Nógrád Megyei Hírlap, 2002. augusztus (13. évfolyam, 178-203. szám)
2002-08-19 / 193. szám
2002. AUGUSZTUS 19., HÉTFŐ ÜNNEPI Nógrád Megyei Hírlap - 5. oldal M A G A Z I N Tárgyalkotó kultúra: a palóc szoba nagyszerű egyszerűsége Senki sem próféta a saját hazájában - Országos első díjat nyertek a népi iparművészet avatott mesterei A díjnyertes trió: Török János kosárfonó, Pethóné Szabó Piroska hímző és Szepesi János fafaragó Nem tudom, hogy hány olyan ember él Nógrádban, aki pusztán kedvtelésből, önmaga és mások gyönyörűségére farag, hímez vagy sző. Vagyis olyan elfoglaltsággal tölti az erre fordítható idejét, amely az önmegvalósítás sikerélményén túl esztétikai örömet, s talán még anyagi többletet is nyújt életéhez. Arról meg különösen nincs pontos ismeretem, hogy hányán vannak olyanok, akik az ilyen vagy olyan tárgyak avatott névtelen alkotói közé sorolhatók, illetve már birtokában vannak a népi iparművész címnek. Annyi azonban bizonyos, hogy az utóbbi néhány hétben megismerkedtem néhány olyan emberrel, akik megtisztelve barátságukkal, az eddiginél jobban rányitották szememet dédelgetett szenvedélyükre. Csodálatos az ilyen emberek világa! Kimagasló sikert aratott, országos első díjat nyert a Neműben élő Pethőné Szabó Piroska hímző, a salgótarjáni Szepesi János fafaragó és a balassagyarmati Török János vesszőfonó népi iparművészek alkotóközössége palóc szoba alkotásegyüttessel a Pro Renovanda Cultura Hungáriáé „Népművészetért” Szakalapítvány idei pályázatán - adta hírül a sajtó a minap. Ki gondolta volna, hogy egy útépítő mérnök szabad idejében holmi farönkökből asztalokat, székeket, szobrokat és ki tudja mennyi mást farag. Az illetőre nincs ráírva, nem kérkedik vele, ő pedig időről időre megküzd valamilyen fával és örömét leli az alkotásban. Szepesi János ez az ember, aki boldog, ha munka után újra dolgozhat. Este pedig az Interneten kutatja, lehet-e valamilyen alkotói pályázaton részt venni, mert Coubertin után ő is azt vallja, hogy a részvétel a fontos, ha meg nyer is, akkor az már több mint boldogság.- Amikor felfedeztem ezt a pályázati lehetőséget, felkerestem a Magyar Művelődési Intézetet és szakmai tanácsot, segítséget kértem, meg neveket, akikkel együtt alkothatnék - meséli az előzményeket. - Akkor hívták fel a figyelmemet Török János vesszőfonó népi iparművészre és Pethőné Szabó Piroska hímző népi iparművészre. Először telefonon ismerkedtünk meg, majd Jánosnál találkoztunk egymással Balassagyarmaton. Akkor beszéltük meg, hogy induljunk-e a pályázaton. Veszíteni nem lehet. Már akkor körvonalazódott az elképzelésünk, hogy egy palóc garnitúrát készítünk, asztal, szék, pad, áttört faragással és rajta a kenyereskosár, fűszertartó, alátét és természetesen a textília. A gondot az okozta, hogy a fonást hogyan varázsoljuk bele ebbe. Végül is a vállalkozásunk sikerrel járt. Az első találkozáson arról is beszéltek, hogy a megyében élő alkotók mennyire nem ismerik egymást. Ezért jobban kellene mozgolódni, megismerkedni egymással. S akkor fogalmazódott meg az egyesület létrehozásának a gondolata is. Ez sem maradt csak gondolat, mert hét másik alkotótársukkal egyetemben megalakították a Palóc Népi Iparművészek Nógrád Megyei Egyesületét, amelynek az iratai már a cégbíróságon várják a hivatalos bejegyzést. *** A kecskeméti Magyar Népi Iparművészeti Múzeum zárt, kellemes, nagy udvarán száznál is többen várták az ünnepi megnyitót. Többségében idős emberek, de érkeztek fiatalabbak is. A három Nógrád megyei alkotó az ünnepi alkalomhoz illő viseletét öltött, s csendes szemlélődéssel várta a program kezdetét. Ekkor már tudták, hogy első helyre kerültek, hiszen a kiállítást végig lehetett nézni, s a helyezések rajta szerepeltek a kollekciókon. Az öröm azonban még nem volt teljes, hiszen a nyüvánosság előtt nem hangzott el a döntés. A várakozás izgalmában mindenki figyelt minden elhangzó szóra. Különösen dr. Vincze Tamásné alapítványi kurátorra, aki több évtizedes népművészeti tapasztalatai alapján értékelte az alkotások jelentőségét.- Sikeres volt ez a pályázat és eredményesen gazdagította azoknak a tárgyaknak, tárgyegyütteseknek a körét, amelyek méltók arra, hogy tovább hirdessék és a példa erejével fejlesszék tárgyalkotó népi kultúránk művelőinek sokaságát - mondta. Az eredményeket látva a magam részéről és azt hiszem a zsűri részéről is bátran állíthatom, hogy az itt szereplő pályamunkáknak a döntő többsége tükrözi azt a küzdelmet, amit az alkotók folytatnak a felhasznált anyagokkal, a hagyományokkal' és nem utolsósorban önmagukkal az újért, a továbblépésért. Azért, hogy ez a művészeti ág helyet találjon magának mindennapjaink kultúrájában, megjelenjen mindennapi életünkben, otthonainkban, közintézményeinkben. Nagyon biztató, hogy a tárgyakon megjelennek a történelmi hagyományok újrafelfedezésének és alkalmazásának törekvései. Tehát vissza- nyúlás az eredeti forráshoz. S örömmel tölt el, hogy a használhatóságra való törekvés is megmutatkozik. ***- Mit éreztek, amikor átvették az oklevelet és a díjat?- Nagyon kellemes, nagyon jó érzés volt. Eléggé kevés embernek adatik meg, hogy amikor a nevét szólítják tapsot hall. Ez már önmagában felemelő - válaszolta Szepesi János. Pethőné Szabó Piroska hozzáfűzte: - Az emberben ilyenkor egy csomó minden lejátszódik. Az első az, hogy az a sok-sok hosszú éjszakai munka, amit elvégzett, az most megjelenik. A második érzés pedig az: fontos, hogy az ember ne csak magának dolgozzon odahaza, hanem kifelé is megmutassa, miket alkot. S a harmadik, amit talán elsőnek kellett volna mondani, hogy egy ilyen közösségben, mint a miénk, együtt lenni - mert most mi hárman nagyon egymásra találtunk és nemcsak szakmailag - nagyszerű dolog. Mindhárman népi iparművészek vagyunk, s külön-külön letettük már a névjegyünket, most azonban sikerült együtt dolgozni. Török János így vélekedett: - Hát, örömet éreztem. Akkor is, amikor a hevesiek gratuláltak, akkor is, amikor egy hölgy elmondta, hogy megborzongott attól a nagyszerű egyszerűségtől, amit a palóc szoba sugároz. Ez egy különleges érzés.- Nyilván ez újabb sikerekre ösztönző esemény volt.- Hát igen. Sikerekre-e vagy sem, azt majd a zsűri dönti el, de további tevékenységre biztosan ösztönöz - folytatta Török János. - Noha nem régen dolgozunk közösségben, de eddig tökéletesen megértettük egymást. Ez látszik is a kis társaságon. Ha vita van, az csak úgymond építő jellegű. Az együttes tevékenységet végül is ez a pályázat indította el.- Furcsa, hogy a csapat tagjairól nem tudnak a megyében, talán országosan jobban ismertek hiszen egyenként több elismerést is kaptak már. Miért?- Erről mást kellene talán megkérdezni - mondja Török János az új egyesület elnöke. - Esetünkben is érvényes az a közmondás, hogy senki sem próféta a saját hazájában. Reméljük, hogy most már megvan az egyesületünk, jobban szem előtt leszünk. Az alkotók is nyi- tottabbak lesznek és engednek a zárkózottságukból.- Van-e elképzelésük ezt az anyagot Nógrádban bemutatni?- Tervezzük, hogy az eljövendő megyei bemutatkozó kiállításunkon szerepeltetni fogjuk ezt a garnitúrát. Úgy néz ki, hogy talán jövőre, május tájékán valósul meg, ha csak addig nem kapunk valamilyen lehetőséget - informált Szepesi János.- A palóc szoba mellett más alkotásokat is be kellene mutatni.- Vándorkiállítást lenne jó készíteni az egyesületi tagok alkotásaiból - mondta Török János. - Ezt a pályadíjat nyert egyedi anyagot ki tudjuk egészíteni az egyesületi tagok munkáival. Ehhez azonban legalább negyven, ötven négyzet- méter helyre lenne szükség. A kiállításra szánt anyag már most rendelkezésre áll. Olyan nívós, hogy sajnáljuk is, amiért nincs lehetőségünk vándorkiállításként tovább vinni. De nem lehet mindent egyszerre! PADÁR ANDRÁS A palóc asztal terítéke: kenyértarló textilszalvétákkal, edényalátét, papírszalvéta-tartó, fú- szertartó Nógrádi megyezászló a királyi szarkofágnál Apa és fia hisz a szó erejében Szent István halálának évfordulóján történelmi szertartás keretében helyezték el a mai megyék - így Nógrád zászlóját is - Székesfehérvárott. Az ópusztaszeri millenniumi ünnepséghez hasonló programmal egy hiteles történelmi emlékhely kialakításához kívántak hozzájárulni a szervezők. Az ország tizenhat megyéje, közte Nógrád küldte el címeres zászlaját Székesfehérvárra, a III. Béla Lovagrend által Szent István halálának évfordulója alkalmából rendezett történelmi ceremóniára. További három megye közgyűlése pedig egyetértési szándékát jelezve, egy későbbi időpontban csatlakozik zászlajával. A lobogókat a nemzeti emlékhelyen adták át őrzésre a lovagrendnek, s a székesegyház altemplomában, III. Béla és hitvese, Antiochiai Anna vörös márvány szarkofágja előtt helyezték el. Nógrádot a megyei közgyűlés alelnöke, Betz József képviselte. A 16 megye az 1999-ben alakult lovagrend céljaival való egyetértése jeléül küldte el zászlaját az egykori koronázóvárosba. A rend tagjai ugyanis egyebek mellett a Székesfehérvárott koronázott és eltemetett uralkodókhoz, a város történelmi szerepéhez méltó nemzeti emlékhely kialakítását szorgalmazzák. Ma ugyanis csak romjaiban látható a Szent István által alapított, Szűz Máriának szentelt királyi koronázó és temetkezési bazilika. A lovagrend, s zászlója elküldésével már az ország ösz- szes megyéje is elfogadhatatlannak tartja, hogy az Árpádházi királyaink csontjait egy halomba összehordva őrizzék, s azt is, hogy Székesfehérvárról elkerültek a királysírok testereklyéi és a sírmellékletek. Egyedül a Lászlót szentté avattató III. Béla és hitvese testmaradványai beazonosítottak, de azokat is az eredeti szarkofágon kívül, a fővárosban őrzik. Székesfehérvárott, Nógrád megye nevében is a hiteles és méltó történelmi emlékhely kialakításáért bontottak zászlót. Mint a rend magisztere, dr. Töpler László fogalmazott: ez a fehérvári bazilika újraépítésével a magyarokat éppúgy megilleti, mint az angolokat a Westminster, a spanyolokat az Escorial, vagy a lengyeleket a Wawel révén. Sokszor értekeztek már a szó hatalmáról. De hogy miként lehet a szóval szolgálni, arról akkor győződtem meg, amikor alkalmam nyílt elbeszélgetni idősebb és ifjabb Záborszky Csabával. Az édesapát, az idén hetvenöt éves evangélikus lelkészt sokan ismerik Balassagyarmaton és környékén. Tavaly ünnepelte fél évszázados jubileumát annak, hogy a nagyhírű Szabó József püspök lelkésszé avatta őt Esztergomban. Több mint ötven esztendeje szolgál tehát a szóval. Tizennyolc éven át a felsőpetényi gyülekezet lelkipásztoraként, 1971-től pedig majd három évtizeden keresztül a szügyi híveknek hirdette az igét veretes, alapos felkészültséget mutató prédikációiban. Hosszú és kalandos életút áll a lelkész mögött. A korán árván maradt fiatalember az esztergomi bencés gimnáziumban érettségizett 1945-ben. Már itt megérinthette az ökumené szelleme, hisz ez a gimnázium nyitott volt katolikusok és evangélikusok számára egyaránt. Egyik osztálytársa például az ő hatására lett katolikus pap a későbbiekben, s mit tesz Isten, a csesztvei parókián össze is hozta őket a sors évtizedek múlva, mikor már mindketten szolgálatukat teljesítették. Az ő aranymiséjén is részt vehetett nemrégiben id. Záborszky Csaba. A gimnáziumi évek érlelték meg benne a teológiára való elhivatottság érzését. Egyike lehetett annak az utolsó évfolyamnak, amelyik Sopronban, a hűség városában végzett. Lelkésszé avatása után Ózdra került, majd a felsőpetényi gyülekezet hívta meg pásztorául. 1956-ban tanúja volt Mindszenty József herceg- prímás kiszabadulásának az Almássy-kastélyból. Máig idézi a szabaduló egyházi méltóság szavait: - Melyik madár ne repülne ki boldogan, mikor megnyílik a kalitka ajtaja? Felsőpetényben olyan szegény családokat látogatott meg a lelkipásztor, amelyek sokszor leültetni sem tudták. Ekkor fogalmazódott meg benne a gondolat: a szegények papja szeretne lenni. Feleségében, akit 1950- ben ismert meg, balassagyarmati tartózkodása alatt mindvégig hű segítőtársra lelt a hitélet megszervezése, az ifjúság oktatása terén. Leghosszabb szolgálati idejét Szügyben töltötte, de hozzá tartozott Mohora, Csesztve és Patvarc is. Ma, balassagyarmati nyugdíjasévei alatt sem tétlen. A városi idősek otthonában, az evangélikus szeretetházban és a kórházban látogatja az elesetteket és tart istentiszteleteket. Kegyelemnek tartja, hogy egész életében szolgálhatott tettel és szóval. S vajon hogyan viszi tovább a szolgálatot a fiú, ifjabb Záborszky Csaba? Ő a versmondást érzi élete szép hivatásának, s tulajdonképpen ez is egyfajta szolgálat a szóval. A szavalást tekinti annak az Isten adta képességnek, melynek segítségével megszólíthatja az embereket, s érzéseket, gondolatokat közvetíthet. Persze ennek a nemes szenvedélynek is meg vannak a családi gyökerei. Édesanyja a nagyobb ünnepekre versmondással bízta meg a gyülekezet ifjúságát már Felsőpetényben is, ahol Csaba 12 éves koráig élt. S ha még messzebbre megyünk az időben, akkor kiderül, hogy édesapja esztergomi gimnáziumi évei alatt többször szavalt Reményik Sándor verseiből. A gyermekkori helyszínek, Csesztve, ahol Madách lakott, s Mohora, ahol Mikszáth esküdött Mauks Honával, szintén nagy hatással voltak az érzékeny fiúra. Mint mondta, gyakran a csesztvei kastélyparkba járt verseket tanulni. Azt is szimbolikus jelentőségűnek vélte, hogy éppen Petőfi Sándor születésnapján látta meg a napvilágot. A Balassi Bálint Gimnáziumban már kitűnt tehetségével. A Szép magyar beszéd versenyen Győrben Péchy Blanka művésznő Kazin- czy-éremmel tüntette ki. Ettől kezdve rendszeresen szavalt egyházi és világi ünnepélyeken, országos versmondóversenyeken. Lelkészfiúként sohasem volt könnyű dolga, mindig önmagára, saját tehetségére kellett támaszkodnia ahhoz, hogy érvényesülhessen. Időközben elvégezte a külkereskedelmi főiskolát, kitűnő német nyelvtudásra tett szert, s az idegenforgalom területén helyezkedett el. A szavalás azonban végigkísérte idáig egész életét. Túrmezei Erzsébet evangélikus költőnő, aki egyébként édesanyja jó barátnője volt, a kedvencei közé tartozik. 2001-ben az ő emlékére rendezett szavalóversenyen arany oklevelet kapott, s ez évben a kárpát-medencei Ady- versmondóversenyen a budapesti Magyarok Házában 150 induló közül a második helyezést érte el. A zsűri elnöke, Udvaros Béla, az Evangélium Színház igazgató-főrendezője kiemelte, hogy figyelemre méltó az egyedüli Nógrád megyei induló szép magyar beszéde és hanghordozása. Örömét fejezte ki, hogy ebben a mai világban, ahol szerinte hiányzik a hit és az erkölcsi erő, vannak olyan emberek, akik munkájuk mellett is fontosnak tartják a költészetet és az előadó-művészetet. Hát így öröklődik a szó szere- tete és a szó erejébe vetett hit apáról fiúra. A lelkész édesapát és fiát ugyanazon szándék vezeti: az emberek felé fordulni és szolgálni a szóval, a legjobb képességeik szerint. SZABÓ ANDREA
