Nógrád Megyei Hírlap, 2003. június (14. évfolyam, 126-149. szám)
2003-06-11 / 133. szám
2. oldal - Nógrád Megyei Hírlap REGIONÁLIS NAPLÓ SALGÓTARJÁN 2003. JÚNIUS 11., SZERDA Francia lovagi cím a tanárnőnek Nyelvet tanít: önmagát adva egy világra nyit kapukat A francia Akadémiai Pálmarend lovagi fokozatát a napokban átvevő Dembrovszky Zsuzsa Személye a legteljesebb mértékig ötvözi egy mai lovagi- as nő tulajdonságait: rendkívül szerény, hiszen nagytudású, önmagát adja, szinte szétosztogatja, ő mégis egyre több lesz... Három évvel ezelőtt, számára láthatatlanul, szempárok kereszttüzébe, figyelem középpontjába került a salgótarjáni Bolyai gimnázium tanára, s ennek az lett az eredménye, hogy néhány napja átvehette a francia Akadémiai Pálmarend lovagi fokozatát. Bár Dembrovszky Zsuzsa olyan egyéniség, aki szinte azonosul mindazzal, amit a francia nyelv és átadása jelent számára, ennél nagyobb meglepetés, öröm nem is érhette volna. Boldog érzéssel, mindenkinek szóló „köszönöm”- mel gondol vissza a pár napja történtekre: a Budapesti Francia Intézetben tartott elegáns ünnepségre, ahol ötödmagával részesült a franciák körében is igen rangos elismerésben. Ahol mindaz elhangzott róla, amiért érdemesnek bizonyult erre, s ahol ő is beszédet mondott a nyelv, ezzel együtt a francia kultúra iránti természetes, belülről fakadó elkötelezettségéről. Mintha tegnap lett volna középiskolás, itt a tarjáni Bolyaiban, ahol kedves tanárai segítségével kezdte alapozni nyelvi tudását. Mosolyogva gondol vissza azokra az évekre: az emlékezés is örömmel tölti el. Egy életre szóló volt az alapozás: a francia szó kapunak bizonyult az életében, s ezzel csak még szorosabbá vált a kapcsolat azzal a világgal, ahol ez az anyanyelv. Nemigen méregette a jelképes mérföldeket, melyeket ezáltal bejárt, mert nem volt rá ideje, annyi útra terelte a választott szaka, s mellé annyifélét vállalt természetes „franciaságával.” Az ő munkája is az Európai nyelvtanulási napló, ami mindenkinek szóló, sajátos tankönyv, tanítványai országos versenyeken vesznek részt rendszeresen, s jó néhányan a döntőbe is bejutottak már. Részt vesz a francia tanárok egyesületének tevékenységében, s 1992 óta szervezi a csereutakat. S amiről kevés szót ejt: nyitottsággal és igényességgel adja át a tudást tanítványainak úgy, hogy érzékeltesse: a nyelv megmutatja egy nép múltját, hagyományait, az európai kultúra jelentős részét. Ezért esett rá az anyaország figyelme is, így történhetett hogy az 1803-ban alapított lovagrend méltónak tartotta a lovagi kinevezésre, az oklevél, a jelvény viselésére, arra, hogy sorai között tudja Dembrovszky Zsuzsát. A tanárnőt, aki 1985-től tanít a Bolyaiban, s akinek annak idején az első külföldi útja Franciaországba vezetett. Francia földre, amivel szerinte sem lehet betelni. MIHALIK JÚLIA Talán nem fehér holló... Május 20-án Balassagyarmatra kellett utaznom Márkáz községből. Az utazást autóbusszal tettem meg. Salgótarjánban kb. 60-70 percet kellett várni a csatlakozásra, a továbbutazásra. A várakozást azzal töltöttem el, hogy a piacot tekintettem meg és valahogy - ügyetlen voltam - elvesztettem a pénztárcámat, amit Balassagyarmaton vettem észre, ahol az áruért fizetnem kellett volna. Az árut ennek ellenére megkaptam, amelyet utólag rendeztem. Magamban elkönyveltem, hogy kb. 13 000 forint odaveszett. Sebaj, járt már így más is. Május 26-án délelőtt telefonon értesítettek a salgótarjáni APEH-től, hogy 27-én a pénztárca átvétele céljából a salgótarjáni piacirodában, az adóigazolvány átvétele végett pedig a salgótarjáni APEH-hivatalban jelenjek meg (a kettő egy tárcában volt). A pénztárcát és az adóigazolványt átvettem, a pénzből nem hiányzott egy fillér sem. Természetesen nagyon érdekelt a megtaláló személye, hogy ki is Ő. Nos, a pénztárca megtalálója IUés lstvánné márkházai lakos, aki a salgótarjáni tüdőbeteggondozó intézet dolgozója, férje autóbuszvezető, kétgyermekes boldog édesanya, lllésné 23-án, pénteken bement a piacirodába és az iránt érdeklődött (ide adta le a pénztárcát), hogy az APEH, aki az igazolvány alapján engem keresett, megtalált-e. Telefonon felhívtam Illés Istvánnét és hálámat, elismerésemet, köszönőszavakat mond'tam neki, ő nagy örömmel adta tudtomra, hogy ez részéről egy természetes dolog volt. Én úgy határoztam, hogy egy kis ajándékkal fogok kedveskedni Illésnének, amit a munkahelyén vagy lakásán fogok átadni. Ez volt az én esetem, történetem, egy erkölcsileg kimagasló, hangjáról ítélve kedves, tiszta szívű emberrel. Én nagyon örülök, hogy egy ilyen emberrel hozott össze a sors. Nekem ez a pénz természetesen hiányzott volna, de mindennél többet ér Illés lstvánné, akit életem végéig tisztelni fogok és felnézek rá. TRESÓ FERENC Mikszáthra és Krúdyra emlékeztünk... Évfordulós nemzet vagyunk... - szokták mondani. Habár most nincs kerek jubileuma Mikszáth Kálmán írónak, az 1910. május 28-án elhunyt íróra való emlékező programunkat összekapcsoltuk másik nagy jeles írónk, Krúdy Gyula születésének 125. éve alkalmából rendezett, Óbudán zajló megemlékezésekkel, ünnepségsorozattal. A 10 éves jubileumát ez évben ünneplő Mikszáth Kálmán Társaság csaknem egész évet átfogó programjából a május 24-én Budapesten szervezett kirándulásunkról számolok be. A hagyományok szerint legelőször a Kerepesi úti temetőben vettünk részt Mikszáth Kálmán sírjánál rendezett emlékezésen, koszorúzáson. Az is szép hagyománnyá vált, hogy ekkor nem emlékbeszédek hangzanak el, hanem az író nevét felvett nógrádi és budapesti iskolák diákjai irodalmi emlékműsorával idézik fel az író életét - műveiből, s a reá való emlékezésekből összeállítva. Most a nógrádmegyeri általános iskola Véghné Deák Judit magyar-irodalom szakos tanárának szerkesztésében és Kohári Katalin balassagyarmati középiskolai tanár által válogatott részletekből állt ösz- sze a teljes életút, annak hallhatatlan gazdagságát felvillantva. Üde színfoltja volt az emlékezésnek az a népdalcsokor, melyet a budapesti, soroksári általános iskola kamarakórusa adott elő. Hosszú lenne felsorolni a koszorút elhelyezők névsorát és az egy szál virágot vivő tagtársainkat. A síremlék talapzatát teljesen elborították az emlékezés virágai. Valami olyasféle érzés is megfogalmazódott bennem, hogy mi, akik évről évre itt tesszük tiszteletünket jelenlétünkkel, már összetartozunk, összeköt minket a „nagy palóc” szeretete. Délutáni programunk Óbudán, a Kiscelli Múzeum megtekintésével folytatódott. A hajdani trinitárius kolostor és temploma, majd átépítésével a Schmidt-kastély 1744-1748-ban épült barokk stílusban. Az első kiállítást 1896-ban nyitották meg. A gazdag gyűjtemény egy részét tekintettük meg. Barokk szoborcsamokában a budapesti Mikszáth Kalman síremlékére ismét sok virág került A koszorúzó társaság tagjai a Krúdy-emléktáblánál Szentháromság tér „pestisszobrait”, képzőművészeti kiállítását, ami más néven Fővárosi Képtár gyűjteménye, kortárs művészek képeit is gyűjti. Társaságunk valamennyi tagjának igazi meglepetésül szolgált a Fővárosi nyomdák a XVIII-XIX. században című műszaki kultúrtörténeti gyűjteménye. A múzeumi őr bemutatta az 1848- ban híressé vált nyomdagépet Länderer és Heckenast nyomdájából és kinyomtatta számunkra eredeti formájában a Nemzeti dalt, melyen Petőfi Sándor kézírása is látható. A templomtárban Mengyán András különleges kiállítását tekintettük meg, varázslatos térgeometriai konstrukcióit, ami egyedülálló művészi látásmódot tárgyiasít. Az élmények kavalkádjában volt részünk az ódon falak között, s az árnyas, hűs kastélyparkban. Az Óbudai Társaskör kulturális intézményében került sor Krúdy Gyula születésének 125. évfordulóján emlékező programunkra. Fráter György irodalomtörténész előadását hallgattuk meg, aki szakavatott kutatója Krúdynak. Anekdotákkal idézte fel a korhangulatot, az író Mikszáth Kálmánnal kapcsolatos történetét is, ami csak élőszóval közvetíthető ilyen él- ményszerűen. Beszélt a közeli Kéhli vendéglőről, ahol Krúdy esténként tartózkodott kedvelt társaságában. Az író utolsó estéje is e helyhez kötődött. Majd átvonultunk Krúdy Gyula utolsó otthonához. A házban sajnos nem rendeztek be emlékszobát, más funkciója van. Dr. Praznovszky Mihály és egy fiatal előadóművész megemlékezése után Mikszáth Kálmán író leszármazója helyezte el társaságunk koszorúját. Egy kevéske időnk volt csak arra, hogy fővárosunk legősibb településén - amely már a II. században római colonia volt, - kellemesen múlassuk az időt, hazautazásig. ______________LÓRIHOZ GÉZÁN É, A TÁRSASÁG TAOJA
