Nógrád Megyei Hírlap, 2002. július (13. évfolyam, 151-177. szám)
2002-07-19 / 167. szám
Mikor megyünk haza A 87. életévét taposó Halmosi György nyugállományú rendőr törzszászlós, szécsényfelfalui nyugdíjas, volt szovjetunióbeli „tanulmányútja” során mint vallásos ember a megpróbáltatások legnehezebb, legkritikusabb idején is azzal fohászkodott az égiekhez, hogy ne ott kinn, hanem idehaza haljon meg. Sikerült megúsznia. A tragikus, fordulatokban bővelkedő, kilátástalan kényszerutazások és hadifogolytáborok sokasága után Voronyezsben töltött hosz- szabb tartózkodás után a „mikor megyünk haza?” kérdésre a szovjet alezredes „szó sincs erről” válasza után a harmadik hazainduló csoportba bekerült. Az öttagú családból ketten maradtak. Édesapja földműves, napszámos ember volt.- Tizennégy éves koromtól gróf Pencsovics földbirtokán három évig kilenc tehenet őriztem - mondja. - Húszéves koromig cselédként dolgoztam. Ebben benne van a két hónapig tartó mezőhegyesi summás- múltam is. Halmosi György jó tanuló volt. A falu kántortanítója édesanyjának többi között a következőket mondta: - Rózsi néni, Gyuri jófejű gyerek. - Nekem kenyérkereső emberre van szükségem - válaszolta az édesanya. A tanító úr felvidékről jött Szécsényfelfaluba. Az előtte való évben nem volt tanítás. Gyuri, az akkori gyerek édesanyjától gyakran kérdezte, hol van az édesapám. Majd jön haza, mondta az édesanya. Egyszer a postás jött a jó hírrel: Gyuri bácsi megjött. Nagyon megörültem. Kis-ázsiai fogságából jött haza. Halmosi Györgyöt arató-, napszámos-, favágó-tevékenysége után Raubányába vették fel csillésnek. Tényleges katonai szolgálatát Budapesten töltötte. Ezzel kezdődött igazi kálváriája.- A katonaság ideje alatt zagyvarónai bajtársam úgy döntött, hogy elmegy rendőrnek. Követtem őt. Mindkettőnket felvettek. Féléves iskolai kiképzés után felavattak bennünket. A budapesti harmadik kerületi rendőrkapitányságra kerültem, őrszemes rendőrként teljesítettem szolgálatot. Ez a beosztás a mostam kormányőrséghez volt hasonló. Amikor az oroszok Budapestre bejöttek, másnap reggel három szovjet katona fegyverzett le, s elkísértek bennünket az iskolában székelő szovjet parancsnokságra. Barátom mondta, hogy ugorjunk be egy kapu alá. 0 megtette, én nem követtem őt. Később a demokratikus rendőrségnél szolgált. Az orosz parancsnokságról az óbudai temetőbe vittek tizenhat magyar katonával együtt. Rettenetes hideg volt. Hiába mondtam és mondták a velem együttlévők, hogy rendőr közlegényként szolgáltam, ennek ellenére megkezdődött az utaztatásom. Baja után Temesvár következett. Ez utóbbi helyen öt napig nem adtak enni. Egyik barátomnak volt tíz pengője. Kapott érte egy almát, amit négyfelé osztott. A negyvenkétezer foglyot befogadó temesvári lágerben felütötte fejét a hastífusz. Az áldozatokat 50 méter hosszú, két méter széles árkokba hányták bele, s öntötték le mésszel. Szegeden a Csillag börtönben kaptunk helyet. Jó dolgunk volt, mert naponta egy fej fokhagymát adtak. Azt mondták, kivisznek Oroszországba. A szegedi templomtorony harangjai azt zúgták, vége a háborúnak. Ehelyett a dróthálóval ellátott tehervagonokból álló szerelvény Románián keresztül Észak-Kaukázusba, Grozníjba vitt bennünket. Itt később beosztottak gyárakba dolgozni. Engem nagyon megviselt a korábbi nélkülözés, így hát szanatóriumba kerültem, ahol rendbe jöttem. Az itteni faluban egyetlen civil sem volt. Jól éltem az ottani gyümölcsösből. Akik később jöttek a lágerbe, azok mondták, megyünk haza. Nem lett belőle semmi. Az ottani szovjet alezredes, ha jól emlékszem a következőket mondta: addig nem mentek haza, amíg amit itt tönkretettetek, fel nem építitek. Közben malária ütötte fel fejét a táborban. Én kórházba kerültem, ahol az orvosok német hadifoglyok voltak. Tőlük kérdeztem: lesz-e ember belőlem? Mosolyogva válaszolták, igen. így is lett. Három hónapot dolgoztam később a kolhozban. A nyers krumplit zsebre dugtam és úgy ettem. Az őrök megengedték, hogy gyümölcsöt szedhessek. Szlovák hadifogoly társam tudott velük beszélni. így sikerült szilváért kukoricakását és egy liter tejet kapnunk. A kolhozban a korábban leadott kilóimat visszaszedtem. Később kazánfűtőként, konyhai edénymosóként, majd szakácsként dolgoztam.- 1948-at írtak, amikor az ottani híresztelés szerint a magyar és szovjet kormány egyezségre jutott az utolsó hadifog? • • • lyok hazaszállításában. Mi negyvenketten rendőrök ott maradtunk. Az orosz tisztek azt mondták, azért kerültünk ilyen helyzetbe, mert nem jutott nekünk elég vagon. Különböző fogolyösszevonások, különválasztások után 1950-ben a Voronyezsből induló harmadik hadifogolycsoportba Halmosi György is bekerült.- Idehaza a Petőfi-bányába osztottak be. Az akkor még Nógrád megyéhez tartozott. Én a magasépítő vállalatnál lakásokat építettem. Onnan az akkori salgótarjáni síküveggyárba kerültem az üveghúzó kemencéhez gépkezelőnek. Munkámmal meg voltak elégedve, köz- megbecsülésben részesültem, kétszer kaptam Kiváló Dolgozó kitüntetést. Huszonnégy évi gyári munka után mentem innen nyugdíjba.- Mi következett ezután?- A litkei erdőgazdaságban felkészítő voltam, jártam az Alföldre dolgozni. Itt kétheti munkáért tíz mázsa kukoricát kaptam. 1983-ban a Ganz Hajó és Darugyárban vagonberakóként tevékenykedtem. Fél év után kiderült, hogy vezetőnk sikkasztott, minket pedig hazaküldtek. Később jött a cég képviselője, mondván, visszaadnak mindent, csak menjünk vissza dolgozni... Én ekkor már 75 éves voltam. Fiam azt mondta: mit akarsz, édesapám, onnan hozzalak haza? Felmondtam. Halmosi György 81 éves feleségével él, aki a beszélgetésben segített nagyothalló férjének, aki harminc évig tagja volt a 25 tagú falusi énekkarnak, melyet általában nyugdíjasok alkottak. 1993-ban vette át nyugdíjas rendőrigazolványát rendőr törzszászlósi ranggal, amit elérhetett volna, ha a testületnél szolgál. Rendőrségi múltja miatt előfordult, hogy egyesek nem voltak bizalommal iránta. Pedig csak közlegényként szolgált. V. K. A nyugdíjas rendőr törzszászlós __________■ L ady Di fivére a királyi családról Nem egészen öt évvel Lady Diana tragikus halála után, ami akkor hónapokig a világmédia érdeklődésének homlokterében állt, fivére, Earl Spencer bírálta a királyi családot. A Guardian című brit lap minapi számában idézte Spencer szavait, amelyek szerint a sokak által kedvelt Diana két fiát, Harry és Vilmos herceget az udvar „talán nem bátorítja arra, hogy fenntartsák a kapcsolatot édesanyjuk családjával”. Harry és Vilmos apja, Károly herceg brit trónörökös még nem kereste fel Diana sírját annak tragikus körülmények közepette bekövetkezett halála óta. Mint ismertes, a hercegnőt a Spencer család birtokán, egy szigeten helyezték örök nyugalomra. Earl Spencer azt mondta a lapnak, hogy testvérének halála óta egyetlen egyszer találkozott Károly herceggel, akkor is véletSírba vitte Sírba vitte - magával - a kutyáját egy amerikai férfi, de néma kutya került embertemetőbe, hanem az ember (és persze kutyája) kutyatemetőbe. Idővel özvegye és annak ölebe is mellettük nyugszik majd. Jim Crovetti végrendeletében kikötötte, hogy Lady nevű rot- tweilerével együtt helyezzék örök nyugalomra. Crovetti és Lady nem csak barátok, hanem „kollégák” is voltak: kilenc évig dolgoztak együtt a rendőrségnél Iowa állam déli és Missouri északi részén. Lady „orrmesteri” rangban szolgált, az volt a dolga, hogy kiszimatolja a csempészett kábítószert. A nyomozómunka mellett iskolákban, oktatási intézményekben lenségből. „Dél-Afrikában valósággal a karjaiba futottam” - mondta. A váratlan eset Fokvárosban történt, ahol együtt vett részt egy fogadáson Károllyal - írja a lap alapján a Reuters. Spencer szerint Lady Diana hozzájárult a királyi családot körülvevő légkör közvetlenebbé tételéhez azáltal, hogy „sok mindent elfogadhatóbbá tett”. Ezért is tett szert annak idején rendkívüli népszerűségre. Derűlátóan nyilatkozott unokaöccse, Vilmos herceg jövőbeni színre lépéséről. Rendelkezik azzal a képességgel, hogy maga válasz- sza ki azt, akit feleségül szeretne venni. „Nem hiszem, hogy megmondják majd neki, kit vegyen el” - vélekedett Earl Spencer. Diana hercegnő, Károly herceg trónörökös akkor már elvált felesége (a válást 1996. augusztus 20- án mondták ki) 1997. augusztus 31-én autószerencsétlenség áldozata lett Párizsban barátjával, Do- di Fajeddel együtt._____________■ a kutyáját drogokról szóló felvilágosító programokban is részt vett gazdájával. Jim Crovetti 2000 novemberében hunyt el, Lady hat hónappal később követte őt, és mindkettejüket a férfi végakarata szerint egy ebtemetőben helyezték örök nyugalomra. Nancy, az elhunyt özvegye tisztában van azzal, hogy ez kissé szokatlan az emberek szemében, de sietett leszögezni, hogy ő maga is ugyanabban az ebtemetőben lesz eltemetve és ő is kutyástul: Kalua nevű ölebével együtt. „Azon a napon, amikor Lady kimúlt, úgy éreztem, végleg elvesztettem Jimet is. Lady és Jim annyira közel voltak egymáshoz, a kötődés szinte érthetetlen volt” - emlékezett vissza Nancy Crovetti, megsi- mogatva Kalua fejét. __________■ v-------------------------------------------A i r**i j* * /, i üzemig (1.) A földbirtokos cukrot osztogatott Több mint hatvan esztendeje, 1937- ben születtem Hajdúnánáson, s egy évvel később jött világra a második fiútestvérem. A múltra ötéves koromtól emlékszem igazán. Népes családunk egy jómódú hajdúnánási ügyvédnek a tanyáján lakott. Valójában amolyan társbérletben, hiszen együtt laktunk egy másik családdal. A két család együtt dolgozott a tanyához tartozó több mint hatvan hold földön. Apáméktól gyakran hallottam, hogy a nagy aranykorona-értékű földek dúsan termettek, gazdánk földjei a legjobbak közé tartoztak. A két tanyasi család együttesen felelt a földek megműveléséért, amihez családonként négy-négy igavonó ökröt kaptak. Akkoriban még nagyon ritka volt a gép a gazdaságokban, meg aztán többre becsülték az emberi és állati erőt, ami lényegesen olcsóbb is volt a birtokosnak. A derék állatok gondos, szakszerű ellátása az apámra hárult, ami nem volt éppen könnyű feladat, hiszen télen, nyáron hajnaltól késő estig tartott a munka, a jószág pedig megkövetelte a gondoskodást. Apám kizárólag csak az igásmunkákat végezte. Ő nem kapált, kaszált, csak állatokkal dolgozott. A földbirtokos csak az apám munkájáért fizetett. Pontosabban, ennek fejében ingyen lakhattunk a tanyán. Némi tüzelőtámogatást is kaptunk, búzaszalmát vagy a jószágok után megmaradt kukoricaszárat. A kézi munkákat napszámosokkal végeztették. Ennek szervezésére és lebonyolítására külön volt egy tanyasi felvigyázó. A bérezést évente egyszer a föld- birtokossal történő megegyezés alapján adták ki. Pénzről szó sem lehetett. Kaptunk szalonnát, búzát, lisztet, kukoricát, vagyis mindent, ami a család létfenntartásához szükséges volt. Kaptunk egy fejőstehenet, tarthattunk malacokat és aprójószágot. Édesanyánk nem dolgozott, nem is tudott volna, hiszen rá hárult a család otthoni ellátása, a gyerekek gondozása. Az ő birodalma volt a baromfiudvar, meg a kis kert. Visszaemlékezve a gyerekkoromra, a földesúrról csak jót tudok mondani. Az ügyvéd úr rendszeresen felkereste a tanyát, s meglátogatta minden birtokát. Úgy tudom, hogy a hozzánk hasonló tanyája több is volt neki. A felnőttek, meg mi gyerekek is csak tekintetes úrnak szólítottuk. Érkezésének mindig nagyon örültünk, mert minden gyerek kapott tőle egy-egy csomag cukorkát, ami abban az időben nagy kincs volt. A tekintetes úrról csak annyit tudtunk, hogy jól menő ügyvéd, akinek azonban talán több jövedelmet hoztak a zsíros, jól termő földek. Életemben nagy változást hozott az 1943-as esztendő. Nem annyira a háború okozta ezt, sokkal inkább az, hogy beírattak apámék az első elemibe. Ez egyben azt is jelentette, hogy tanyasi gyerekből városi gyerek lettem, hiszen a tanyáról nem lehetett az iskolába járni, mert tanyasi iskola nem volt, a város pedig messze esett tőlünk. Ezért aztán a városban lakó nagyszüleimtől jártam az iskolába. Elszakadva a családtól csak nagyon ritkán láttam az édesanyámat, s hónapok teltek el, amíg a többiekkel is találkoztam. Valójában 1944-ben a felettünk is átrohanó háború hozott össze velük újra. A háborús napokra nem szívesen emlékszem, mivel azokat a vészterhes napokat egy föld alatti bunkerban töltöttük, pislákoló gyertya világítása mellett. A front ideje alatt apámat és a másik férfiembert elhurcolták a katonák. A megmaradt ökrökkel kellett ágyúkat húzatni, különböző munkákat végezni nekik. A frontelvonulás nagy öröm volt, hiszen újra láttam a családomat. Igaz, hogy az apám csak sokkal később térhetett vissza hozzánk, de szerencsére vissza tudott jönni. A városi iskolában töltött két esztendő után már a tanyán is létesült iskola, így természetesen oda jártam én is más tanyasi gyerekekkel. Együtt lehettem a szeretteimmel, de naponta hét-nyolc kilométert kellett gyalogolni az iskoláig és ugyanennyit vissza. Ez különösen télen volt nehéz, amikor nemcsak a zord időjárással kellett megküzdeni, hanem a sötétséggel is. Azonban bármilyen nehéz volt, kárpótolt a családdal való együttlét. Az örömem azonban nem sokáig tartott, mert bekövetkezett a nagybirtokok felosztása. Sok föld nélküli ember örült ennek, az apámék is, ám de mégsem mertek belevágni az önálló gazdálkodásba. Ezért aztán költöznünk kellett a tanyáról. Végül is visszakerültünk a városba, ahol átmenetileg a nagymama fogadott be minket. Nehéz időszakot éltünk át akkor. A szüleim ugyanis semmi máshoz nem értettek csak a földműveléshez, így aztán maradtunk földtúró Jánosok. Saját földünk nem volt ezért másoknak dolgoztunk, mi gyerekek is. A mezőgazdasági idénymunka nemcsak bizonytalan volt, hanem rosszul fizetett is. Márciustól október közepéig, látástól vakulásig dolgoztunk másoknak. Bizony mi gyerekek sem járhattunk iskolába, mert a Rákosi-rendszerben a máról holnapra való éléshez nekünk is ki kellett venni a részünket a munkából. Nyögtük a beszolgáltatást, pedig alig volt valamink. Emlékszem, milyen szomorú szívvel adtuk be a disznóölés alkalmával a hízó súlyától és a család létszámától függő zsírmennyiséget. De nem tehettünk mást, mert apámat becsukták volna. Mi, gyerekek lassan abba a korba jutottunk, hogy valamilyen fizetősebb munka, vagy szakma után kutassunk. Ám de az a vidék sosem tartozott az iparban gazdag területek közé. Távolabb, Debrecenben kínálkozott volna ipari munkára lehetőség, de majd ötven kilométert kellett volna vonatozni ezért. Az ottani üzemek is azonban inkább csak szakmunkásokat alkalmaztak volna. Helyben csak építőipari szakmában lehetett volna dolgozni, meg segédmunkásként. Alig vártam, hogy elvégezzem a nyolcadik osztályt, ami csak nehezen ment, mivel a szüleim gyakran visszatartottak az iskolából, hogy velük együtt dolgozzam. Arra azért vigyáztak, hogy ne lépjük túl a hiányzások mértékét, nehogy kizárjanak az iskolából. Szerencsére a tanítóink nagyon megértők voltak, tudták ők, hogy milyen nehezen élünk. Csak nagy tisztelettel gondolok rájuk mindig. A nyolcadik osztály befejeztével szegény apámat elérte a háborúban szerzett betegsége, s az én munkámra hirtelen nagy szükség lett. (Folytatjuk) DOMBI JÓZSEF VISSZAEMLÉKEZÉSÉT LEJEGYEZTE: PÁDÁRANDRÁS
