Nógrád Megyei Hírlap, 2002. május (13. évfolyam, 101-125. szám)

2002-05-24 / 119. szám

Nem kell feltalálni a spanyolviaszt: vannak működőképes modellek Európai elvek az időskorúak problémáinak kezelésében Egy közelmúltbeli írásunkban, mely a „Kihívások időskorban” címmel lapunk május 12-ei számában jelent meg, arról érte­keztünk, hogy az Európai Unióba igyekvő országunknak szá­mos követelménynek kell megfelelnie. Ezek egyikeként emlí­tettük, hogy a politika és a napi gyakorlat szintjén is fel kell is­mernünk a népesség elöregedésével kapcsolatos problémákat és ezekre megfelelő válaszokat is kell adni. Alábbi írásunkban, amely önállóan is kezelhető ugyan, ám inkább a fentebb idé­zett cikk folytatásának tekinthető, azokat az alapelveket vá­zoljuk fel (miközben a működő modellekkel kapcsolatos aggá­lyokra is ráirányítjuk a figyelmet), amelyek nemzetközi színt­éren is elfogadottnak bizonyulnak és átvételük a magyar gya­korlatba is kívánatos és megnyugtató lenne. Kétségtelen tény: az egyes orszá­gokban az időskorúak problémái­nak kezelésére alkalmazott mód­szerek, eszközök és konkrét megol­dások eltérőek. A modellek, az adottságok, a pénzügyi lehetőségek függvényében és más okokból kö­vetkezően is, igencsak különbözőek lehetnek, mint a gyakorlatban meg­figyelhető, valóságosan differenciál­tak is. ALKALMAZHATÓ ALAPELVEK Magyarországon kialakuló kor­struktúrához és az idős emberek változó igényeihez való rugalma­sabb és főleg hatékonyabb alkal­mazkodás érdekében nem kell a spanyolviaszt kitalálni, érdemes né­hány nemzetközi alapelv keretei kö­zött gondolkodni és az Európai Unió országaiban már működőké­pesnek bizonyuló modellek adaptá­lásával (viszonyaink között történő alkalmazásával) foglalkozni. Az alkalmazható alapelveket ille­tően szóba kerülhetnek az ENSZ 1991-ben elfogadott tézisei, mint a függetlenség, a részvétel, a gondos­kodás, az önmegvalósítás és a mél­tóság elve. Ezek számunkra minde­nekelőtt egy új szemlélet megvalósí­tásának alapjait is jelenthetik. Gya­korlati lépéseinket pedig úgy lehet és kell értékelni e tekintetben is, hogy azok mennyire felelnek meg az említett alapelveknek, annál is in­kább, mert ezek az EU-országaiban is „működnek.” Szélesebb értelemben a hivatko­zott elveket nemcsak az időskor­ban, a késői életszakaszra lehet al­kalmazni, hanem az egész társada­lomra, benne minden korosztályra, amely arra is következtetni enged, hogy az öregedést egész életén át tartó folyamatként kezeljük. Olyan politikára van tehát szükség, amely az ember egész élete során biztosít­ja a függetlenséget, a részvételt, a gondoskodást, az önmegvalósítást és a méltóságot, vagyis mindazt, ami emberré teszi az embert. VALÓS VESZÉLYEK Az Európában kialakult jóléti ál­lamok, az EU-országok többsége, e tekintetben is jó alapokról indulhat­nak, illetve indulhattak, és adtak vá­laszt ezekre a kihívásokra, felelnek meg ezen elveknek. Nyilvánvalóan más a helyzet az uniós felvételre vá­ró országok, így Magyarország ese­tében is, ezen elvek csatlakozásuk veszélyforrásai közé sorolhatók. Ugyanakkor egyes „befolyásos kö­rök” még a jóléti államokat is aggá­lyoskodva figyelik és a globális ver­senyképesség akadályainak tekin­tik. Ugyanis feltehetően úgy vélik, minél többet költ egy ország az időskorúakra, annál inkább veszít versenyképességéből. Mások sze­rint az európai jóléti állam plusz öregedő népesség egyenlet eredmé­nye csak növekvő adóteher lehet és ez a szemlélet veszélyt jelent az eu­rópai modell számára. További veszélyforrásnak tétele­zik egyes szakértők a nemzetközi pénzügyi szervezetek és a magán­nyugdíjpénztárak működését, mely intézmények erős nyomást gyakorolnak a nekik is megfelelő nyugdíj-reformok érdekében. A kö­zép- és kelet-európai országok többsége, köztük országunk is, el­fogadta a Világbank receptjét, így az EU-bővítése, aggodalmaskod­nak ezen sokan, alááshatja az EU- szociális védőrendszereinek szoli­daritáson alapuló elveit. Veszély- források ugyanakkor az Unión be­lül is fellelhetők: például a tagál­lamok vezetői között erősödnek az európai modellel szemben meg­nyilvánuló ambivalens (kettős, ét­értelmű) érzelmek. KÖZPÉNZEK MÁRPEDIG KELLENEK! Hogy mit tehetnek a gerontoló­gusok (az időskor kutatói) e kihívá­sok, a felsorolt veszélyek ellen, és az európaiság védelme érdekében? - Szakemberek szerint a legfontosabb feladat, hogy a kutatók feltárják a politika, a társadalom és az idősko­rúak előtt a demográfiai helyzetet, annak minden várható közelebbi és távolabbi következményét, bemu­tassák az időskorúak, a nyugdíjasok életkörülményeit. El kell mondani­uk az igazságot mindazokról a terü­letekről, ahol a politikai vitákra - ha vannak egyáltalán idősügyben? - a, a bizonyítékok hiánya jellemző. Minthogy a különböző elgondo­lások és reformelképzelések forga­tagában az időskorúak hangja alig hallható, biztosítani szükséges ré­szükre mindazokat az információ­kat, amelyeket érdekeik védelmé­ben, azok érvényesítése érdekében felhasználhatnak. Világossá kell tenni a politikusokkal, a döntési helyzetben lévőkkel meg kell értet­ni, hogy az aktív öregedés koncepci­ója az egész életpályára kiterjed és mindvégig közpénzek felhasználá­sát is jelenti. Tudatosítani szüksé­ges: közpénzek márpedig kellenek! Ha ezeknek az alapelveknek és az európai modellnek nem tudunk megfelelni, akkor időskorú szerette­inkre a kirekesztés, növekvő elsze­gényedés és depriváció (kifosztott- ság) vár, arról már nem is beszélve, hogy EU-s csatlakozásunk is ve­szélybe kerülhet. Csak remélhetjük, mindezek nem következnek be. BARÁTHI OTTÓ Felesleges reményeket nem keltett Pozitív hozzáállással könnyebb együtt élni a betegséggel- Gyerekkori álmom volt, hogy hadmérnök leszek. Ez nem sikerült, de a honvédségi hi­vatásról nem mondtam le, mert megtetszett. Ezért is iratkoztam be a budapesti II. Rákó­czi Ferenc katonai iskolába. A felsőfokú kato­nai iskola ezt követő elvégzése után, már mint a hivatásos állo­mány tagja, megvá­laszthattam szolgála­ti helyemet. Salgótar­ján mellett döntöt­tem, mert korábbi it­teni élményeimre em­lékezve tetszett a kör­nyék. A másik ok az volt, hogy nem föld­rengés-veszélyes, vé­dett terület, ritkán fordul elő katasztró­fahelyzet. Nem ké­szültem nyugdíjba, egészségi állapotom miatt százalékoltak le 52 éves koromban - idézi fel emlékeit, kato­nai pályájához vezető útjának fontosabb ál­lomását és nyugdíjazásának előzményeit Szoboszlai Béla okleveles villamosmérnök, nyugállományú honvéd alezredes. A köztár­saság kikiáltásának évében, a megyei pol­gárvédelmi parancsnokságtól híradófőnök­ként ment nyugállományba.- Miként viselte el a kizárólag polgári életre való átállást?- Az első három „nyugdíjas” napomon nem tudtam visszafogni elérzékenyülésemet... Egyéb­ként a betegségem felismerésekor. Ennek tényét egyébként dr. Guseo András, az Országos Magyar SM. (Sclerosis Multiplex elnevezésű betegségről) Társaság elnöke, minden kertelés nélkül elmond­ta nekem. Ő az SM-mozgalom alapító tagja volt, nagyon aktív ember. Félórán át ismertette velem a betegségemet, közölte, mire számíthatok. Nem keltett bennem reményeket. Azt viszont hangsú­lyozta: mindent kell csinálni, amit fizikailag és szellemileg tudok. Megfogadtam a tanácsát. A gyakorlat bizonyította, hogy jól jártam. Nyugdíjba menetele előtt négy évig a betegsége előtt is ellátta benti feladatát, ugyanúgy a család­ban a rá háruló feladatokat. Életében az otthoni megértésen, támogatáson kívül új színt hozott napjaiba az Altnéval, Valikával való találkozás.- Látta, hogy bottal járok, és azt kérdezte, ho­gyan tudna segíteni, majd kisvártatva így folytat­ta: - van egy jó klubunk, látogassak el hozzájuk. Akkoriban az alakuló Mozgássérültek Egymást Segítők Egyesületének volt az elnöke. Sohasem voltam panaszkodó típus, fantáziát láttam abban, hogy hasznos tagja legyek magunkon való segí­tésnek. Hangsúlyozni szeretném, nem sajnálni kell bennünket, hanem, ha észreveszik testi hi­bánkat, akkor helyes, ha segítenek. Bekerültem az egyesület vezetőségébe. 1990-től töltöm be ezt a tisztet. A következő esemény újabb színfolttal gazda­gította hasznos, segítő tevékenységét.- 1991-ben egy országos tanácskozáson elhang­zott, hogy egyedül az országban Salgótarjánban nincs SM-klub. Or. Guseo András és dr. Horváth Fe­renc, az utóbbi a megyei kórház idegosztályának vezető főorvosa, akinek segítségével a mi nyilván­tartásunkból és a kórházéból 30 tagot meghívtunk a klub alakuló ülésére. Tizenöten jöttek el. A régi­ek közül még heten vagyunk. A mozgalom nagyon magával ragadott. Megerősítette bennem, hogy po­zitív hozzáállással minden könnyebb. Egyébként sem vagyok kétségbeeső természet. 2001 októbe­rében ünnepeltük klubunk 10 éves évfordulóját. A megjelent 63 főből 30-an SM-esek voltunk. Szavainak igazságát bizonyítja, hogy adott eset­ben, igaz, most már kísérővel, naponta levezet 200- 250 km-t. Legutóbb feleségével együtt Tápiószéntmártonban a gyógyító dombon voltak.- Az utazás felfrissít, egyenlőnek látom magam bárkivel. Szoboszlai Béla bevásárolni is gépkocsival jár. Az üzlet bejárata előtt áll meg. Odahaza viszont bot se­gítségével közlekedik. Mai állapotáig hallatlan nagy akaraterővel, céltu­datos tevékenységgel ju­tott el. Ebben felmérhetet­len szerepe volt a család­nak, a feleség és gyerekek megértő, figyelmes támo­gatásának.- Három napi lelki tusa után döntöttem el, ha élni akarok, akkor... Két kislánya van. A na- Klubvezetőségi tagként ■ gyobbik a Nógrádker Rt. ösztöndíjasaként elvégez­te a kereskedelmi főiskolát és azóta a cégnél dolgo­zik. A kisebbik a kereskedelmi és vendéglátó főisko­lán diplomázott szálloda- és idegenforgalmi szakon. Beszél angolul és oroszul. A három unoka közül kettő helyben van. Min­denre kíváncsiak, sok örömet okoznak a nagyapá­nak, bearanyozzák napjait. Beszélgetés közben megcsörren a telefon. A túlsó oldalról a május 24-ére, vezetőségi ülésre szól az in­vitáló hang, melyre a mozgássérült egyesületben ke­rül sor.- Mi SM-esek havonta kötetlen beszélgetés formá­jában egyszer találkozunk a klubban, ahol kizárólag minket, betegségünket érintő kérdésekről beszélge­tünk. A Mozgássérültek Egymást Segítő Egyesületének - ahol hosszabb ideje vezetőségi tag, - jelenleg két­ezer tagja van. V. K. Katonaság előtt ■ Szemétre dobott életek Tiborral a város szélén talál­koztam. Alig ismertem fel. Arcát több napos borosta keretezte. A kezdődő szakáll ritkás sortéi kö­zött egyre több volt a kese szí­nű. Akár csak még most is a hetykén, fiúsán félrefésült hajá­nak rendezetlen szálai között. Egy régi ismerőst kerestem, s lám, találtam egy másikat. Lehajtott fejjel bandukolt, s mikor közelebb ért, bizonyta­lankodva szólítottam meg.- Rácz Tibor, tényleg te vagy az? A szavakra felemelte a fejét, s hunyorogva vizsgált egy ideig.- Igen, én vagyok. De ki vagy te? Felderült az arca, amikor megmondtam a nevem, de a kö­vetkező percben új felhők száll­ták meg a homlokát, Beszélgeté­sünk kicsit vontatottan indult. Láthatóan örült a találkozásnak, de éreztem, hogy belül nagyon feszült. Mivel találkoztunk, felhagy­tam a kereséssel és meghívtam, üljünk le valahol beszélgetni. Szabódott, hogy most éppen nem jó. Nincs is ideje, mert siet, s még összehordott néhány kifo­gást. Rájöttem, hogy Tibornak nincs pénze, s attól tart, hogy húsz évvel ez előtti szokásunk­hoz híven fröccsre hívom, s neki vissza kell azt kérni. Tudtam, hogy gyöngéje a kisfröccs, még­pedig a móri rizlinget szerette. Amikor annak idején műszak után a tömeg kiáramlott a gyár­kapun, gyakran meglátogatta műhelybeli társaival az útba eső italboltot. Előfordult, hogy ne­kem is megengedte az időm, és akkor velük tartottam. Számos ilyen alkalom után a nyolctagú csapat, amelyben ő volt az elis­mert aranykezű, befogadott amolyan tiszteletbeli szerszám- készítőnek. igaz, olyan szerszá­mot, amilyeneket ők alkottak, sohasem készítettem volna, de azért jól megvoltunk egymással. Együtt poroszkáltunk be a vá­rosba, s mintha csak a sors keze irányította volna a lépteinket, az egykori italboltnál találtuk ma­gunkat. Már nem italbolt, kis kocsma lenne, de talán csak an­nak csúfolják. A bolt előtt lévő kerthelyiség rendetlen, az aszta­lok az ószeresnek sem kellené­nek. Odabent pedig kosz ül a fa­lakon. A pult a kifolyó italoktól tocsogós és az egész helyiség­ben ólálkodik a doh. Négyen vagy öten múlatták itt az időt, ügyet sem vetve ránk. Mi csak a csapos számára vol­tunk érdekesek, vagyis fogyasz­tó vendégek.- Nyugdíjas bor? - kérdezte a csapos, ahogy ránk pillantott. Tibor lesunyta a fejét, a poty- ka képű, kidobó ember típusú csapos pedig türelmetlenül né­zett minket. Éreztem, hogy Ti­bort ismeri, azért vártam kicsit, hátha megszólal a barátom. Mi­vel csak hallgatott, én válaszol­tam, s visszakérdeztem.- Móri rizlingje nincsen? A férfi előre hajolt, mint aki nem jól hallott, s megrázta a fe­jét. Nyugdíjas bort kértem hát kisfröccsnek, mire Tibor is vég­re megszólalt.- Ne haragudj, ezt igyuk tisz­tán. Amikor az egyik távoli asztal­hoz telepedtünk, csak annyit tett hozzá, hogy ebben a borban több is a víz, mint kellene. Fél óra alatt elfogyasztottunk néhány pohárral a bornak ne­vezett lőréből, miközben feltá­rult előttem régi barátom életé­nek kálváriája. Nagyon is jól emlékszik ő az egykori évekre. A gyárba hívó hajnali kürtszó­ra, amikor rajokban áramlottak az emberek a különböző üze­mekbe.- Tudod - mondta - engem aranykezűnek hívott a műveze­tő, mert nem volt az a bonyolult szerszám, amit el ne készítettem volna. Bólogattam csendesen, s ő folytatta.- Amikor bevezették a sül- lyesztékes kovácsolást, a cég nem vásárolta, hanem velünk csináltatta meg a mázsás szer­számokat is. Ott nem lehetett ám tévedni. Ha elvétettem volna a fogást, kárba veszett volna az igen drága szerszámacél. Ezt nem engedte meg a becsület. Tibor csaknem egész idő alatt a munkájáról, a szeretett üzem­ről, az egykori haverokról be­szélt. Mivel jól ismertem a fele­ségét, családját, megkérdeztem, hogy vannak az otthoniak. Rossz volt ez a kérdés. Barátom arca elkomorodott, kis hallgatás után válaszolt.- Ki tudja? Éreztem, hogy rossz vágány­ra futott a beszélgetés, de már nem volt vissza út. Tovább fag- gatóztam. Ekkor elmondta, hogy évekkel előbb átszervezés kezdődött a cégnél, s számos társával egyetemben elsők kö­zött küldték el őket. Ajánlották ugyan, hogy álljon be gép mellé betanított munkásnak, s ha újra kellenek a csodálatos szerszá­mok, visszamehetnek azokat készíteni. Természetesen nem vállalta.- Akkor a szakmában nem tudtam elhelyezkedni, elmen­tem munkanélkülinek - mesélte fakó hangon. - Otthon akkor szabadult el a pokol. Tudod, mindig jól kerestem, s Mari megszokta az átlagosnál vasta­gabb pénzes borítékot. Egyik nap aztán fogta a gyereket és el­utazott az anyjához a falujukba. Amikor utána mentem, azt kér­dezte, hogy van-e már munkám, mert ha nincs, le is út, fel is út. Elvesztettem a fejem és arcul ütöttem. Gyűlölettel nézett, s amikor leköpött, sarkon fordul­tam és örökre bezártam magam mögött a kaput. Kérte, hozzak még bort, és ne haragudjak, de ő nem tudja vi­szonozni. Döbbenten hallgat­tam, majd kikértem az italokat. Egy hajtásra kiitta a poharát. Néztem a kezét, amely reszket­tem Az ő biztos aranykeze. Ő azonban még folytatta.- Mit tehettem, haza jöttem és azóta egyedül élek. Hirtelen felnevet, de a követ­kező pillanatban könnyek tolul­nak a szemébe.- Szerencsémre, volt, aki utá­nam nyúlt és segített elintézni a nyugdíjamat, így aztán még élek. Megtörli a szemét, majd hir­telen témát vált.- Úgy örülök a jó időnek, teg­nap azonban nagyon rossz na­pom volt. Ki néz az ablakon, majd foly­tatja.- Egy ismerősöm alkalmi munkára hívott. A vastelepen kezdtük, mert valamilyen rugó­kat keresett. Képzeld, mit láttam- mondja és elcsuklik a hangja.- Nagy halomban hevernek ott azok mázsányi drága kovács­szerszámok, amiket valamikor még én is készítettem. Hiszen azokban az acéltömbökben benne van az én életem is. Ki­dobták a szemétre, akár csak so­kunkat velem együtt. Mondd, vége lesz valaha ennek az iszo­nyatos pazarlásnak? PÁDÁR ANDRÁS

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom