Nógrád Megyei Hírlap, 2002. április (13. évfolyam, 76-100. szám)

2002-04-27 / 98. szám

2002. ÁPRILIS 27., SZOMBAT__________________________________________ _______________________________________A NÓGRÁD MEGYEI HÍRLAP MELLÉKLETE | T hália (nagy) követei „futószalagon” §MÉáztffit£k Ismét bebizonyoso­dott, hogy a közönség elsősorban a színészre kíváncsi és kevésbé a darabra, a szerzőre, vagy a rendező ilyen­olyan ötleteire. Ray Cooney és John Chapman „Nem most drágám!” című víg­játéka - amellyel a Madách Szín­A hódítás célpontja (Tóth Enikő) és a hódító (Gálvölgyi János) ■ ház társulata legutóbb Salgótar­jánban vendégeskedett - ugyanis éppoly mesterkélt szövevényű bohózat, mint a legtöbb ebben a műfajban, s nem sok szót érde­melne, ha nem olyan nagyszerű színművész játszaná a főszerepet, mint Gálvölgyi János s ha nem olyan figyelemre méltó partnerei lennének mint Szerednyei Béla, Kiss Mari valamint Tóth Enikő és Timkó Eszter. Utóbbiak ráadásul csinosak, jó alakúak is, ami nem utolsó szempont egy olyan darab esetében, amelyben röpködnek a női fehérneműk és a bunda alatt fedetlen testtel teszik-veszik ma­gukat a hölgyek, hogy végül is övék legyen az áhított szőrme. Az üzlet férfi tulajdonosai, alkalma­zottai és partnerei viszont éppen- hogy a bunda leendő gazdái iránt epekednek. Járnak hát a bundák és a nők kézről kézre a kimond­hatatlan nevű szereplők között, a nyugalmazott fregattkapitány és neje rendre elkerüli egymást, a néző pedig jókat kacag (hat) a bo­nyodalmas - szinte elmesélhetet- len - história megannyi kárval­lottján. Nem csoda, hogy minden esetben bejön a nevetés, a taps Gálvölgyi utánozhatatlan móriká- lásain, de a jeles művész eddigi munkásságával joggal kivívott népszerűsége sem magyarázza az első felvonásban tapasztalt gyors és ennélfogva érthetetlen szövegmondását. Nem tudni, hogy e sietős tempó­nak mi volt az oka, s ne tán Szirtes Tamás rendezőnek van-e benne valamilyen szerepe... A Madách Színház elő­adása előtt a salgótarjáni közönség egyperces néma felállással adózott a napok­ban elhunyt nagy nevette­tő, Hofi Géza emléke előtt, aki szeretett a József Attila Művelődési Központban is fellépni. * * * Nagyot téved, aki úgy gondol­ja, hogy Eve Easier „A vagina mo­nológok” című darabja valamiféle olcsó malackodás. Pedig erről - a pikáns, néven nevezett kiszólá­sok ellenére - sincs szó, s ha akad is benne néhány megmosolyog­tató szituáció, inkább a mű el­gondolkodtató tartalma dominál. Bár a vallomásokat formailag a nők nevezett intim test­részei teszik, „elmond­va” megélt, megálmo­dott kellemes és gyakor­ta rettenetes élményei­ket, a valóságban nyil­vánvalóan a női lélek rejtelmeinek, titkainak egy meghatározó része tárul fel a nézők előtt. Talán még a gyengéb­bik nem képviselői is jobban megismerik ön­Rák Kati Monroe magukat a találóan megírt és hite­lesen felidézett esetek kapcsán, a férfiak azonban feltétlenül sokkal többet tudnak meg annál a höl­gyek szexuális termé­szetéről, igényeiről, mint amit eleddig is­mertek akár még a gya­korlatból, a rutinszerű mindennapokból is. Azt gondolom senki nem hitte, hogy köny- nyű a dolga annak a há­rom színésznőnek - Dévényi Ildikónak, Nyertes Zsuzsának és Xantus Barbarának - ______ a ki megeleveníti a mo­nológokat, hiszen eleve tabukkal, előítéletekkel terhelt a téma, igen­csak szokatlan a szóhasználat és színészi bravúrt igényel az átélt intimitások örömeinek és fájdal­mainak megjelenítése. Dévényi Ildikó természetességével tűnt tó, Nyertes Zsuzsa megmutatta, hogy másra is képes, mint a vígjá­tékok kacér csábitója, Xantus Barbara pedig igazi profi módján játszott a hangjával, testével. Moravetz Levente jó ízléssel vitte színre a Pécsi Harmadik Színház produkcióját. k Egy nappal később újra „női” darab szerepelt a József Attila Művelődési Központ Színpadán. Vajda Anikó „Marilyn Monroe” című zenés játékát a Honvéd Ka­mint Morilyn FOTÓ: P. T. L A „monológok” három hölgye: Nyertes Zsuzsa, Xantus Barbara és Dévényi Ildikó ■ Nyertes Zsuzsa, Xantus maraszínház mutatta be Rák Ka­tival a címszerepben. Az egész estét alig betöltő mű a tragikus sorsú amerikai színésznő életé­nek néhány jellegze­tes epizódját mutatja be. Kiderül, amit eddig is tudtunk Monroeról: nem volt túl művelt, a hiúsága mindenekfe- lett állt, „nagy kanállal ette” a férfiakat, s amellett, hogy tehetsé­ges modell, majd szín­művész lett, kötekedő, rossz természete meg­akadályozta, hogy még magasabbra jus­son a szakmai ranglétrán. A da­rabban és ezáltal az előadásban sincs elég feszültség, különösebb hatás nélkül peregnek a jelene­tek, hangzanak el a felejthető ze­nei betétek, dalok. Jószerivel még azokra a lényegi kérdésekre sem kapunk igazán magyarázatot, hogy miként lett Monroe Ameri­ka bálványa, s ha az lett, miért fe­jeződött be olyan tragikusan pá­lyafutása, miért nem teljesedett tó karrierje. Mindez nem Rák Kati hibája, aki tisztességgel megoldja a Bal József rendező által rábízott fel­adatot. Monroe nőiességének ér­zékeltetésében tűnik a leghitele­sebbnek, de a világsikerekkel és vargabetűkkel, csalódásokkal, emberi válságokkal egyaránt teli élet kilengéseit, hullámveré­seit nem képes megjeleníte­ni a megannyi ruhacsere, nyílt színi öltözés-vetkőzés ellenére sem. Közreműködő partnerének Harmatit Imré­nek ugyancsak kevés szerep jutott. E két utóbbi darab a Tarjáni tavasz színházi prog­ramjaként szerepelt műso­ron. CSONGRÁDY BÉLA I Külföldi vendégek a dixieland-fesztiválon Mint már több alkalommal jeleztük lapunkban: május 2-án, csütörtökön 17 órakor újra felcsendül a dixiezene Salgótarján főterén és kezdetét veszi a tizennyolcadik nemzetközi feszti­vál. Mint mindig, ezúttal is számos külföldi vendéget kö­szönthetünk a fellépők soraiban. Ezúttal a visegrádi négyek közül három ország - Cseh- és Lengyelország valamint Szlo­vákia - képviselői közül mutatunk be két szólistát és egy ze­nekart. Ladislav Kemdl (aki a május 4-ei, szombat esti színháztermi gálán lép fel) Csehország legnépszerűbb jazzénekese. Világjáró muzsikus aki összesen 158 országban és szigeten koncertezett. 1995 óta 8 CD- je jelent meg. Repertoárja a tradicionális jazztől az everegreen-en („örökzöldeken”) át a ré­szére írt modern kompo­zíciókig terjed. Közép-eu­rópai turnéjuk utolsó állo­másán Salgótarjánban Joe Murányi és a Storyville társaságában találkozha­tunk vele. Jana Kocianová (május 3-án, pénteken 19 órákor kezdődő színháztermi gá­laprogram egyik előadója) a legjobb és legismertebb szlovák jazzénekes, aki a popzene világában is több sikeres kirándulást tett. Önálló lemezei mellett számos jazz- és popzenei kiadvány szólistája és közreműködője. A losonci Traditional Jazz Band vendégeként is­merhetjük meg Salgótarjánban. A krakkói Jazz Band Ball Orchestra Lengyelor­szág egyik legrégibb és nemzetközileg legismer­tebb jazzegyüttese. 1972 óta teljesen profi együttes­ként majdnem minden eu­rópai országban felléptek, de jártak az Egyesült Álla­mokban és Kanadában is. Rendszeresen ott vannak a világ legnagyobb hagyomá­nyos jazz rendezvényén, a Jazz Jubilee-n, _______________________________ Sacramentoban. Egyaránt j áratosak a dixieland, a blu­es és a swing világában. A szombat esti színháztermi gálaműsorban mutatják be tudásukat.__________________________________1 J AZZ BAND BALL ORCHESTRA fi LIVE AT CRACOW JAZZ FESTIVAL '97 A művész is ember - Szigeti Ferenc: Rám is mondhatják, hogy őskövület vagyok Művészek. Egy más világ. Nehéz fazonok? Nem feltétlenül. Idege­nek? Dehogy! Itt élnek a minden­napjainkban, meghatározzák kultúránkat, szórakozásunkat, így véletlenül sem lehetnek azok. Közelebb vannak hozzánk, mint bárki mások, csak másképp. Néz­zük őket a tévében, halljuk a rá­dióban, látjuk az újságban, fellé­péseken, néha az utcán, de köze­lebbit nem tudunk róluk. Hogy él­nek, milyenek a hétköznapjaik? Gyűlölnek, ölelnek, szeretnek? Mindent, amit mi civil emberek csinálunk, csak ők máshogyan. Egy - valamivel - zártabb világ­ban. Ebbe a világba enged bepil­lantást rovatunk. A Karthago együttes egykori kiváló gitárosának, Szigeti Ferencnek több év­tizedes pályafutásán egyetlen olyan esztendő nem volt még, amikor a ba­bérjain ült. Manapság a Magyar ATV-n látható kedd esténként Premier Plan cí­mű műsorában, de zenészként is újra aktív: „Az érzelem húrjain” című leme­ze hamarosan napvilágot lát, szerel­mes dalokat játszik spanyolgitáron.- Néztem az egyik műsorát a tévé­ben; amikor Balázs Fecó volt a vendé­ge, úgy konferálta be, hogy a hazai rock egyik őskövületét köszönti...- Jól emlékszik, tényleg ezt mond­tam. Nem sértő ez. A kor ma már nem érdem, hanem állapot. Egy olyan rock­generációnak vagyok az egyik tagja, amelyik bátran nevezheti így a pálya­társát. Nyilván nem a legidősebbek kö­zé tartozom, mert Illésék 7-8 évvel előt­tem járnak, de a Korái, vagy a P. Mobil már az én korosztályom. Nyugodtan mondhatja rám is, hogy őskövület vagyok...- Az 1982-es „Ki kicsoda a magyar rockzenében“ a következőket írja Ön­ről: „Gitáros, énekes, szerző. A '70-es évek egyik népszerű popegyüttesének, a Corvinának volt alapító tagja, meg­szűnése után 1979-ben megalakította a dallamos rockzenét játszó Karthago együttest."- Régi a könyv, amiből idézett, na­gyon sok minden történt ’82 után az életemben. 1970-től volt szép nyolc évem a Corvinával. Soltész Rezsővel olyan slágereket alkottunk az utókor­nak, mint a Hej doktor, az Ó, énekelj kisleány, vagy az Egy viharos éjszakán. Akkoriban mi is, mint mindenki, kísé­rőzenekarként indultunk. Koós Jánost, Aradszky Lászlót, Szécsi Pált, Máté Pé­tert kísértük az ország különböző pont­jaira. Szép időszak volt, sokat tanultam belőle. Rengeteget hakniztunk, soha nem tudtuk előre, hogy aznap este ki lép föl velünk. 3-4 előadást tartottunk egy nap, általában hatkor kezdtünk egy kis faluban. A harmadik számot köve­tően érkezett az aktuális énekes, aki csak bedobta a kottáját és kezdte is a műsorát. Nem volt probléma. Képzett zenészek vagyunk. Ellentétben a mai diszkógenerációval...- Mi volt a muzsika iránti indíttatá­sa?- Azért lettem zenész, hogy ne kell­jen korán kelni. Ne nevessen, ez tény­leg nagyon fontos motiváció volt az éle­temben! A mai napig utálok korán kel­ni és iszonyatosan beteg vagyok, ha már hatkor kivet magából az ágy! Ko­molyra fordítva a szót: abban a generá­cióban, amiben felnőttem, mindenki zenész akart lenni. Én is. Az alapkép­zettségem adott volt, ugyanis a szüleim nyolc évig taníttattak zongorázni, amit persze annyira nem szerettem, de be­csülettel végigjártam.- Ami kötelező, azt általában senki nem szereti.- Én is így voltam vele. Ráadásul a ta­nárnőm folyton ráütött a kezemre egy vonalzóval, ha nem jól tartottam az uj­jaimat, no meg a zongoraszéken sem úgy ültem, ahogy kellett... Mozart-, Vivaldi- és Bach-fú- gákat kellett játsza­ni, melyek közül egyik sem volt a kedvencem. Ezzel szemben, amikor megjelentek az első Beatles-, Elvis Presley-, meg Tomi Steel dalok, azokat már egyenesen imádtam.- 1970 január elsejével landolt a Corvinában, az első profi csapatban, hiszen odáig pinceklubban váltotta meg a világot egy progresszív társulat­tal. Dilemma volt a slágerzene?- Nagyon! Ciki csak azért nem volt, mert az előző zenekaromból szinte éhen haltam. Közgazdasági egyetemet végeztem, '70-ben már dolgoztam a Külkereskedelmi Minisztériumban, mint közgazdász és amikor bekerültem a zenekarba, elég nagy bajban voltam - anyagilag. A Corvina akkor már ismert zenekarnak számított, slágerlistás da­luk is volt, választanom kellett. Vagy megalkuszom a stílussal, és próbálok majd lavírozni a lehetőségekkel, vagy életem végéig egy pincében játszom. Soltész mellett döntöttem.- Karthago?- Amikor megalakultunk, a Metró klubban kezdtünk el játszani. Speciá­lis vállalkozásként indult a dolog, mert azt mondta az igazgató, hogy a bevétel ötven százaléka a miénk, a többi meg neki kell. Vasárnaponként voltak a Karthago bulik. Az első vasárnap kö­rülbelül harmincán lehettek, a másodi­kon háromszázan, a harmadik héten már 1500-an, egy hónap­pal később pedig már a rendőrség jött ki, mert megállt a forga­lom a körúton, nem fért el a troli, annyi ember állt a bejárat­nál. A színpadról jól láttunk mindenkit, hátul, a legutolsó sor­ban állt a szakma, jöttek megnézni a Karthágót. Le is hengereltük a népet, mert embertelen rockzenét játszot­tunk óriási show-val körítve, amit odá­ig senki nem csinált Magyarországon. Ezt követően már mi nyitottuk a Budai Ifjúsági Park rendezvényeit május el­sején 12 ezer ember előtt. Ott futot­tunk be igazán Budapesten.- Miért oszlottak fel?- Készültünk a negyedik lemezre és nem voltak ötleteink. Kényszere­detté vált az egész. Ráadásul az akko­ri ifjúsági sajtó támadást indított a rockzene ellen, hogy az öreg, poca­kos, kopasz rockzenészek miért nem hagyják már abba, és miért nem jön­nek a fiatal, új arcok. Hétről hétre ezt olvashattuk, ami nagyon elvette a kedvünket.- De nem annyira, hogy mindenki abbahagyja, hiszen utána valameny- nyien zenekarban folytatták, többek között Ön is, igaz nem sok ideig. Ami hosszú életű lett később, a zenei rende­zőség, illetve producerség. Utóbbi a mai napig megvan.- A Karthago után a Magyar Rádió­ban voltam zenei rendező. Más zene­karoknak csináltam a lemezeit. Utána zenei szerkesztő lettem, jött a „Rock gyermekei” című műsor. A rádió­ban keresett meg az első magyar maszek lemezkiadó vezére, hogy szeretné az odáig csak lakodalmas zenékkel foglal­kozó cégét egy könnyűzenei részleggel bővíteni, aminek a vezetésével engem bízna meg. Rövid gondolkodás után el­vállaltam, így a Proton fél év múlva na­gyon komoly, jól működő vállalattá nőt­te ki magát. Nyolc év után sétáltam át a Hungaroton igazgatói székébe, ott már nem voltam olyan sokat.- Sokan utálják emiatt?- Nagyon! Rengeteg kollégámnak nem adtam ki a lemezét. A kiadóvezető széke olyan, mint a nőgyógyász fotele; ott az igazat kell mondani.- Vannak még egyáltalán barátai?- Nem sok, de vannak. Ők viszont megmaradtak mellettem.- Mit csinál manapság akkor, ami­kor éppen nem szólólemezt ad ki sze­relmes dalok spanyolgitáron való át- hangszerelésével ?- Producerként bedolgozom más ki­adóknak, különböző lemezek elkészí­tésénél bábáskodom, emellett a Magyar ATV-n vagyok felelős szerkesztő. Több vállalkozást vezetek, éhen éppen nem halok - szerencsére. Az elmúlt hónapok mindezek mellett házépítéssel teltek, ami - mint tudjuk - nagyon sok energi­át és pénzt felemészt. Van mit csinál­nom... SÁNDOR ANDRÁS

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom