Nógrád Megyei Hírlap, 2003. július (14. évfolyam, 150-176. szám)
2003-07-26 / 172. szám
A NÓGRÁD MEGYEI HÍRLAP MELLÉKLETE 2003. JÚLIUS 26., SZOMBAT Fergeteges vastaps a Nógrádnak Franciaországban A Nógrád ez esetben a táncegyüttest jelenti, a konkrét település viszont - amelynek fesztiválján a táncosok a Dűvő zenekar kíséretével a sikert kivívták - Dijon elővárosát, a mintegy tízezer lakosú Quetigny-t takarja. Az élményekről, a tapasztalatokról beszélgettünk dr. Rozgonyi Józseffel, a Salgótarjáni Néptáncművészetért Közalapítvány kuratóriumának elnökével és Szabó János táncossal, az együttes művészeti vezetőjével. A Nógrád táncosai Ouetigny-ben a francia közönséget is meghódították Jó sajtója is volt a Nógrádnak Dijonban és környékén- Mi harminchétén egy szardíniái csoporttal képviseltük a külföldet, s egyszersmind díszvendégnek is számítottunk. Francia- országból további négy együttes vett még részt a július 11-e és 18- a között megrendezett fesztiválon, amelynek első ízben adott - szó szerint - otthont Quetigny, de minden bizonnyal nem utoljára, tekintve, hogy e rendezvényből hagyományt szeretnének teremteni. A fesztivál keretében 2-2 órás programmal felléptünk a környező községekben - így Saint Julienben, Tille- ben és Sennecey-ben - is. Mindenütt polgármesteri szinten fogadtak bennünket. Július 14-én a francia forradalom jeles napjának, a Bastille ostromának, illetve bevételének évfordulóján éppen Saint Julienben tartózkodtunk és szerepeltünk, de a felejthetetlen ünnepségben az előestén Quetigny-ben volt részünk. Az ottani gála keretében természetesen mi is felléptünk, s minden várakozásunkat felülmúló nagy sikert arattunk. Nem egyszer előfordult, hogy a kikövetelt ismétléseket állva tapsolta végig a közönség. Meglepődtünk, hogy - szemben a franciákról kialakult közvélekedéssel, mondhatni előítélettel - milyen érdeklődéssel, szimpátiával viszonyultak hozzánk magyarokhoz, mint egy leendő európai uniós tagország kultúrájának követeihez. Ezen az estén - amely valóságos népünnepély volt fáklyás, lampionos felvonulással, tűzijátékkal, utcabállal, evés-ivással - ízelítőt kaptunk abból a varázslatos hangulatból, ahogyan a francia emberek, családok együtt a gyerekekkel, megemlékeznek július 14-ről - mondta Rozgonyi József.- Én is azt a kedvességet, valósággal tapintható szeretetet emelném ki elsőként, amellyel vendéglátóink körülvettek bennünket. Miután a Quetigny székhelyű hagyományőrző együttes tagjai már jártak és nagyon jól érezték magukat Magyarországon, örültek annak, hogy egy magyar csoportot fogadhatnak. Az első pillanattól az utolsóig rendkívül barátságosak, előzékenyek voltak. Ők főztek és ki is szolgáltak bennünket a közösségi házukban. Akadt olyan lelkes nézőnk is, aki végigkövette turnénk valamennyi állomását - mesélte Szabó János, a Nógrád egyik alapítója, aki huszonegy országba (némelyikbe többször is - a szerk.) jutott már el az együttessel az 1975 óta eltelt huszonnyolc esztendő során. Véleménye szerint a franciáknak a rimóci nyitószám, a méhkeréki, az ajaki és a kalapostánc tetszett leginkább, de fogékonyak voltak a humoros mozzanatokra, a szólótáncosok produkcióira és a Dűvő zenéjének árnyalataira is. Az öregek otthonában például egy idős hölgy a lábával követte a ritmust.- Milyen hatást gyakorolt szakmailag és emberileg az együttesre ez a vendégszereplés?- Szakmailag - miután kezdő fesztiválról volt szó - őszintén szólva nem jelentett nagy kihívást - felelte Szabó János. - Viszont nagyon sokat adott a közösségépítés szempontjából. A tavalyi görögországi út elmaradását nehezen dolgoztuk fel, s ezt pótlandó is, jól jött ez a meghívás. A harmadik naptól kezdve éreztem úgy, hogy mindenki érti, mit miért mondok, s a későbbiekben szinte már instrukcióra sem volt szükség. Egységessé ko- vácsolódott ez a több generációt felsorakoztató, de sok fiatallal működő gárda.- Én is így látom - tette hozzá Rozgonyi József. - A jelenlegi Nógrádban talán kevesebb a csillogó egyéniség, mint a korábbiakban, de mint együttes kiegyensúlyozottabb, egységesebb a csoport, szélesebb bázisról építkezik. Ehhez a művészeti iskola is nagymértékben járul hozzá. Öröm nézni, ahogyan a 13-14 évesek is beilleszkednek a közösségi munkába. A franciaországi, autóbusszal megtett úton is - a 38-40 fokos hőségben viselt sok szoknya és az egyéb „fellépő” ruhadarab ellenére - nagyon fegyelmezetten viselkedtek, pontosak voltak, s - noha egy szimbolikus összeggel mindenkinek hozzá kellett járulni a költségekhez - jutalomként fogták fel a külföldi vendégszereplést.- Akkor most pihennek?- Egyelőre nincs rá idő, hiszen ezekben a napokban egyik hazai főszereplői vagyunk a VIII. nógrádi nemzetközi folklórfesztiválnak, majd pedig Mezőkövesdre utazunk, ahol augusztus 1. és 3. között részt veszünk a matyó fesztiválon. S ilyen az élet, ilyen a véletlen: ott találkozni fogunk azzal az együttessel is, amelyik Quetigny-ben oly figyelmes házigazdánknak bizonyult. Azt viszont már szeretnénk és tudatosan teszünk is érte, hogy e francia csoport jövő ilyenkor itt lehessen Nógrádban a folklórfesztiválon. Bízunk benne, hogy viszonozhatjuk rendkívül szívélyes vendéglátásukat - adta meg a választ Szabó János. CSONGRÁDY BÉLA A sikeres szerepléshez a Dűvő népzenei együttes is nagy mértékben járult hozzá Meghatóan őszinte könyv Új-Zélandból A holokauszt túlélőinek gyermekei emlékeznek - Salgótarjáni és balassagyarmati ízek, hangulatok a könyvben Nem lehet meghatottság nélkül olvasni azt az angol nyelvű könyvet, ami a közelmúltban látott napvilágot Mixed blessings (Vegyes áldások) címmel az új-zélandi Auckland városában a Tandem Press kiadásában Deborah Knowles szerkesztésében és tanulmánynak is beillő előszavával. A könyv a holokauszt túlélői új-zélandi gyermekeinek visszaemlékezéseit tartalmazza családról, a szülők üldöztetéséről, ahogyan az a személyes történelemben megjelenik, a túlélők új-zélandi letelepedéséről, társadalmi beilleszkedéséről, s a kényszerűen elhagyott óhaza emlékéről. Lilla Wald: családi fotó George harmadik születésnapján a házunkban Abbot's Wayben. Állnak, balról jobbra, Karl Schulhoff, Irene Schulhoff, Erdős Tibor. Ülnek: Römer Zoltán. George Erdős, Heten Erdős, Ulla Erdős. Deborah Knowles Vegyes áldások című könyve kitűnően szerkesztett mű. A könyvészetileg is elegáns kötet szinte egy regény izgalmát kínálja, jóllehet minden sora a személyesség hitelével szól az európai zsidóüldözés folyamatairól, amelyek a náci haláltáborokig vezettek és hatmillió, köztük hatszázezer magyar zsidó kiirtásával végződtek. A könyv mottója szerint: „Ha mi nem emlékezünk rájuk, akkor ki?” Mindazonáltal ez a könyv bizonyos szempontból kevesebb, de ugyanakkor több is a holokauszt dokumentarista elbeszélésénél. Kevesebb annyiban, hogy bár egyetlen emlékező sem kerülhed el a rá való szükségszerű utalást, sokféle közlést - ez minden európai zsidó családtörténet tragikusan szerves része - a történeteket elbeszélők nem élték át, illetve nem maguk, hanem a szüleik élték túl azt. Amennyiben viszont több ennél, az éppen az, hogy a túlélők gyermekeiként személyes emlékeik a túlélés utáni élet eseményeihez, az Auschwitz után is részvétlen, távolság- tartó, sőt időnként ellenséges szülőhely kényszerű elhagyásához fűződnek. Jelen esetben ahhoz, hogy a szülők hogyan telepedtek le Új-Zélandban, hogyan sikerült beilleszkedniük a számukra új társadalomba. Ezek a személyesség által hitelesített történetek a túlélőkről, a szerelemről, a veszteségekről, a családról és talán nem is annyira furcsa, mint gondolnánk, az ételekről szólnak, hiszen amikor ételekről beszélünk, az életről beszélünk. A holokauszt túlélőinek új-zélandi gyermekei számára - mint mindenki számára a világon - a családi ételek, sütemények, receptek, ízek, ünnepi és hétköznapi étkezések hangulata az élet soha nem feledhető részét jelentik. Hányszor mondjuk felnőttként valamelyik kedvenc, édesanyánk által készített levesre, sültre, süteményre: számban van az íze. A könyvben szereplő tizenkilenc emlékező szülei Magyarországról, Németországból, Oroszországból, Csehszlovákiából és Lengyelországból érkeztek Új-Zéland- ra a második vüágháború után különböző időben. A tizenkilenc családtörténet nem nélkülözi a szomorúságot, a viszontagságokat, de néha még a humort sem. Az egyik emlékező, LiUa Wald Salgótarjánban született a háború után, Helen, azaz Römer Ica és Tibor, azaz Erdős Tibor első gyermeke és egyetlen lánya. Ica Klein Mária és Römer Zoltán lánya, Tibor pedig Grünbaum Margit és Ekstein Henrik legfiatalabb fia volt Balassagyarmaton. Lilla és szülei 1948- ban érkeztek Új-Zélandra, testvére, George már ott született. Römer Zoltán 1957-ben, fia, Römer István és felesége, Olga 1965-ben telepedett le Uj-Zélandon két gyermekükkel, Klárival és Katival. Lilla Wald nagy szeretettel ír Irene Schulhoffról, a nagynéniről, aki fogadta és segítette őket 'Új-Zé" landon. Ő már korábban, 1936- ban vagy 1937-ben érkezett Új-Zé- landra osztrák férjével, Károllyal Bécsből, ahol addig éltek. így az új-zélandi élet kezdete, a gyérArowidNZ IliQM Ili) 1 l)M.lli:taTlll\S V\l)tl>M\U MIII'.S Auckland home for testimonie: Mike Regan reports on Auckland museum’s acceptance of 70 Holocaust testimonies for Az Around NZ című lap is beszámolt a könyvről. Címlapfotóján: Ezra Bruell megfújja a sáfárt az auck- landi War Memorial Museumban tartott holokausztünnepségen. % Sarptis# Ssítatót w*356*iUi «3» up «a üfi «Ü Gfeette art mekkor Lilla számára erősen kötődött a nagynéniékhez, akikkel különösen az első időben magyarul, németül, angolul beszéltek. Azoknak az ételeknek az íze is örökre megmaradt, amikkel a nagynéni kedveskedett. Lilla Wald emlékezését is ezzel kezdi, utalva Joanne Harris szavaira. E szerint az ételek és elkészítésük módjai a szeretet kifejezése. Az együtt étkezés az összetartozást, a hagyományt, a kultúrát is jelenti. Lüla Wald szép angol szövegében megható olvasni a magyarul néha kis helyesírási bakival megnevezett ételneveket. A túrós dekli, a gulyásleves, a rakott krumpli, a zsidó tojás, a csirkepörkölt receptjét természetesen szintén angolul közli. BÓDI TÓTH ELEMÉR Az árdekfeszítö családtörténeteket közreadó kötet címlapja
