Nógrád Megyei Hírlap, 2002. május (13. évfolyam, 101-125. szám)
2002-05-07 / 105. szám
4. oldal - Nógrád Megyei Hírlap MEGYEI KÖRKÉP 2002. MÁRCIUS 7., KEDD Folytassa Anettka! Mi is a gagyi ma hazánkban? Egy ifjú nógrádi hölgy, aki felrúgja a szokásjogot és a tekintélytiszteletet Fedetlen kebleivel érdeklődést keltő, erotikus töltésű műsoraival hódító, jobb híján a testével karriert csinálni akaró dilettáns, a médiumok „igazi” sztárjainak szinte egyértelmű rosszallását kiváltó, semmiből jött, de mindent akaró, morális fékektől megfosztott magamutogató, médiakultúránkat (le) minősítő személyiség - szól a számtalan, irigyei és kritikusai szerinti vélemény Anettkáról. Arról, a megyénkben született 29 éves jelenségről, a hazai bulvársajtónak állandó témát adó botrány- hős(nő)ről, aki szinte naponta jön elő, jópofa, csipkelődő, sokkoló ötleteivel, botránkoztatja meg a közvélemény egy részét. De kicsoda is valójában ő, akit földijei jó részének nyilatkozata alapján nemrégiben faluja szégyenének nevezett „oknyomozó” riportjában egy bulvárlap? Az alábbi interjú után az olvasó eldöntheti: betegesen kötözködő, leleplező és pellengérre állító „kiállhatatlan szörnyeteg”, vagy csak szokatlan, a hazai toleranciaszintet most még meghaladó jelenség e Fehér Anett ?!- Kedves Anettka, árulja el előre megírt forgatókönyv szerint provokálja-e nézőit és hallgatóit, neves média- és közéleti személyiségeket, vagy csak úgy spontán?- Inkább az utóbbi, de ahhoz is provokálni kell engem. Én mindig csak másodszorra lépek, eddig kivétel nélkül úgy esett, hogy valakik támadást intéztek ellenem, az Anettka-jelenség ellen. Ha a szakma, vagy annak egy része nem óhajt elfogadni, ezzel csak megkönnyítik a helyzetemet. Aztán itt van a Gagyi című médiafigyelő műsorom, melyben bármiről, bárkiről elmondhatom a véleményemet. A lényeg talán az, hogy úgy vagyok kitalálva - ha lehet ezt mondani - hogy tökéletesen olyan legyek, amilyen valójában is vagyok. Például most sem azért vagyok így öltözve, mert tv-felvétel van, mert én vagyok „az Anettka”. Ha három évvel ezelőtt találkoztunk volna, mondjuk a Duna Plázában, ugyanígy néztem volna ki, az igazi öüet az, hogy valaki olyan legyen, amilyen. Ez az, ami ugyanis nem nagyon sikerül a mai tévézésben. Az imázsteremtés elkerülte az eddigi életemet, nincs rá szükség, egymás után jönnek a dolgok - ha tetszik botrányok - azokat nem én gerjesztem.- Honnan az ötlet, hogy félmeztelenül vezessen tv-műsort?- Nyilvánvalóan mindenkinek helyzetbe kell kerülni ahhoz, hogy személyiségét ki tudja bontakoztatni. Természetesen sem volt iskolámban, a Madáchban, sem máshol nem lehetett volna így megjelenni, viselkedni. Minden embernél, főleg tévés vagy médiaszemélyiségnél az a fontos, hogy amikor helyzetbe kerül, akkor felvállalja-e saját maga elképzelt képét, melyben jól érzi magát. Teljesen felesleges egy gimi, vagy falu életét felbolygatni, amikor még nincs olyan helyzet. Másképp van ez a televíziózásban. Egyszer már megírhatta volna valaki, de ha nem tette, most kérdésére öné az alkalom, hogy megtudják az emberek, én nem azért lettem ilyen, mert műsoraim vannak. Mint már említettem, előzőleg magánemberként is ugyanilyen volt a ruhatáram. Mondhatnám, a civil életből sétáltam be így a műsorba. A másik: félmeztelenül sosem vezettem műsort. Ez egy állandóan visszatérő tévhit, valószínű csak a szájhagyomány miatt van, azért mert kevesebben lámák, mint amennyien beszélnek rólam. Igaz volt egy műsor, ahol nem is félig, hanem teljesen meztelen voltam, de hát az egy erotikus műsor volt, és nagyon furcsán nézett volna ki, ha abban nem így mutatkozik valaki. Egyéb tévés megjelenésemnél is többnyire ilyesmi van rajtam, amiben ön most lát és fényképez. A vetkőzős problémakör odáig fajult, hogy rendszeresen azt hallom visz- sza, meztelenül, széttárt lábakkal vezetek műsort. Valószínű az emberek azt szeretnék látni, amiről képzelegnek!- Már csak azért, mert egy nemrég megjelent riportban „Anettkafalvának” csúfolt szülőhelyén - a cikk írója szerint - meglehetősen vegyes kép alakult ki önről, igaz az ön reakciója sem volt hízelgő volt falujabeUjeirőL Ráadásul úgy, hogy azokat az adókat, ahol műsorai futnak, itt nem lehet fogni. Az emberek hajlamosak arra, hogy egy egy fénykép alapján annak külsőségeiből többnyire téves erkölcsi következtetéseket vonjanak le. Ha az emberi értékekről esik szó, ön miket tart fontosnak?- Igen szerény elmének kell ahhoz kell híveket toborozni, különösen nem, ha a műsor extravagáns jellegű. Nem nagyon maradtak barátaim a falumban. Ha néha hazamegyek, az történik, hogy aki a szüleimmel vagy velem találkozik, gratulál. A negatív vélemények nem szemtől szembe jönnek. Azt a hangulatot - amit az egyik bulvárlap hangoztatott, hogy a falu szégyene lennék - én nem tapasztaltam, nem derült ki ottani beszélgetéseinkből. De nem is tudnának befolyással lenni pályafutásomra, arra még a szülésem tudtak rábeaz lenni, hogy valaki maradéktalan örömmel nézzen körül Neműben, amit csak az említett cikkíró szerint csúfolnak Anettkafalvának. Nem szerencsés pont akkor, amikor politika szintjére emelkedett a város és falu ellentétének feszegetése, de mégis el kell mondani, hogy egy új szellemű tévézésnek nem pont kis falvakban s z é 1 n i , hogy mjt tegyek, vagy mit ne csináljak, holott ők nehezményezték, főleg az erotikus műsoromat. Ez egyébként ebben az évben már nincs, így némileg megnyugodtak a kedélyek. A jellemhibákról szólva: a gyávaságot tartom a legrosz- szabbnak, mert a hős egyszer hal meg, a gyáva naponta. Ami viszont szerintem a legszebb érték, az a hűség - saját magunkhoz és azokhoz, akik megérdemlik!- Egy nyilatkozata szerint nem szívesen válaszol faluját, korábbi iskoláit és életét firtató kérdésekre, pedig hát itt nálunk, Nógrádban mire másra lennének kíváncsiak az olvasók? Például arra, hogy érezte magát gimistaként a tarjáni Madáchban, falujában a Cserepes kocsmában...- Ez a „Cserepes” témakör azért tetszik nekem különösen, mert azután épült, amikor már nem is laktam otthon! Később egyszer-egyszer betértem oda valamiért, de hogy estéket töltöttem volna ott el? Sosem jártam kocsmába! Ami a salgótarjáni iskolai éveimet illeti, a Madáchban voltak barátnőim, de nem tartom velük a kapcsolatot és bár az első osztálytalálkozón még ott voltam, tavaly már nem mentem el. Meg kell mondjam, nincsenek fantasztikus és gyönyörű élményeim a Madách gimnáziumról, ellentétben az egri főiskolai évekkel. A tanárok, mint egy telefon után megtudtam, azért nem nyilatkoznak rólam, mert nem ismerik a műsoraimat. A bulvársajtót el lehet olvasni, de nem lehet tudni, mennyi belőle igazság! Az egy más dolog, hogy félretéve a szokásos vidéki rossz- ízűséget, úgy is lehetne közelíteni a dolgokhoz, mi nem látjuk a műsorokat, de drukkolunk érte, sok szerencsét hozzá! Mindenesetre úgy gondolom, egy médiaszemélyiség nem azért teszi a dolgát, hogy volt iskolái büszkék legyenek rá.- Még mindig a mindenki által kedvelt magánéletbeli vájkálódásoknál maradva, beszélne arról, amit volt barátnője, falubelije, Mónika mondott egy megvágott tv- show-ról, miszerint ön ott vállalta, hogy leszbikus?- Jaj, ez nagyon aranyos, az RTL Klub Mónika-showjáról van szó és ezt már bárki láthatta. A leszbikus szó egyáltalán el sem hangzott, az ereded, vá- gatlan felvételen sem! Nem vagyok leszbikus, de ha az lennék, akkor nem titkolnám. Nem tudom, régi ismerősöm - ugyancsak Mónika - akit barátnőmnek tekintettem, de ezek után át kell értékelnem a dolgokat, honnan szedte ezt?- Az intim szférát érintő indiszkrét kérdés után most jöjjenek a szakmai vonat- kozásúak. Például a hírhedt „kivonulás” jelenetről, amikor a kíméletlen kérdések, vélemények, ajánlatok hangzottak el. Nem gondolja, hogy az ön kihívó stüusa gerjesztette ezeket? Mert hát ugye, aki szeletvet...- Nem gondolom így, abból kiindulva, hogy például egy sánta ember látványa nem indíthat senkit gúnyolódásra, mint ahogy egy alulöltözött nő látványa sem jogosít fel senkit arra, hogy olyan telefonokat engedjen meg magának, amilyenek jöttek. Lehet, hogy ez bizonyos embereknek provokatív. Ha valakinek valami nem tetszik, ott a távkapcsoló...- Egy ilyen magabiztos személyiséget, mint ön, zavarba lehet e hozni egyáltalán?- A fent említett témakörben nem, de ezzel a dologgal egyébként elértünk egy roppant fontos territóriumhoz, és annak akartunk véget vetni, hogy elhara- pódzanak a dolgok. Mivel én vagyok a', egyetlen független hazai média személyiség, ezzel azt akartuk prezentálni, nincs senki, szerkesztő, tv-igazgató, ORTT, egyebek, aki megszabhatná, mit tegyek, illetve mit nem a saját műsoromban. Hogy ez döbbenetes másoknak, nagyon sajnáljuk. Csak azoknak a megélhetési tévézésben utazó klikkeknek furcsa, akik a régi, posványos, 40 évvel ezelőtti televíziózásban nőttek fel. Amivel pedig valóban zavarba lehet hozni, az például a hazudo- zás, a rosszindulat.- Úgy néz ki, ön olyan exkluzív, arisztokratikus elit klubba szeretne bekerülni, ami megcsinált tagjaival nem szívesen látja, sőt lenézi, kitaszítja. Ráadásul az önt ért támadásokra reflektálva „Gagyi" címmel egy olyan műsort is csinál, melyben egy-egy hazai tévés produkciót vesz górcső alá...- Én egy parányi tévéből indultam, és mire a nagy adók, a médiamogulok, gőgös klikkek kissé későn, de észbe kaptak, már jelenséggé váltam, és az ország alig 15 százalékán fogható kis tv jelentéktelen műsorvezetőjéről már az ország nagy része beszélt. Úgy lettem sztár, hogy ahol nem is láttak, ott is beszélnek rólam. Meg is keresett már az összes jelentős csatorna, de a tárgyalásainkból kiderült, nem én kellettem nekik, hanem egy báb, akiből azt kreálnak, akit ők akarnak. Nem öltözködhettem, nem viselkedhettem volna úgy, ahogy akarok, nem lehetett volna önállón gondolatom, jöttek volna a szokásos súgógépek, a dizájnerek, úgy és olyan sztárt faragtak volna belőlem, aki fölött ők diszponálhattak volna. Ezt természetesen kapásból elutasítottam, így taktikát váltva inkább meghívnak különböző műsorokba.- Nem fél attól, hogy ezek után mindenki ellenségévé vátik?- Nem kaptam senkitől segítséget, hogy sztárrá váljak, így mitől kellene félnem? Maximum az történhet, hogy nem leszek valamelyik kereskedelmi tv sztárja. De azt ma már meg kell szokni ezeknek a gőgös és hiú nagy embereknek, nincs olyan, hogy kis tévé. Onnan is jöhetnek sztárok, nem úgy van, hogy valamelyik testületi tv- ből valakik eldöntik, ki legyen a sztár.- Végül egy minket, nógrádiakat mindezeknél is jobban érdeklő záró kérdés: meghívás esetén vállalna e például agy salgótarjáni, vagy bátonyterenyei fellépést, hogy megcsodálhassuk leplezetlen bájait?- Természetesen, boldogan! _______________________________________________(SATIS) V eres Pálné nyomában Vanyarcon De csak ez volt, a sárba, porba fulladt, szívszakasztó dombokkal teli Nógrád...” Jobbágy Károly Madáchról írott szép sora jutott eszembe, miközben Vanyarc felé autóztam. Ugyanezeket a „szívszakasztó dombokat”, a Cserhát gyönyörű lankáit láthatta Madách is Veres Pálné kúriájához közeledve. Márpedig sűrűn megtette ezt az utat, hogy eljusson talán az egyetlen igazán neki való szellemi közegbe, eszmét cserélni egy értő, rokon lélekkel. Azzal a céllal indultam el Vanyarcra, hogy megtudjam, mennyire él még Veres Pálné emléke a községben. Kedves útitársnőm is akadt Pusztai Beáta balas- sis diáklány személyében, aki úgy érzem, mindvégig igen nagy szeretettel kalauzolt végig szülőfaluján. De hát mit is tudunk a falu leghíresebb lakójáról? Veres Pálné Beniczky Hermin a 19. század egyik legnagyobb magyar asszonya, igazi nagyasszony volt. A korán árván maradt leányka nem részesült valódi nevelésben, s egész későbbi élete arról tanúskodik, hogy keményen igyekezett pótolni az elmaradt tanulmányokat. „Ismereteket vas-szorgalommal gyűjtöttem, de fájdalom, nem tudtam, hogyan lehessen ezekhez rendszeresen jutni. Legjobban mulattam, ha tudományos és közlékeny emberrel találkoztam, kitől valamit tanulhattam. ” Ez a rendkívüli tudásvágy, mely környezete fölé emelte, vezethette el Madách Imréhez és alapozhatta meg kettejük barátságát. Madách már a '40-es évek végén többször megfordult a vanyar- ci birtokon barátjával, Szontagh Pállal. Veres Pálné leánya, Szilárdka úgy emlékezik vissza, hogy 1854-55 táján, házassága felbomlása idején Madách egyre többet időzött Vanyarcon. Máig nem bizonyított, barátságról vagy szerelemről volt-e szó, a költő és a kastély úrnője között. Az e korszakból született versek mindenesetre arra engednek következtetni, több volt ez puszta vonzalomnál. Balogh Károly, Madách életrajzírója, „egy meg nem nevezett férjes asszonyhoz tiszta és lemondó hangon írt” költeményekről beszél. „A költő lelke ollyan idegen olly fájó e mesterkélt föld felett, Hogy olly rokon lelket, minő tiéd, Találni rajta szinte jól esett. Feledtem, hogy férjed van, és a férj Egész valódhoz tart igényt, jogot” - olvashatjuk a Még egy szó hozzá - című versben. Annyi biztos, hogy a vanyarci kúriában való találkozások, termékeny viták mindkét félre nagy hatással voltak. Madách hatalmas műve, Az ember tragédiája, „Évája” sokat őrizhet Veres Pálné vonásából. Beniczky Hermin pedig éppen Madách 1864-es székfoglaló beszéde hatására indulhatott el azon az úton, mely a nők nevelésének, felemelésének gondolatáig vezetett. A székfogláó beszédében kifejtett „a nő alárendelt” felfogássá dacolva, ezzel szemben hozhatta létre Veres Páné 1869-ben az Országos Nőképző^ Egyesületet, az első leányiskolát. így válhatott a 19. sz. egyik legnagyobb nőáakjá- vá, a nőnevelés elindítójává. S vajon hogyan emlékezik Beniczky Herminre, ez az ősi, már a X. században is létező település? Először a Veres Pálné Áltáános Iskolába látogattunk el, mely nemcsak az 1400 lakosú Vanyarc gyermekeit okítja, de szirákiakat, bérieket, egyházasdengelegieket is. Ez a jelenleg 180 fős intézmény a Dessewfy-kastélyból költözött az új, modern épületbe 1983-ban, s ekkor vette fel Veres Páné nevét is. Az iskola falai között dombormű és fáiújság emlékezik meg a nagy névadóról. Pintér László, aki csak egy éve ál az intézmény élén, igen kedvesen, közvetlenül fogadott. Bár nem nógrádi származású, úgy tűnt, feltett szándéka, hogy továbbvigye a hagyományokat, folytatva az elődei által megkezdett utat. Minden évben megrendezik a Veres Pálné-na- pokat. Ilyenkor vetélkednek a gyerekek Veres Pálné életéből, de kitágult e négynapos rendezvény álta- lános hagyományőrző napokká. Mivel Vanyarc szlovák község, az iskolában szlovák nyelvet is oktatnak, a diákok még szlovák ételek főzéséről is számot adnak. (Hálottam a híres krumplieledel, a gánca receptjét is...) Nagyszerű képzőművészeti alkotások születnek e rendezvény- sorozat kapcsán, taváy az egyik tanuló egy igazi vanyarci parasztházat rekonstruát annak teljes berendezésével együtt. Csodálatos fotókat láttam, díjat nyert boldog gyermekekről, a diákok átá elkészített pompás ételekről, viseletbe öltöztetett babákról. Jó lehet a vanyarci iskolába járni. Itt nemcsak a tananyag átadása a fontos, hanem a nevelés, egy bizonyos értékmegőrző szemlélet kialakítása is. Ifjú útitársnőm büszkén mutatta meg a millenniumi emlékparkot, melyhez meredek lépcsősor vezet fel. A világháborús halottak neveit, s a Vanyarc történelmét megörökítő táblák mellett Veres Pálné emléktáblája előtt is megáll- hattunk. A borús, esős időben felmentünk a település temetőjébe. A falu legmagasabb dombjára épült e temető, lenyűgözőién szép kilátás tárult a szemünk elé. A dombról egész Vanyarcot beláthattuk. Veres Pálné kerítéssel körülvett sírja a temető kiemelt helyén, egy fa alatt fekszik, nem is temetkeztek melléje. A férj, Nógrád vármegye egykori főjegyzője, valamint ve- jük, Rudnay József is e kriptában nyugszik. A kripta kerítésén nemzetiszínű szalagok, koszorúk sorakoznak. Utunk következő állomása a 19. századi Beniczky-kúria volt, ami most magántulajdonban van.' A romos épületet most kezdik felújítani, egy része már el is készült. A tulajdonosok dicséretére legyen mondva, a négyoszlopos kastély eredeti állapotát szeretnék megőrizni. A birtokot, ahol a legendás fa áll - ami alatt a száj- hagyomány szerint Madách a Tragédia részleteit felolvasta Veres Pálnénak - sajnos nem láthattuk. Irigyeltem Mikszáthot, aki 1844-ben bejutott e falak közé, s a Pesti Hírlapban meg is örökítette élményeit, a költői kastélyhoz hasonlítva a ház szellemét. „A vanyarci kastélyban gyakran megfordul a poéta, íróféle, sőt talán az is megesik, hogy a nem poéta is azzá lett ott...” Most, hogy magam is arra jártam, a ház asszonya sokat beszélt Madáchról, legendák ezek már mind a mi szép hegyeink közt, de ezekben a szobákban ő még élni látszik, itt egy- egy tárgy, valami csekélység, ami az övé volt, ott egy árnyas hely, ahol legjobban szeretett ülni. A falon az arcképe, a kályhán a szobra, a dobozokban egy csomó levél...” Hazafelé a kocsiban Bea arról mesélt, milyen izgalommal készült fel a Veres Pálné és Mikszáth Kál- mán-vetélkedőre annak idején. Megemlítette a babamúzeumot is, mely a vanyarci viseletét örökíti meg, s elmondta, az iskola igazgatóhelyettesének, Ferik Pálnénak, mennyire szívügye Veres Pálné. Mialatt beszélt, azon tűnődtem, milyen jó, hogy vannak ilyen pedagógusok, s léteznek a múltra, értékekre, a hagyományra ennyire fogékony fiatalok. Talán még nincs veszve semmi...! SZABÓ ANDREA
