Nógrád Megyei Hírlap, 2002. július (13. évfolyam, 151-177. szám)
2002-07-27 / 174. szám
2002. JÚLIUS 27, SZOMBAT ____________________________________________________________________________A NÓGRÁP MEGYEI HÍRLAP MELLÉKLETE 1 Egy kiállítás, két alkotó: a szép szülöttei, a színek szerelmesei Susánné Törjék Erzsébet mát - vajon mit lehetne ezekből kihozni. Aztán nekiláttam, és magam lepődtem meg a legjobban az eredményen. Temperával kezdtem, s az olajon keresztül jutottam el a tűzzománcig. Közös vonása a két hölgynek, hogy az általános iskola befejezése után mindketten képző- művészeti gimnáziumba jelentkeztek. Susánné Erzsikét fel is vették, de családi és anyagi okok miatt nem kezdhette meg tanulmányait. Varróné Baba pedig a matematikától való félelmében egyszerűen megszökött a felvételi vizsgáról. így aztán a hölgyek máig is amatőrnek és autodidaktának vallják magukat, hozzátéve, hogyha módjuk lett volna a tanulásra, sokkal többre is vihették volna. Susánné Torják Erzsébet mindent szívesen fest, alakos képet is, de leginkább a természeti környezet ihleti, az őt most is körülvevő gyönyörű táj. Erről árulkodnak a jelenleg kiállított képeinek'címei is: Nyári erdő, Ju- niális a határban, Vadvirágok és így tovább. Varróné Baba is a természetet kedveli, csak ezt festi, az ő képei is alátámasztják érzésvilágát: az Őspark, a Facsokor, az Indián nyár és a többi. A tűzzománcra Losonczi Ildikó ambicionálta és segíti most is. Néhány tárlatot már sikerült maguknak - jórészt önerőből, kisebb segítséggel - összehozni, ahol megmutathatták magukat, illetve alkotásaikat. Susánné Erzsiké kiállított már DuVarróné Márton Baba nakeszin, Ságújfaluban, a salgótarjáni Balassi Bálint Megyei Könyvtárban és a művelődési központban is. Varróné Babának szintén az utóbbi két helyen volt szerencséje tárlaton bemutatkozni és most ebben a hónapban mindkettőjüknek a Háromkő Takarékszövetkezet adott otthont. Köszönik is a lehetőségeket, miként hálásak a Balassi Bálint Asztaltársaságnak is, amelynek mindketten tagjai. Egyébként Susánné Erzsiké példaképe Csergezán Pál festőművész, áld vadászfestő hírében áll. Varróné Baba leginkább Paál László festőművész képeit kedveli, de lánya hatására Monet is közel áll leikéhez. Arra a kérdésre, hogy mit jelent számukra a festészet, az alkotás, így válaszoltak a hölgyek szinte azonos hullámhosszon. Most először Varróné Márton Baba fejtette ki ezzel kapcsolatos gon- . dolatait:- Én, ha festhetek, abban mindent megtalálok, az alkotás számomra elsősorban lelki, szellemi feltöltődést jelent, a festés számomra terápiát tartogat, amit orvostól, pszichológustól, pszichiátertől sem kaphat meg az ember. Egyszerűen a színek szerelmese vagyok, a tűzzománcé különösen. Susánné Torják Erzsébet így beszélt erről:- Hasonlóképpen vagyok én is, mint Baba. A festés nekem annyi erőt jelent minden téren, hogy el sem tudom mondani. Javít a közérzetemen, a telkemen, s rengeteg barátságot sző számomra. Amit az ember elképzel és meg tud festeni, az maga az önmegvalósítás. Nagyon-nagyon sok olyan kedves ismerősöm van, akik a festészetem nélkül bizonyosan nem tennének a környezetemben, nem tervem van, de ha csak egyet keltene említenek, akkor azt mondanám, hogy azt szeretném megörökíteni, ahogy a Kék Duna ke- ringőt táncolják. Úgy szeretném megfesteni, hogy mindenki tudja, azonnal lássa: itt a Kék Duna ke- ringőt járják a párok. Varróné Baba: nincsenek nagyon konkrét terveim, de működik a fantáziám, van erőm és ihletem. Adott a műszaki háttér is, ebben nagy támogatóm Szabó László barátom, aki remek kereteket gyárt nekem, s ezzel is sokat segít. Ha eszembe jut valami, azonnal nekilátok és megcsinálom. Rajtam nem fog múlni festészetem kiteljesedése, miként a tűzzománcban is nagy tehetőségeket látok magam előtt. Végezetül a Telkemre kötötték: szeretnének ezúton is köszönetét lennének nekem. Baba a színek szerelmese, én meg imádója vagyok. És hogy mit szeremének elérni, milyen közelebbi és távolabbi terveik vannak, arról így beszéltek a hölgyek. Susáné Erzsiké: Nagyon sokat szeretnék még festeni, rengeteg mondani lapunk régi és hű olvasójának, előfizetőjének, a pásztói illetőségű Sándor Juditnak, aki a szerkesztőségünkbe írt, a mostani kiállításukat méltató levelével ezt a találkozót és interjút is inspirálta. BARÁTHI OTTÓ Susánné Torják Erzsébet bálnái, erdőszéli családi otthonában hódol kedvenc időtöltésének. Eredeti foglalkozását tekintve betanított varrónő, majd nyugdíjba vonulásáig a volt Nógrád Megyei Nyomdaipari Vállalatnál dolgozott megszakítás nélkül szedőmunkásként. Ma már „csak” festő. Varróné Márton Baba bennszülött salgótarjáninak vallja magát, szintén nyugdíjas már. Alapszakmája cukrász, kézügyességét is innen eredezteti. Azt mondják, máig sem tud úgy tortát díszíteni senki Salgótarjánban, mint ő egykoron. Később - ahogy fogalmazza - a kirakatrendezői szakmáMikor fedezték fel ez irányú készségeiket? - kérdezzük a hölgyeket. Susánné Torják Erzsébet: Elsős vagy másodikos koromban kezdtem rajzolgatni, majd a híres festmények reprodukcióit igyekeztem másolgatni, rájöttem, ezzel rengeteget tanulhat az ember. Először temperával festegettem, ma már inkább csak olajjal dolgozom. Mostanában jöttem rá, hogy eddig már közel kétszáz alkotásomat ajándékoztam, vagy adtam el. Varróné Márton Baba: Már gyermekkoromban jól rajzoltam, az általános iskolából több rajzomat állították ki, de festésre koSusánné Tolják Erzsébet: Juniális a határban bán teljesedett ki, de a környezet- szépítés is mániája. Mostanában már a festészet és a tűzzománc a szenvedélye. rabban nem is aspiráltam, soha nem volt időm rá. Vagy két éve gondoltam arra - meglátva újra bekeretezett gyermekkori rajzaiPénzintézethez képest szokatlan „termékkínálattal” találkozhat, aki belép a salgótarjáni Háromkő Takarékszövetkezet Klapka utcai székházába. A helyiségek falain az éppen pénzügyi tranzakciót intéző ügyfél, vagy a célzatosan betérő tárlatlátogató Susánné Torják Erzsébet és Varróné Márton Baba szemkápráztató, szívmelengető olajfestményeiben és tűzzománcaiban gyönyörködhet. Hogy tudjuk majdan, milyen volt a hajdan Köves József Hajói emlékszem... című könyvéről Köves József Ha jól emlékszem... című, Egyik életem alcímű kötete a közelmúltban látott napvilágot a Papirusz Book Könyvkiadó gondozásában. A kiváló borítótervet - az író a ligeti Anonymus-szobor előtt üldögél - Szabó Árpád készítette. A szerkesztés (Fráter Zoltán), a tipográfia (Drobek Ödön) ugyancsak méltó a könyv írójához, aki egyáltalán nem mellesleg a könyvesszakma jeles képviselői közé is tartozik, jelenleg a K. u. K. Kiadó „főnöke”. Az 1938-ban Budapesten született író, újságíró elsősorban könyves szakemberként mindenütt megfordult az országban, ősidők óta járt Nógrádba, Salgótarjánba is, ahol barátai éltek és élnek. Néhányukról e kitűnő önéletrajzi könyvében is ír. A mögöttünk hagyott évtized derűs tűnődésre késztető tapasztalatai közé tartozik, hogy mi mindenre képes az emlékezet. Persze már a régi rómaiak tudták, hogy csata után megszaporodik a hősök száma, mégis varázslatos, hogy kies országunkban már-már szinte tömegek álltak elten mindig is a gonosznak, munkálkodtak a bukásán. Legalábbis utólag így látszik. A rettenetes XX. században erre bőven tehetett is volna alkalom a különböző „átkos”-okban - mert hiszen ugyebár több is volt - a jól emlékezők tapasztalatai azonban azt mutatják, hogy a mindenkor kétségkívül létező tisztán látók és cselekvők száma nem egyezik a ma sugallt arányokkal. Vagyis sokkal kevesebben voltak, mint utólag mondják. Köves József az elfogulatlan emléke^ zők közé tartozik és azt is tudja, amiről manapság ugyancsak illik megfeledkezni, hogy a letűnt világ szintén a mi világunk volt. Olyan, amilyen, mert mi is olyanok voltunk, amilyenek. Mint ahogyan napjaink elbűvölő magatartásformái is ezt bizonyítják. Talán nem véletlenül választotta az író mértéktartó közvetlenséggel megírt, jó ízléssel visszafogott, mégis - vagy éppen ezért - példamutatóan egyértelmű könyvének mottójául ezeket a sorokat: „ - Bizonyos vagyok abban, uraim - mondta a konferencia előadója - hogy fél évszázad múlva a kommunista uralom negyven éve csak szerény lábjegyzet tesz a történelemkönyvekben. A magyar küldött csöndesen közbeszólt:- Igen. De ez a lábjegyzet a mi egész életünk.” Köves József nem szépíti meg - erre nincs is oka - de nem is festi éjfeketére utólag azokat a korszakokat, amelyekben élt. Pedig, amint azt A gyermekkor tájai című, a régi Pest korántsem mindig barátságos zugait, nagyon is különböző embereit és viselkedésüket kevés szóval, ám mégis mesterien lefestő fejezeteiből kiderül, volt része jóban és rosszban is. A gyermek- és az ifjúkora persze - mint mindenkinek - nagyon-nagyon szép volt. A szegénység, a folytonos hurcolkodás, az üldöztetés ellenére. Hiszen tényleg nem sok kell egy gyermeknek. Ha az apa már munkaszolgálatos volt is, az anya és a mama még ott volt. Aztán voltak zöld járdaszigetek, a rések között palánkok mögé, titkok birodalmába tehetett bekukucskálni, az égen mosolygott a nap, egy darabig még haza tehetett szaladni a lakásba. Aztán jött a sárga csillag, a nyilas éra, a csillagos ház. Ha nincs a zsidókat bújtató és őket más módon is segítő Balogh Feri bácsi „ortopéd cipész”, a túloldali üzletlakásban lakó nyilas, Köves József talán nem is éli túl ezt a szép gyermekkort. Túlélte. Megtörtént a felszabadulás és még mindig gyermek volt. A gyermekkor Városligete, a Széchenyi fürdő, a Szecska, ahol a hangszóróból régi lemezek recsegtek: „Jaj, de jó a habos sütemény, Van egy kislány, Anikó, Aranyvégű cigaretta, Három aranyásó ment a hegyek közt a vízesés felé..., az erzsébetvárosi búcsú, a mozik, a filmek, a focipályák, a csapatok, akkor még sokkal több volt a legendás meccs, a szeretem, a csalódás, az októberi vihar. A konszolidáció. Csodálatos, ám mégis valóságos figurák rajzolódnak ki Köves József könyvének első fejezeteiből. Hétköznapi emberek, akik éltek és túléltek, megtanulták a játékszabályokat, tették a jót és a rosszat, ahogyan a körülményeik és hajlamaik diktálták, ismételten bizonyítva, a diktatúrákban is tehet a humánum jegyében élni, miként a demokráciákban is tehet valaki gazember. A könyv második, terjedelmileg nagyobb része A könyvszakma kis öregje meglehetősen szerény címet viseli, hiszen Köves Józsefet az 1960-as évek elejétől az írott szó, a könyv vérbeli propagandistájaként ismerte meg az ország, még mielőtt maga is írni kezdte volna kiváló és gyorsan népszerűvé vált könyveit, köztük például a Hullámvasút, A közös kutya, a Labdarúgás alulnézetben (Gál Róberttel közösen), A griff- licensz című könyveket. Ennek a fejezetnek a stílusa, felépítése is különbözik az előző résztől. Ebben több a tárgyi bizonyíték és a megmaradt dokumentum. Köves József az Állami Könyvterjesztő Vállalat, a Művelt Nép Könyvterjesztő Vállalat propagandistája, a Könyvjelző című lap szerkesztője, a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése propagandaosztályának vezetőhelyettese, a Magyar Rádió munkatársa nevéhez legendás sikerű könyvhetek, könyvnapok, a versbarátok köre, a fiatal költők estje, író-olvasó találkozók mind a mai napig fényes emléke fűződik. Volt egy korszak, a közéleti költészet virágkora, amikor a vers nem csak Magyarországon, másutt is a szókimondás fegyvere volt. Jevtusenko zsúfolásig telt stadionokban mondta verseit, Baranyi Ferenc Ballada az elkényeztetett ifjúságról lázadását sokan szinte forradalmi tettnek tartották, Soós Zoltán ekkoriban teremtette meg a lírai groteszk műfaját, s ami még jobb voTt: a költészeti műsorok sokasága. Ez is elmúlt. Az utolsó évtized a könyvesszakma számára korántsem volt sikertörténet. De ez már a jelen. Köves József 1991 végén megalapította a K. u. K. Kiadót, ami mára rangos műhely- lyé vált. Ha jól emlékszem... című könyvének bevezetéseként azt írja: „Magam tehát puszta mellékszereplője szeretnék maradni e könyvnek. Mert ott voltam.” Azon kevesek közé tartozik, akik megőrizték képességüket az emlékezésre. Köves József ugyanis tényleg jól emlékszik, eltérően azoktól, akik szintén ott voltak, most mégis úgy tesznek, mintha nem tettek volna ott. BÓDI TÓTH ELEMÉR Köves József író Varróné Márton Baba: Öszikék
