beadtam ezt a forgatóköny­vet október 21-én, amit szó nélkül le­sepert az asztalról. Aztán jött a forra­dalom és a munkástanácsok, eltávo­lították Keleti Mártont, de három hó­nap múlva visszajöttek a szovjetek és vissza kellett venni. Akkor kér­dezte meg, hogy van-e valami anya­gunk és én szemrebbenés nélkül ezt a forgatókönyvet ismét elé tettem, amit ezúttal elfogadott. Miután ez a film a VIT-en arany díjat nyert, egy­fajta belépő volt ahhoz az olasz kor­mány által folyósított ösztöndíjhoz, aminek révén két évet a római film­főiskolán végezhettem, ahonnan szintén diplomával tértem haza.- Mi történt hazatérte után?- Amikor visszatértem, Sára Sán­dorral folytatódott alkotó barátsá­gunk, ami még a magyar főiskolán kezdődött, a Pályamunkásokat is együtt csináltuk. Az első fekete vo­natos filmet, az Oda-vissza-t csinál­tuk, az első cigányfilmet - nem csak Magyarországon, hanem Európá­ban is - mi csináltuk, amiért túlságo­san nagy dicséretet nem kaptunk. Gondolhatja: ez 1962-ben nem volt játék.. Az Oda-vissza-ért megvonták a gazdasági prémiumunkat is, úgy­hogy elég kemény helyzet volt, mert mintegy vízválasztóként szerepel­tünk Például a kettes telepen, ahol a szakmánk bölcsője volt, s ahol eze­ket a filmeket készítettük, a dolgozó réteg kétfelé oszlott. Az egyik azt mondta, hogy végre itt van két va­gány kölyök, vége a lakkozott doku­mentumfilmeknek, míg a másik fele megkérdezte: elvtársak, kellenek-e nekünk ilyen filmek? Villámcsapás­ként ért bennünket fiatalon az ilyen traktátum. Egy biztos, hogy hirtelen volt egy pálfordulás és akkor egy szemvillanás alatt megnyertük a miskolci rövidfilmfesztivál nagydí­ját, így a Sodrásban című munkára végre volt időm, amit az évek folya­mán érleltem. A Nemeskürti István által vezetett csoporthoz csatlakoz­tam, ahol egyébként minden játék­filmemet készítettem. Ő volt a pro­ducerem és a Sodrásban című film forgatókönyvét elkezdtem írni az előbbiekben leírt élmények alapján. Gyöngyösi Imre volt az írói konzul­táns, akivel később a Zöldár című film forgatókönyvét is közösen ír­tuk, és az is természetes volt, hogy Sárával indultunk el és Huszárik Zol­tán volt az első asszisztens. Szóval ilyen team indult, amelynek valahol Balázs Béla volt az eredete. Később természetszerűleg szétestek ezek a kapcsolatok, s nem azért, mert kö­zömbössé váltunk egymással. Én rendezőként dolgoztam, Sára pedig operatőrként. Amíg a Sára megcsi­nált egy évben három filmet, addig én kétévente tudtam egy játékfilmet elkészíteni. No most én nem mond­hattam a Sárának, akinek gyereke, családja volt, hogy várjon rám, mert milyen alapon, mikor neki a követ­kező ajánlata volt és kereshetett is, hogy fenntartsa az életét. Ezek a bi­zonyos eltolódások pusztán egzisz­tenciális jellegűek voltak, de a barát­ság megmaradt, egynéhány évvel később az Orfeusz és Eüridiké-t is Sára Sándor fotografálta és máig is a legjobb viszonyban vagyunk. Mind­ketten tudjuk, hogy a másiknak má­sik ösvénye van, azt az utat járja és nem adja fel.- Mi a véleménye a kitünteté­sekről?- A kitüntetésekről nem szíve­sen beszélek, ez nem sportver­seny. Általában a kitüntetések nem mindig érik az illetőt pontosan ab­ban az életszeletében, amikor na­gyon sokat jelentene és azok az emberek, akik adják, tudják. A ki­tüntetések egy részét a posztu­muszkor felé kapja meg az illető, mások a fiatalságuk teljes erejé­ben, természetesen, ahogy injek­tálják az illetőt. Szóval a kitünteté­sekkel csínján kell bánni. Tisztelet a kivételnek, mert manna, vagy ju­talomfalat az elismerés. Különö­sen a Kádár-korszak óta a „mi ku­tyánk kölyke-nem a mi kutyánk kölyke”-jelleggel osztogatják. Én igyekeztem mindig tisztességesen szolgálni, úgy, mint a fatörzs. Tud­tam, hogy nekem ez a kötelessé­gem és ezen kívül nincsen semmi­féle dolgom azzal, hogy elemez­zem munkáimat, vagy egyáltalán megállapítsam ezek minőségét. Jólesik, hogy a Duna Televízió megtisztelt azzal, hogy egy reprospektívet rendez a munkás­ságom tiszteletére, bemutat olyan filmet, mint a Zöldár, ami 38, a Ke­resztelő, ami 36, vagy a Sodrásban, ami 40 évvel ezelőtt készült. Kor­társaim állítják, hogy ezek manap­ság - majdnem fél évszázados ko­rukban - is nem csak vetíthetők, hanem élvezhetők is. Ha ez így van, azt hiszem, elég tisztessége­sen tettem a dolgomat, aminél ne­kem nagyobb elismerés nincs.- Milyen tervei vannak?- Két évvel ezelőtt zsűrielnök voltam a dél-indiai keralai feszti­válon. A zsűri tagjai mindig kap­tak egy autót gépkocsivezetővel. Én mindig egy órával előbb kér­tem, kimentem a tengerpartra és a halászokat filmeztem. Itt felvet­tem egy négyórás anyagot, amiből egy 15 perces lírai filmet akarok készítem. Ugyancsak két évvel ez­előtt hétórányi anyagot vettem fel Párizsban, amelyet még szeretnék kiegészíteni. Mint ahogy Rómáról megcsináltam egy egyórás filmet, ami a reprospektívnek egyik tagja, Párizsról is szeretnék egy ilyet ké­szíteni. Most, a hónap végén fo­gok elmenni Párizsba, „beszö- kök", mint az ősz és megpróbá­lom a lombfosztott fákat, az őszi tájat a fantasztikus városban film­re venni. Amikor onnan hazajö­vök, máris indulok Űj-Delhibe, ahol a 34. fesztivál meghívott ven­dége leszek. Vonzódom Indiához és ez a kilencedik alkalom lesz, hogy Indiai földjére lépek. Ha a beszélgetésünk elején szóltam a nevelőimről, azzal tudom befejez­ni, hogy Epitétosz, Marcus Aurelius és az indiai filozófia, amely még be is keretezte nekem azt, hogy miként kell élni, miként kell viselkedni. _____________________________________________KJ­7 5 év tapasztalatára alapozhat az ügyvezető- Joost Vandendriessche vagyok - kezdi mondandóját a salgótarjáni ipari parkba legelsőként betelepült siniA Ülőgarnitúragyártó Kft. igazgatója. - Belgiumból érkeztem az önök országá­ba. Első magyarországi befektetésemet már 1990-ben indítottam. Ki kell hang­súlyoznom, hogy nem egy multicég képviseletében alapítottam vállalkozá­saimat. Testvérem és én „első generáci­ós” befektetők vagyunk, s a megtermelt jövedelmünket mindig újabb befekteté­sekhez használtuk. Nagy családban nőttem fel, öt fiú- és két leánytestvér mellett. Édesapám rendkívüli tapaszta­latokkal rendelkezett a bútoripar terüle­tén, több mint 50 évig dolgozott bútor­gyár képviseletében a Benelux államok­ban. A családból ketten maradtunk a bútoripari profil mellett. Testvérem Bel­giumban egy bútoráruház tulajdonosa, kórházak, idősek otthona, illetve szállo­dák berendezési projektjeivel foglalko­zik. Minden alkalommal nagyon szíve­sen jövök Magyarországra, folyamato­san tanultam a magyar nyelvet. Szere­tem a magyar embereket, mentalitásu­kat, s úgy érzem, be tudtam illeszkedni környezetükbe (nyelvünket tökéletesen érti és beszéli - a szerk.). Meg kell mondanom, hogy Nógrád megye, illetve a salgótarjáni kistérség - például az ország nyugati területeihez képest - sajnos elmaradott, hátrányos helyzetben van. Kiemelném többek kö­zött az infrastrukturális lehetőségeket, valamint a megfelelő szakemberek al­kotta munkavállalók alkalmazási lehe­tőségeit. Salgótarjánban dolgos, ügyes emberek élnek, de a mai járulékterhek mellett nehéz versenyezni a máshol ugyanezen emberek számára alkalmi munkát kínálókkal. A tulajdonosi kör salgótarjáni befek­tetéseihez, a kezdeti nehézségek áthi­dalásához és a folyamatos működéshez rendkívül nagy segítséget nyújtottak számomra a város vezetői, elsősorban Puszta Béla polgármester úr. A siniA Kft. területfejlesztési támogatásokban is részesült, amelyeket az üzemcsarno­kok építéséhez használtunk fel, illetve új gépek vásárlására fordítottunk. A ne­hézségek ellenére azonban azt tapasz­talom, hogy a város és környéke folya­matosan fejlődik, szépül. A siniA Kft.-ben, amely belga tulaj­donosokkal az én kezdeményezésemre jött létre, értékes szövetek, anyagok és bőr feldolgozásával ülőbútorok készül­nek. Ez a közepes nagyságú vállalat 120-130 dolgozóval és különböző ma­gyar beszállítókkal járul kismértékben hozzá a magyar gazdasági élet fellendü­léséhez. Ha tovább emelkednek a bérek Magyarországon, akkor is versenyké­pes marad a cég, mivel a struktúrája és szervezete egyre erősödik. Vezetésem­mel olyan szervezetet építettünk fel, hogy a munkatársakból időközben szakemberek váltak a tervezés, fejlesz­tés, termelés, logisztika és pénzügy­számvitel területén. Jelenleg Magyarországon Eger mel­lett, illetve Szlovákiában vannak befek­tetéseim, amely vállalatoknál 90, illetve 80 munkavállalót foglalkoztatok. Mind­két cég nyereséges, a kerecsendi kft. fémbútorok és alkatrészeik előállításá­val foglalkozik, a kórházi ágyak terüle­tén Magyarországon piacvezető. A szlo­vákiai gyáram profilja is a bútoripar, ahová szintén szívesen járok, mert min­den dolgozómmal magyarul tudom megértetni magamat.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom