Nógrád Megyei Hírlap, 2002. április (13. évfolyam, 76-100. szám)
2002-04-19 / 91. szám
Alkonyévek - Nyugdíjasok oldala Panasz nélkül - a földön Budapesten született és ott is telt a gyermekkora. Aztán ad- dig-addig járogatott látogatóba a salgótarjáni rokonokhoz, míg végül egészen ittragadt. Férjhez ment és szült két fiút. Kilépni egy rossz házasságból is nehéz, s az övé az volt. De az asszonynak ott maradt a fiúk nevelésének gondja. Adott nekik annyi szeretetet, amennyit csak tudott és amennyit ő egész addigi életében sem kapott. Tizennégy éhes gyerekszáj, huszonöt liternyi bableves Záhorszkiné Nagy Gizella, Salgótarjánban az acélgyári fodrászüzletben dolgozott. A fiúk meg nőttek, tanultak, dolgozni kezdtek, családot alapítottak. S néhány röpke évre az asszonyra is rátalált az öröm, a boldogság. Újra férjhez ment, szeretet- ben és megértésben éltek. Ám a férje életfonala egyre csak vékonyodott, s 1995-ben egészen elszakadt. Az asszony egészsége megroppant, a rettenetesen nehéz fizikai és lelki teher alatt. Most hatvanadik évében jár, rokkant nyugdíjas. Nyugdíja alig több 40 ezer forintnál. Ebből él és próbál segíteni, ahogyan csak tőle telik a nagyobbik fia családján. A kisebbik, úgy tűnik megállapodott, biztosan áll a lábán. A nagyobbik családja azonban nehezen él. A fiú katonatiszt volt és mindössze 35 esztendős, amikor súlyos kór támadta meg. Kórházakba, szanatóriumokba vitték és sehogyan sem találták a baj gyökerét. Voltak, akik azt találgatták, valóban beteg, vagy csak mímeli a bajt a férfi. A kór azonban nem méltányolta ezt a „vitát”. Elvégezte munkáját, a beteg lábai megbénultak, tolókocsiba került. Mostanában éb- redezget a remény, hogy talán mégsincs veszve minden. Lassan, keservesen ugyan, de újra járni tanul. A rokkant ember nyugdíja valamivel meghaladja a 40 ezer forintot. Felesége hivatásos anya, hiszen három gyermeket nevelnek. A legnagyobb közép- iskolás, s van még egy általános iskolát most végző, meg egy ősszel kezdő kicsi. Anyjuk dolgozni menne, mert azzal is kevés a pénz, amit a gyerekek után kapnak. Ruha kell, cipő kell a kislányoknak, az iskola is pénzt visz el. S akkor még hol van a lakás, a megélhetés? Több helyen is kopogott, de amikor kiderült, hogy három gyermeke van, nem hogy munkát, még jó szót sem kapott.- Nézem a televíziót, hallom a híreket a családok támogatásáról. Úgy röpködnek a milliók, hogy szinte beleszédülök. ígérgeti a kormány, egy-kettő-három millió adókedvezmény vehető majd igénybe a gyermekek után. Azoknak bizony jól jön, akik élni tudnak vele - mondja elgondolkodva Záhorszkiné Nagy Gizella. De mi történik az olyan családokkal, mint a fiamé? A gyerekek nem tehetnek róla, hogy szegény családba születtek. Az állam dolga lenne, hogy nekik is esélyt adjanak a tanulásra, a miénknél jobb életre. A nyugdíjas asszony természet- és közösségkedvelő. Szívesen megy a nyugdíjasklubba, a bányászszakszervezetbe, ahol bizalmi is. Sok emberrel találkozik, nyitott szemmel jár és sok gondot, bajt lát maga körül. De a házból sem kellene kilépnie ahhoz, hogy lássa, hallja, hogyan birkóznak az emberek a gondokkal. A zagyvapál- falvai városrész, benne a Makarenko utca, ahol lakik nem a jómódúak negyede. Gyakran hall panaszt a szomszédjától is, aki szerencsére dolgozik, s örül az 50 ezer forintos minimálbérnek. Annak azonban már nem, hogy sok helyen azt csinálják, elküldik a munkások egy részét. Ahol eddig öten tették a dolgukat, most ketten-hárman végzik ugyanazt a munkát. így fizetik a minimálbért... Meséli, „megfogta” a reklám, amelyben a Széchenyi-ter- vet népszerűsítik. A hatalmas bérház fölött új tető díszeleg, s a pénzt a Széchenyi-terv adta hozzá.- Milyen szép! - gondolta az asszony. - A pénzre a mi házunknál is szükség lenne. Egy kis felújítással nem lenne olyan magas a villanyszámlánk... Ment is azonnal a közös képviselőhöz, az azonban egykettőre lehűtötte.- Ugyan Giziké? Hol él maga? Már a válasz is megjött a pályázatunkra. Nem adnak semmit, mert csak a családi házakra érvényes az egész... Az asszony sokat eltűnődik a maga nehéz életén. A csapásokat, amelyek érték, panasz nélkül viseli. Nyugtalan csak akkor lesz, ha unokáira gondol.- A kislányok szorgalmasak, jól tanulnak - mondja. - Azt tervezik, tovább mennek egyetemre, főiskolára. Egyiket a pénzügy érdekli, a másik ügyvédnek készül. Akárhogy is nézem, ők csak diákhitellel tanulhatnak tovább... A nagy kérdés azonban az, hogy miből fizetik majd vissza a pénzt? Záhorszkinét az élet rákényszerítette, hogy ne rugaszkodjon el a valóságtól, mindig a földön álljon. Most sem tesz mást, mint számol:- Remélem, hogy a diploma után munkát is kapnak a gyerekek. Jó pár évnek akkor is el kell telni ahhoz, hogy gyakorlatot szerezzenek és meg is fizessék munkájukat. Ha férjhez mennek lakás kell..., ahol gyerekeket nevelhetnek. Sehogyan sem hagy nyugodni a gondolat, hogy mi lesz velük akkor, ha a férjük is hitelből tanult? Csendesen, indulatok nélkül beszélt. Hangjában szomorúság bujkált és némi remény, ahogy mondta:- Végre úgy kellene már csinálni a dolgokat, hogy megmaradjon bizodalmunk a jövőben, a gyerekekért mindenképpen! így talán kevesebb lesz a becsapott, a szegény, az örömtelen ember közöttünk. ________________________V. c. H ímes Pálné lucfalvai nyugdíjas éppen a kertben dolgozik, mikor felkeressük. Később lakásának nagyszobájában váltogatjuk a szót férje jelenlétében, aki az előző percekben lapunkat olvasgatta.- Húsz éve jár nekünk a Nóg- rád, minden nap végigolvasom, mióta a kocsihoz vagyok kötve - mutat kerekes ülőalkalmatosságára a férj. Akárcsak ő, a feleségének déd- szülei is annak idején Szlovákiából települtek át. Mindketten beszélik a szlovák nyelvet, de nem az irodalmit, teszik hozzá. Hímes Pálnéék tizennégyen voltak testvérek, 9 lány, 5 fiú. Ma kilencen élnek.- Én vagyok a tizedik - mondja Hímesné. Szülei földmunkások voltak, 7-8 holdon gazdálkodtak. Édesapja 71, édesanyja 92 éves korában halt meg, özvegyen nevelt fel három gyereket.- 12 éves koromban libapásztornak adtak a kiskeresztúri uradalomba. 15 éves koromban mentem ki először kapálni, addig kisebb testvéreimre vigyáztam. Ekkor édesanyám is velünk volt. Én szégyelltem magam, mert nem tudtam, hogyan kell kapálni. Odajött hozzám és csak annyit mondott: - Kislányom nem kell körül- állni - majd megmutatta, hogy hogyan kell. Abból kellett megélnünk, amit magunknak termeltünk, nem volt akkor nyugdíj. A föld megművelését segítette a tulajdonukban lévő két ló, a népes család ellátásához járult hozzá a két fejőstehén.-.Nem ihattunk annyi tejet amennyit akartunk, mert az édesanyám által készített tejtermékeket eladtuk. Esőben, hóban, sárban, hajnali négykor gyalog indultunk Salgótarjánba a régi piacra. Mire Pálfalvára értünk, kivilágosodott. Volt, amikor a tejfölön, túrón kívül csirkét is hoztunk eladni, mert a családnak szüksége volt az érte járó pénzre. Akkoriban nem akkor fogyasztottunk süteményt, amikor akartunk, hanem csak jeles ünnepekkor. Édesanyám akkor kemencében sütötte a túrós lepényt, a mákos, diós bejglit. A nagy család egy szoba-kony- hás lakásban lakott. A14 éhes gyeHímes Pálné ■ rekszáj pillanatok alatt eltüntette a 25 literes fazékban főtt bablevest.- Amikor a szomszédban lakó rokongyerekek megérezték a leves csalogató illatát, átjöttek hozzánk és kértek belőle. Amikor füstölt hús is jutott bele, akkor édesanyánk egy darabot félretett édesapánknak. Munka után kezdett hozzá az evéshez, s ahogy néztük, képes volt a neki szánd adagot vékony szeletekre vágni és nekünk adni. A lányoknak az édesanyja varrta a ruháikat, sokszor még éjszaka is hajtotta a varrógépet.- Amikor férjhez mentem, vettem két anyagot, egyet blúznak, egyet szoknyának. Édesanyám akarta megvarrni. Azt mondtam neki, nem tudja a mai divatnak megfelelően kialakítani. Tévedtem. Az elrontott rakott szoknya és blúz ma is megvan. A varrást is saját magától tanulta meg, rövidke szabad idejében, majd így folytatja: - Férjem, és az én szüleim, férjhezmenetelemkor egy kis földet adtak, amin burgonyát, kukoricát termeltünk. A megélhetőségben az egymás után jövő és felnövő gyerekek is segítettek. Markot szedtek, amikor 11 évesek lehettek. Férjem aratást is vállalt, hogy élni tudjunk. Mostani otthonukat 1954-ben építették. A kerékgyártószakmát kitanult férj később átképzésként került az építőiparba és acsszak- munkásként dolgozott. Ő tartotta el a családot, mert felesége addig nem tudott dolgozni, amíg az egymás után megszületett gyerekek fel nem cseperedtek. Ezért csak tízéves munkaviszony után lett nyugdíjas. Ötöt dolgozott az erdészetben, ötöt a mezőgazdasági szövetkezet harisnyaüzemében. Férje a helybeli mezőgazdasági szövetkezetből 22 évi munkaidő után került nyugdíjba. Gyerekei mindannyian dolgoznak. Egyik lányuk helyben, az általános iskola igazgatója, a másik Salgótarjánban könyvelő. A mezőgazdasági gépszerelőnek kitanult fiuk a Karancshúsnál töltött évek után jelenleg is a húsiparban dolgozik. Öt unoka és négy dédunoka teszi örömtelibbé a Hímes család életét. Közülük az iskolából nemrég megjött második osztályos Brigittával egy jóízűt beszélgetünk. Megmutatta bizonyítványát, melyben a sok ötös mellett néhány négyes is van.- Jó hangja van. Nemcsak énekel, hanem furulyaszakra is jár, a kórusban pedig énekel - mondja büszkeséggel a hangjában Hímesné. Ötvenhárom éve házasok. Ezalatt sok minden történt, vallják egyöntetűen. Jelenleg a feleség hordja az ebédet az óvodából. Naponta egy, másfél órát dolgozik a kertben, utána pihenni kell.- Férjem, amíg tudott, addig a műhelyében szerszámnyeleket készített és fűrészt élesített. Egyszerűen berendezett műhelyéből egy hete kilopták az összes szerszámot. ________ _____ V. K. E mlékezetes számomra az az időszak, amikor a huzalmű gyárrészleg elfáradt gépeinek gyorsítását hajtottuk végre. Én csak egy anyagbeszerző voltam, de a közreműködésemért így is csaknem húszezer forint jutalmat kaptam. Nagy pénz volt az akkor. Igaz, hogy voltak olyanok néhányan, akik ennek a tízszeresét tették zsebre. A gyorsítások megoldásához különböző alkatrészekre volt szüksége az acélgyárnak, ám de ezeket csak Győrben gyártották a nagy Horváth Ede gyárában. Kétszer, háromszor is jártunk az illetékes üzemének vezetőinél, de nem vállalta senki a munkát. Az osztályvezető, főosztályvezető arra hivatkozott, hogy nincs gyártókapacitás. Itthon megbeszéltük, hogy elmegyünk Horváth Edéhez, de előtte kipuhatoljuk, hogy valójában mi is a helyzet. Az ilyen feladat számomra nem jelentett lehetetlent, hiszen nem először történt velem. Az igazgatóm, meg a főmérnököm más alkalommal is elküldött engem Ózdra, Csepelre, hogy ezt vagy azt tudjam meg. Erről azonban a közvetlen főnököm sem tudott. Csak any- nyit, hogy én egy-két napra kiküldetést írattam. Ezek az utazások mások előtt mindig rejtve és fedve történtek, csak a gyár legfelsőbb vezetői tudtak arról, hogy menu járok, hiszen mindig ők adták az utasítást. Tudvalévő, hogy valamikor az acélárugyárban gyártottuk a hegesztőelektródákat, ám de valaki egy rossz pillanaHogyan kapott fegyelmit a Rába igazgatója? Majd’ hatvan év munka emlékeiből (4.) Vörös felhőben ment le a Nap tában „megszabadította” tőle a gyárat. Idővel azonban az igazgató megbánta ezt a lépést és vissza akarta szerezni. Elküldött tehát Csepelre, hogy szaglász- szam ki, hogy ott milyen a gyártás, szívesen csinálják-e, megéri-e nekik? Persze, hogy elutaztam, természetesen nemcsak elektródát rendeltem, hanem más gyártmányokat is. Majd egy hétig jártam Csepelen, de mindent megtudtam, amivel megbíztak. Az már nem rajtam múlt, hogy az elektróda gyártása nem került vissza hozzánk. Mivel a huzalműi gépgyorsítások sürgetőek voltak, újra elutaztam Győrbe és egészen más ügyek intézésének ürügyével bementem a Rábába, és a munkásoktól érdeklődtem. Azok meg elmondták, hogy korábban három műszakban dolgoztak, de most nincs elegendő munka, így csak két műszak van. De olyasmit is emlegettek, hogy rövidesen talán csak egy lesz. Az új információ birtokában kerestük fel a nagy hatalmú igazgatót. A titkárságra érkezve halljuk ám, hogy az igazgatói irodában ordítanak. Két hangot lehetett hallani. Kérdésünkre a titkárnő azt válaszolta, hogy a vaskohászati igazgatóság egyik osztályvezetője van bent, és vele tóabál a főnök. Horváth Ede köztudottan ordítozó típusú vezető volt, s ilyenkor a partnernek is kiabálnia kellett, különben sosem ért el vele eredményt. Hirtelen felpattant az ajtó s az osztályvezető - akit jól ismertem - kiviharzott. Amikor észrevett csak annyit kérdezett, hogy „ti is ehhez a hülye palihoz mentek?” Aztán beléptünk, de perceken belül újra kint voltunk, mert kidobott minket. Hiába mondtuk neki, hogy tudomásunk szerint van szabad kapacitás a gyárban, hiszen csak két műszakban dolgoznak. Ordítva kérdezte, hogy honnan tudjuk mi ezt. Ez sem számított nála semmit. Tanácstalanságomban megkerestem az iparági igazgatót, aki vízválasztói gyerek volt, s együtt pajtáskodtunk. Szerencsém volt vele, mert általa nagyon sok jó kapcsolatra tettem szert. Elmondtam neki, hogy mi történt Győrben. Erre írt az Edének egy levelet, hogy a salgótarjániak rendelését vállalja el. Ha szükséges, túlórát is engedélyez a gyártásra, természetesen külön pénzzel. A lelkemre kötötte, nehogy eláruljam a barátságunkat. Másnap indultam Győrbe, ahol a portás be sem engedett, mivel nem volt fogadónap. Huzakodtunk egy ideig, majd megkértem, hogy hívja fel telefonon az igazgatót. Horváth Ede is azzal kezdte, természetesen ordítva, hogy dehogy fogad, menjek vissza másnap. Erre dühömben azt válaszoltam neki, hogy a Rába kocsija az előző nap délután négy órakor érkezett hozzánk, a salgótarjáni gyárba, s mivel nálunk sem volt fogadónap én adattam ki neki az árut, hogy haza tudja vinni. Azt is megígértem azonban az igazgatónak, hogy a jövőben mi sem teszünk kivételt. Erre aztán mégiscsak a színe elé jutottam. Átadtam neki a levelet. Elolvasta, ledobta az íróasztalára, s közölte, még erre sem hajlandó a megrendelésünket legyártatni. Mondtam neki, hogy hívja fel az iparági igazgatót, de ezt is dühödten megtagadta. Ezen nem csodálkoztam, mert mindenki tudta róla, hogy a Rába nagy hatalmú igazgatója csak az ország legmagasabb rangú embereivel volt hajlandó szóba állni Azt sem engedte meg, hogy telefonon felhívjam az iparági igazgatót, közölte, hogy menjek a postára telefonálni. Mit volt mit tenni, másnap visszamentem a minisztériumba és a barátomnak elmondtam, hogy miként bánt velem. Ezért a viselkedésért Horváth Ede fegyelmit kapott, ami megjelent a hivatalos közlönyben is. Természetesen a rendelésünket is le kellett gyártatnia. Legközelebb, amikor ismét jártam Győrben és találkoztunk mérgesen tett nekem szemrehányást, amiért elmentem panaszra a felsőbbséghez. Csak annyit válaszoltam neki, hogy én csak a kötelességem teljesítettem, hiszen jelentenem kellett, hogy nem vállalta el a megrendelésünket. (Folytatjuk) PÁDÁR ANDRÁS Szomjas a föld, pedig az újraéledéshez nagyon kellene az eső. Régen az emberek a holdat figyelték, ha nagy udvara volt, vagyis felhőcskék vették körül, várható volt a csapadék. Több megfigyelésből is következtettek erre, például azt mondták: eső közeleg, ha a szalonna megereszkedik, csöpög, vagy ha a vonatfütty áthallatszik a hegyek mögül. Úgyanezt jósolta a madarak alacsony repülése, s az a szép látvány is, mikor vörös felhőben ment le a Nap. Ezeket a jelzéseket komolyan vették, napi munkájukat, szinte az egész életüket ezekhez igazították, hiszen hitük szavára együtt ébredtek, s tértek nyugovóra a Nappal. Isten arra teremtette az embert, hogy szoros kapcsolatban legyen a természettel, ám az ember úgy döntött, hogy a teremtőtől függetlenül érvényesíti az akaratát, s ez az önfejűség lázadásban vagy közönyben nyilvánul meg. Szerencsére nem minden ember egyforma. Vannak még igaz természetbarátok, akik el tudják fogadni a természet törvényeit. Tavasszal az első nagy ünnepünk a húsvét, ekkor a hívő ember még a szél zúgására is figyel. Eszembe jut, hogy mamám azt mondta: hallgasd csak, hogyan panaszkodik a szél. A bűn kiáltozik benne, a gyűlölet csikorgatja a fogát, tör, zúz, tépdesi a fákat, mindazt, ami az útjába kerül. A legtöbb ember megértette, hogy feltámad a természet is, ehhez s nem a naptárhoz igazítva éltek. Emlékszem, egy tavaszi napon már nagyon közel volt az eső. A levegő, a föld telve volt vad, nyers illattal. Viharos szél kergette a felhőket, tompa mennydörgés rezeg- tette az ablaküvegeket. Aztán megeredtek az áldásos cseppek, súlyosan verődtek a ház falához. A víz hamarosan patakokban folyt az udvaron is. Mi boldogan figyeltük a természeti erők harcát, játékát, azt, hogy esik-e még. Lassan szétoszlott a borulás, a nap is előbújt, fecskék keringtek, surrantak a levegő kékjében, életet ígérő fény mosolygott le a földre. ___________vágvölgyi Lászlómé
