Nógrád Megyei Hírlap, 2002. április (13. évfolyam, 76-100. szám)
2002-04-26 / 97. szám
A I Alkonyevek - Nyugdíjasok oldala Fordult az élete, de a munka vele maradt- Feleségem halála után két évig egyedül voltam. Mehettem volna a lányomékhoz, akik három házzal laknak odébb, de - tudja, hogy van ez? - nem akartam a terhűkre lenni. A városban sétáltam, amikor megláttam egyik ismerősömet, aki kijött az idősek klubjából. Elbeszélgettünk, majd rá egy hónap múlva bejöttem Marikához, (Odlemé Tiszovszki Mária intézményvezetőhöz) és elmondtam neki helyzetemet. Hívott, hogy jöjjek a klubba. Megszereztem a belépéshez szükséges háziorvosi papírt. Ennek már egy éve - pergeti vissza élettörténetének eddigi epizódját Markó István pásztói nyugdíjas, a helyi idősek klubjának tagja. Egy hónapba telt, míg megismerte a közösség életritmusát, rálelt beszélgetőpartnereire. Addig mindennap belehuppant megszokott foteljébe és belemerült a napi sajtó olvasásába. Jó fél év telt el, mire megismerte mindazt, ami számára fontos és lényeges volt. Mi az, ami maradásra késztetett? - ismétli a kérdést, majd így válaszol: - az a szeretet és gondoskodás, amit kaptam Marikától és kolléganőitől. Ha netán valamilyen oknál fogva nem tudok bejönni, rögtön megkérdik: - Pista bácsi, mi történt? Csak nem vagy beteg? Reggelente pedig szíves szóval érdeklődnek: mi történt tegnap délután óta, hogy hazamentem? Odahaza az utcai bejáratnál fogad kutyám. Messziről észrevesz. Nem a lakásban, hanem a kertben van. A féléves szoktatási idő letelte után egyre jobban összebarátkozott a klub tagjaival.- Hazafelé menet és az utcában is megállítottak, és megkérdezték: - Pista bácsi, jó-e ide- lenn? Én ugyanis a város másik felén, a Mályva utcában lakom. Házamat 1957-ben építettem fel. A kőműves szakmát Erdőtelki Ernő helybeli vállalkozónál tanultam. Budapesten 1945-től 1947-ig részt vettem az újjáépítésben. Akkor a Dózsa György úti Népszállóban laktam, ahol éjszakánként öt forintot kellett fizetni. Kényszerből jártam Budapestre dolgozni, mert ott volt munkalehetőség. Gyakori volt, hogy a vonat tetején jutottam el a munkahelyemre. Soha sem felejtem el, amikor Hatvanba utazásomkor ellopták a csomagomat. Utána viszont nagyon vigyáztam arra a kis pénzre, amit A pásztói nyugdíjas, fiatalabb korában ■ kerestem. A cipőmbe tettem, hogy ne tudják ellopni. Akkor ilyen világot éltünk. Az új forint bevezetése már a pásztói gépállomáson érte, amit a nagybátonyi bányavárosi építkezés követett, egy évig. Később magánvállalkozó lett.- A sok adó miatt két év után megszüntettem az ipart. Utána 1960-tól 1964-ig a Jobbágyi Építőipari Ktsz.-ben tevékenykedtem mint művezető, majd a salgótarjáni Építő és Tervező Ktsz.- hez kerültem. Dolgoztam a Síküveggyárban is. Tizenhat évi munkaviszony után a Nagybátonyi Ingatlankezelő Vállalattól mentem nyugdíjba. Még az utolsó napot is ledolgoztam. Szaktudását kiváló dolgozó kitüntetéssel ismerték el. Az ezüstkoszorús szocialista brigád cím mellett rendszeresen kapott pénzjutalmat. Édesapja is kőműves volt.- Egyáltalán nem akartam őt követni. Felsőkereskedelmibe jártam Salgótarjánba, amikor nehéz helyzetbe kerültünk. Édesanyám 1947-ben meghalt. Öten voltunk testvérek. A családból édesapám és én kerestünk. Azért is hagytam abba a felsőkereskedelmi iskolát, mert mint szegényebb diákot, öltözékem miatt kinéztek az osztályból. Hiába mondta a tanító úr: - Pityukám, ne maradjál ki! Jó tanuló voltam, de nem volt kedvem újra kezdeni... Budapesten kitanulta a burkolást és a csempézést. A helyi kórházból ő kapta az ezzel kapcsolatos megbízatást.- Egész télen dolgoztam har- madmagammal, amikor kollégáimnak nem volt megrendelésük. Amikor a Síküveggyár 75. éves fennállását ünnepelte, találkoztam Szokup Lajossal, az akkori vezérigazgatóval, akinek fizetség ellenében Balatonon felépítettem a hétvégi házát, miközben jó barátságot kötöttünk egymással. Friss nyugdíjas koromban fiam házának építésénél elvégeztem a külső-belső vakolást, de nem jöttem akkor sem zavarba, amikor a konyhát, fürdőszobát kellett csempézni. Hétvégeken, péntek délutántól hétfő reggelig a családi házának kertjében végzi az időszerű munkát. A 251 négyszögöles területen burgonyát, zöldségfélét, fejteni való babot, főzni való kukoricát stb. termel a családnak.- Vejem végzi el a kapálást géppel, a többi az én dolgom. A munka a véremben van. Nem akarom elhagyni magam. Ugyanis, ha egyszer leállók, nehéz lesz újra kezdeni. A 76 éves klubtag saját maga mossa apróbb fehérneműit, egészségét eddig még stabilnak minősíti. Négy unokája, három dédunokája pedig bearanyozza életét. ___ V.K. É des zümmögés Én az életemet írom, amely a múlt időkbe vezet vissza. így tavasszal még ma is álmodom legalább egyszer, hogy a kertünkben a méhekkel foglalkozom és ott döngicsélnek fejem körül a „kis barátaim.” A régi időkben is örömmel töltött el a velük való foglalkozás. Mikor Mátraszelére férjhez jöttem, a férjemnek volt 60 család, 60 kaptár méhje. Az nagy munka volt rendben fenntartani. Nagy hozzáértést kívánt. Ő szerette és kedve tellett benne. Én, aki úgy féltem a méhektől, kimentem volna a világból is, ha csak egy a közelembe jutott. Egyszer aztán egy vasárnap délután, amikor a férjem a kertben a méhekkel foglalkozott, odamentem a kerítéshez és figyeltem, hogy mit csinál velük. Még a fején sem volt védősisak, csak úgy szabadon vizsgálgatta át a kaptárakat. Ahogy ott nézelődtem, messziről odaszólt hozzám:- Gyere már, segíts megfogni egy keretet, amely tele volt méhekkel a fiasítás közül emelte ki. Megmondta, hogy a méhek mit nem szeretnek. Például nem szeretik a rossz szagokat, az izzadtság- vagy erős kölniszagokat. Mondta, hogy kicsit fogjam vissza a lélegzetem, ne leheljek rájuk. A szemem húzzam össze, mert nem szeretik a szem fényességét. Ezeket megértettem és próbáltam betartani. Akkor azt mondta:- Itt akarsz maradni?- Igen - mondtam. Akkor a fejemre adott egy védősisakot, hogy még véletlenül sem szúrjon meg egy sem.- Ha mégis kapnál szúrást a kezedre, azt a kis fájdalmat ki lehet bírni - mondta a férjem. Ezek után én minden vasárnap délután ott segédkeztem mellette. Gyorsan beletanultam ebbe a mesterségbe. Megmutogatta a hasítást, az anyákat is.- Ha már érted a méhek zümmögését, már arról is megtudod, hogy rendben vannak-e. Amelyik családnál nincs jól valami, ott síró- san zümmögnek. Ritkán fordult elő nálunk ilyesmi, de erre is figyelmeztetett. Mikor ezeket megismertem, vállalkoztam arra, hogy magam is kitakarítom, átvizsgálok egy kaptárt. Először ott állt a hátam mögött és figyelte. Meg is dicsért, hogy jól csináltam. Tudtuk már, hogy a méhek hogyan telelnek át, és mennyi a tartalék mézük. Ha az idő kedvező, a méhek kiröpültek, kitisztították magukat és megkezdődött a virágpor hordása. Ezt követően a serkentő etetést már magam is meg tudtam csinálni. Nappal felfőztem a cukorszirupot és este, alkonyaikor a rácson keresztül a méztérbe adagoltuk, minden családnak. Ez a művelet tartott egy hónapig is. Óh, milyen boldog zümmögés hallatszott, nap nap után erősödtek a méheink. Eljött az akácnyílás ideje, s ha jó idő volt, a hordásra szorgos kis barátaink szinte pattogtak a röpdeszkára megrakodva az akác nektárjával. A hordás ideje alatt nem csíptek a méhek, nyugodtak voltak. Hordás után több raj is kijött. Már azt is be tudtam fogni egyedül... Mindig ott voltam köztük, édes zümmögésüket soha nem lehet elfelejteni. Lehet, hogy azért álmodom még ma is róluk...? _______________________VÁQVÖLQYI LÁSZLÓNÉ S algótarján Bejegyzés a Szőlőjövésnek könyvébe A Kőszeg környéki domboldalak szőlőhajtásainak állapotát kétszázhatvanharmadszor rajzolták be a világon egyedülálló muzeális kötetbe, a Szőlőjövésnek könyvébe szerdán Kőszegen. Az 1740 óta vezetett ritkaság ez évi tanúsága szerint a 2002. esztendőben jó bortermés várható az Alpok alján, mivel nem fagytak el a hajtások. A festői környezetben fekvő, híres történelmi kisváros szőlő- és gyümölcstermelői a Fő téren mutatták be a frissen vágott hajtásokat Básthy Tamás polgármesternek. Mint a polgármester jelezte: az ősök Szent György-napi hagyományait féltve őrzik és folytatják a környéken. Közlése szerint 1990 óta német- országi testvérvárosuk, a Stuttgart melletti Vaihingen an der Enz szőlőhajtásait is nyilvántartják az időközben betelt könyvritkaság folytatásában. A kőszegi műemlék városháza előtti, nemzetközi érdeklődéssel kísért ceremónia után - ahol az új Borbarát hölgyek letették a civil szervezethez tartozás esküjét - az érdeklődők a Jurisics-vár lovagtermébe vonultak. Németh János festőművész ott rajzolta be a könyvbe a szőlőhajtásokat, majd Kőszeg díszpolgárává avatták Heinz Kalberert, a német testvérváros polgármesterét, akinek nagy érdemei vannak az együttműködés kialakításában és elmélyítésében. Majd’ hatvan évi munka emlékeiből (5.) Egy zenés vacsora igaz története A régi emlékek felidézése valósággal megfiatalítja idős barátomat, aki egyre jobban belemelegedve sorakoztatja fel a különböző történeteket. Ézek pedig nem csak azok számára érdekesek, akik valaha is az egykori nagy salgótarjáni gyárban dolgoztak és közvetlen közelében voltak a történetek itt névtelen, de általuk bizonyára felismert szereplőinek. Ezek a sztorik azonban bizonyára nem csak az acélgyáriak számára nyújtanak ismereteket arról a korszakról, amelynek ezek a történései és figurái jellemzői voltak, vagyis a múlt század ötvenes, hatvanas, hetvenes éveinek. Arról faggatom, hogy a rendkívül változatos élete, a számos barát, ismerős mennyire érintette a magánéletét és egyáltalán, hogyan lehetett ezt a mozgalmas életet anyagilag bírni. Hiszen beosztásánál fogva nem tartozott azok közé, akik vastag pénztárcával jártak. Elmeséli, hogy a fizetése tisztes volt, de az kellett a családnak, viszont jutalmat gyakran kapott. Előfordult olyan ünnep, hogy négy helyről is javasolták jutalomra. Történt azonban egyszer, hogy a gyár főkönyvelője éppen akkor kapott fülest, hogy némelyek több helyről is jutalmat vesznek fel. Bekérette a névsort, amelyből kiderült, hogy valóban jó a suttogó információ, s ezek között szerepelt ő is. A vizsgálat azonban számára kedvezően zárult, mert kiderült, hogy mindazokat a feladatokat maradéktalanul megoldotta, amelyeket a jutalomért tűztek ki. Csak nem hagy nyugodni a kisördög és azt firtatom, hogy baráti kapcsolatok ide, ismeretség oda, ingyen és bérmentve igencsak kevesen vállaltak olyan teendőket, amelyek meghaladták a napi tevékenység szigorú mértékét. Különösen az anyagbeszerzők beosztása volt kritikus, hiszen tőlük minden rendű és rangú vezető azt várta, hogy kizárólag az ő megbízatását teljesíti - természetesen soron kívül. A módszerekben szerepeltek vendéglős, presszós meghívások, de esetenként ezeket különféle figyelmességekkel is ki kellett egészíteni. Megjegyzem, hogy bizony ezt a módszert manapság ugyancsak nem lehetne alkalmazni, mert az ilyesfajta megoldásokra már szigorú törvényi tényállást is tartalmaz a btk. Mosolyogva mondja, hogy ezt nagyon jól tudja. Akkoriban azonban más volt a helyzet. Nem is tagadja, hogy gyakorta folyamodott a Idsebb-nagyobb figyelmességek alkalmazásához, de azonnal hozzá teszi, hogy mindezek csak nagynak tűntek, valójában értékében meg sem közelítették a napjainkban terjedő lekenyerezéseket. Akkor ezt szocialista összeköttetéseknek hívük, ma viszont korrupciónak. Ámde azt is tudni kell, hogy a társadalmi, gazdasági fejlődés akkori fokán e nélkül nehezen lehetett volna egyről a kettőre jutni. Említi, hogy vállalata egyik igazgatójával azért alakult ki jó kapcsolata, mert mielőtt az illető Salgótarjánba került, a régi munkahelyén többször is összeveszett vele. A szakember termelési főnök volt a korábbi cégénél és a barátom mindig alapanyagért járt hozzá, s ha nem akart neki adni, még az asztalát is megverte. S amikor egy fél év múlva ez a termelési főnök az acélgyárhoz került, megdicsérte őt, hogy mennyire harcosan küzdött a vállalati érdekekért. S bizalmasává fogadta.- Ez volt az egyik titka az én sikereimnek - emlékezik a barátom. - A másik meg talán az, hogy világéletemben érdeklődő, társasági ember voltam. Szerencsémre mindig sikerült megtalálni a hangot mindenféle beosztású egyénnel. Tudtam bánni a hölgyekkel is, hiszen a fővárosban, a felettes szerveknél sokan dolgoztak. Szép szavakért, udvariasságért pedig sosem mentem a szomszédba. Egy kedves szó, mosoly, alkalmanként néhány szál virág csodákat művelt. Egyik alkalommal akkor ment ő is a fővárosba, amikor a gyár egyik vezető beosztású műszaki dolgozója is az autóban utazott a gyárigazgató társaságában. A minisztériumba igyekeztek, ahol a részlegvezető kitüntetést kapott. Természetesen erre az eseményre a gyárigazgató is elkísérte a munkatársát. Mivel más ügyeket is kellett intézni, a kocsiban ülők megbeszélték, hogy az egyik étteremben találkoznak délután. Amikor a társaság összeverődött a barátom évődve kérdezte az egyébként só- herságáról közismert részlegvezetőt, hogy ki is kapta délelőtt a nagy jutalmat? Illő lenne erre valamit hörpinteni. No, a jutalmazott erre igencsak megemberelte magát és kért mindenkinek egy-egy fröccsöt. Megitták az egészségére, de látták, hogy többre nem számíthat a társaság, hiszen az ünnepelt olyan típusú ember volt, hogy ha öt forintot kapott, tízet akart haza vinni. Összevillant a többiek tekintete és valaki bedobta az ötletet, hogy menjenek át egy másik szórakozóhelyre, hallgassák meg Solti Károlyi. Ott viszont a portás nem akarta beengedni őket, így kénytelenek voltak azt füllenteni, hogy a vidéki rokonai az énekesnek. Solti kijött és bevitte az egész társaságot. Mindenki jól érezte magát, még vacsoráztak is. S ekkor valamelyikük ismét ugratta az egész este feszengő részlegvezetőt, hogy bizony illő lenne mindenkit meghívni a vacsorára, hiszen *ő kapta a jutalmat. Ez megtörtént, s az illető néhány forintot vitt haza az ezervalahány forint jutalomból. Igaz, az összeg akkor valóban nagy volt. A jókedvű társaság késő éjszaka érkezett haza. Az ünnepeknek azonban nagyon fancsali volt a képe, s az igazgató félre vonta és azt mondta neki: Nézze, tudom, hogy maga a megérdemelt jutalmát a társaságra költötte. Holnap jöjjön be hozzám, és visszakapja a pénzét. Ha a felesége kérdezné, mondja azt, hogy másnap kapja meg itthon a jutalmat. A dolgot azonban soha, senkinek ne mondja el. Nem tartozik ez másra, csak ránk. S tényleg úgy történt, az illető másnap megkapta a pénzét. Azt azonban valóban soha senkinek sem mondta el, hogy ő hívta va- csoráztatta meg a társaságot, de mégsem neki került pénzébe. Annak idején azonban kósza híresztelések hallatszottak, hogy az illető vacsorát fizetett a társaságnak, de aki hallotta csak legyintett, hogy az lehetetlen. (Folytatjuk) PADÁR ANDRÁS
