Nógrád Megyei Hírlap, 2002. április (13. évfolyam, 76-100. szám)
2002-04-11 / 84. szám 111. oldalon is
2002. Április 11., csütörtök KÖLTÉS 2 E T NAPJA Nógrád Megyei Hírlap - 5. oldal Miért lepleződnek le mindig a csodák? Költészetnapi beszélgetés Tóth Krisztinával versről, olvasóról és az „alkotói én” nőiesebb oldaláról Kik olvasnak manapság verset és mikor? Létezik-e különbség úgynevezett „női” és „férfi” költészet között? Sikerülhet-e betapasztani azt a megmagyarázhatatlan és kitapinthatat- lan hiányérzetet, ami az író embert általában az írásra készteti? Egyebek mellett ezekről a kérdésekről beszélgettünk Tóth Krisztina költővel, akitől megtudtuk: bemutatkozáskor sohasem mondja azt, „költő vagyok...”- Mindenféle időkben azt szokták mondani, hogy az adott korszak nem kedvez a versnek. Miképpen gondolkodik arról, hogy ebben a globalizált pénzközpontú világban vajon milyen szerepe van a lírának? Ez a szinte közhelynek tűnő kérdés ma mennyire érvényes? Egyáltalán érdekli-e, hogy hiány ember olvassa a verseit?- Természetesen érdekel, hiszen mindenkit foglalkoztat, hogy olvassák-e a munkáit. Szerintem eléggé kevesen, de nem gondolom azt sem, hogy régebben nagyobb volt a vers közönsége. Ám az emberek fogékonnyá tehetők, nem igaz, hogy nem érdekli őket a líra. Egy csomó görcs, szorongás él ezzel kapcsolatban.. Sokan azt gondolják, hogy mindehhez valami speciális tudás kell, mert amikor azt hallják, hogy kortárs költészet, mindenki összerezzen, és én ettől mindig ingerült leszek, ha erről hallok, mert honnan tudja valaki, ha meg se próbálja megközelíteni. Ha tesztelnénk ezt, akkor ld- derülne, az olvasók sokkal fogékonyabbak, mint azt hinnénk. És sokkal köny- nyebben megérinthetők.- Az nem lehet, hogy néhány kortárs költő is,.felelős” ezért?- Biztosan vannak ilyenek, de úgy gondolom, hogy egy-két költő nem tudja módszeresen leszoktatni az embereket az olvasásról. Az emberekben az él, amikor verset olvasnak, hogy elvárnak valamit tőlük, és nem hagyják, hogy érvényesüljenek a természetes reflexeik. Azt hiszik, valami mást kell érteniük ahelyett, amit olvasnak, és meg kell felelni egyfajta elvárásnak. Nekem vannak jó tapasztalataim is, találkozom olyanokkal, akik nem irodalmárok vagy bölcsészek, igaz, ritkán, és azt látom, hogy nemcsak ebből a körből kerülnek ki a profi olvasók. De például a környezetemben is: van egy építészmérnök barátnőm, akinek persze van olvasói gyakorlata, nála is azt látom, hogy bár esetleg más réteget bont ki egy versből, de azért eléggé mélyen befogadja a vers jelentését. És bizonyos mértékig nevelhetők is az emberek erre.- Ki nevelhetné Porhó nánk és nézegetnénk, hogy milyen különös ez....- Ha például az idő múlásáról van szó, ennek kapcsán és ennek érzékeltetésére talán ritkábban használ egy férfi olyan képeket, mint amiben például a saját testét figyeli, illetve arról ir. Vagy ide sorolhatnám azt is, amikor a kisfiával való kapcsolatáról ír.- Költője válogatja, sok ellenpéldát tudnék mondani: Dsida Jenő például gyakran foglalkozott a saját romlandó testével, az idő jeleivel, de említhetném Kálnoky vagy Vas István nevét, de másokat is.- Már beszéltünk a korról, amely nem kedvez a költészetőket erre, az iskola?- Például az iskola is, de nevelhetné maga az irodalom. Vannak olyan könyvkiadók, akik felismerték, hogy a jó irodalmat is el lehet adni, és az emberek nem feltétlenül csak a rosszat és a silányat olvassák el, hanem a minőséget is. De hát nyilván kevesen olvasnak verset.- Ön szerint létezik versolvasó réteg, vagy vannak olyanok, akik csak bizonyos élethelyzetekben fordulnak a lírához?- Szerintem ez egy állandó réteg, nincs olyan, hogy valaki általában nem olvas, de egyszer csak igen, mert az olvasáshoz is kell bizonyos fajta „előgyakorlat”, nem gondolom, hogy van átjárás a két csoport között. Lehet olyan, aki inkább prózát olvas és kevesebb verset, de hogy egyáltalán nem vesz kezébe könyvet, és aztán a költeményekhez fordul, olyat nem.- Tudom, nagyon nem szereti, ha a „női” és a „férfi” költészetről, annak különbözőségéről kérdezik. Mégis vannak olyan versei, amelyekről nehezen feltételezhető, hogy „férfi költő" írta....- Akkor most fordítsuk meg ezt az érvet. Valaki azt mondaná egy versre: el nem tudom képzelni, hogy ezt egy férfi írta, olyan speciális..., és akkor vizsgálgatNEVJEGY TÓTH KRISZTINA 1967-ben született Budapesten. 1986-ban érettségizett a Képzőművészeti Szakközépiskola szobrász szakán, majd 1993-ban szerzett diplomát az ELTE Bölcsészkarán. Első kötete, amelyet Radnóti Miklós- emlékéremmel jutalmaztak, 1989-ben jelent meg Őszi kabátlobogás címmel. 1990-92-ben ösztöndíjasként közel két évet töltött Párizsban. 1995-ben jelent meg A beszélgetés fonala című kötete, 1996-ban az általa válogatott és szerkesztett Látogatás című kortárs francia költészeti antológia. 1996-ban Graves-díjat és Déry Tibor-jutalmat kapott, 2000-ben József Attila-díjat. 1997-es Az árnyékember című kötetét követően 2001-ben Porhó címmel jelentette meg új és válogatott verseit. nek. Az nem lehet, hogy ilyen körülmények között az intimitás felértékelődik, a korábbiaknál nagyobb szerepet kap, s ennek a szerepnek a nők inkább megfelelnek?- Legalább any- nyi közös vonás van néhány férfi pályatársammal, vagy sokkal több, minta nőiekkel. Tehát semmiképpen sem jelent valamiféle közösséget ez a nemek szerinti besorolás. Nincsenek ilyen közös elemek, és érdekes módon, a férfi költőket soha nem próbálják meg ilyen módon csoportosítani. De az intimitással kapcsolatban azt gondolom, hogy a férfiak között is van olyan szerző, aki a magánszférának ilyesfajta teret enged, tehát ez nem feltétlenül nemspecifikus dolog, hanem alkati kérdés. Ezt nevezhetjük feminim alkatnak, ami fellelhető a férfiaknál és a nőknél is, de maga az alkotói tevékenység szerintem alapvetően androgün tevékenység, bár lehet, hogy ezt a fajta intimitást nevezhetjük az alkotói én nőiesebb oldalának is. És van olyasfajta igény az emberekben, hogy belelássanak egy számukra ismeretlen világ részleteibe, hogy magukra ismerjenek. Mert ez a lényeg. Ha azt érzi valaki, hogy alapvetően róla van szó, hogy ezt akár ő is írhatta volna, persze idézőjelben. Egyébként érnek meglepetések azzal kapcsolatban, hogy Sajnálom- mondta. Nincsen több beszédem az egymás szavába vágó évszakokkal, a lépcsőn lepörgő levéllel: mindenre van már hallgatásom. A szó nélkül hagyott virágzás, nem mondom, zavarba hoz néha, ilyenkor félrefordulok, vagy úgy teszek, mintha mit se tudnék. Memorizálok. Megjegyzem a dombot, ahogy a domb is elismétli a vonatot, naponta kétszer, és az elosztó füst után a látvány helyreáll. Keret vagyok. Megőrzők, átfogok. Bevéstem régen tenyerembe az összes járható utat: csukott, járhatatlan tenyér. Az időt úgy mérem, ahogy a kérgen megtett hosszú-hosszú nap után a gyantacsepp leér. kik olvasnak. A legutóbbi könyvhéten találkoztam egy rendőrfiúval, aki rendszeresen olvassa és ismeri a kortárs magyar irodalmat. Azt gondoltam, hogy inkább bölcsész típusú emberek, tanárok forgatják ezeket a műveket. — Ki tekinthető költőnek? Van-e ilyen éleforma? Úgy tudom, hogy Ön mással is foglalkozik, nemcsak az irodalommal.- Igen, van egy üvegesműhelyem, ahol rendszeresen dolgozom. Nem tudom egyébként, hogy a ráfordított idő vagy az elért eredmények alapján ki tekinthető költőnek. Nyilván az ember nem is nagyon szívesen jelenti ki magáról, hogy költő, és ez nagyon érdekes, mert egy szobrász nyugodtan bemutatkozhat úgy, hogy igen, én egy szobrász vagyok, de azt, hogy költő..., azt nem nagyon lehet mondani, mert rögtön adódik a kérdés: jó, jó, de egyébként mit csinálsz? Úgyhogy én nem is szoktam így bemutatkozni. Inkább egyfajta szemléletmódról van szó, ahogyan a világra tekintek, mint lehetséges költői alapanyagra, vagy ahogy ezt felfogom, és ez nem feltétlen kapcsolódik az adott időszakban az íráshoz. Lehet valaki költő, de — szélsőséges esetekben — például bizonyos években nem ír semmit. De attól még az a mód, Harminckettő hogy telhetett? Hogy múltak el napok, hetek? Letelt, s hitelt nemigen ad már a jelen. Nem voltam benne még jelen, úgy múlt a múlt, annyi idő, hogy szinte sok. De ért már más is, mint e sokk: hold is, nap is pólyálta hűlő életem, s amit nem tettem, tervezem e lét felét leélve: őrzöm arcomat, s eleddig nem zuhant sokat csecsem becse, ahogy feldolgozza a világot, ahogyan elraktározza a megélteket, az egy költői lét. A szemléletmód alapján persze én is közéjük valónak érzem magam, akkor is, amikor nem írok: ahogy az ember válogat abból, ami fontos számára. Mert csak azt veszem ki a tapasztalatok közül ebből a hangzavarból, ami nekem fontos lehet. — Említette, hogy egy üvegesműhelyben dolgozik. Ez a versekhez képest egy egészen különálló világ? — Számomra nem, én össze tudom kapcsolni, érzem, hogy hol egy ez a két dolog. Nagy színes üvegtáblákkal foglalkozni számomra egy költői feladat is, de azt gondolom, hogy a koncentrációban és az elmélyültségben is hasonlít a versíráshoz. Arról van szó, hogy nagyon oda kell figyelni, és mind a kettő magányos „műfaj”. Ez figyelmet, fizikai erőt igénylő tevékenység, olyan, mint a sport, miközben az agyam más részének viszont óriási szabadságot ad. Nagyon kompatibilis a két dolog.- Több olyan verse is van (például a Dosszié című), amelyből valamiféle csalódottság olvasható ki. Ez a költő egy „általános” elégedetlenségre utaló jelzése a világgal és az élettel kapcsolatban, vagy inkább személyes tapasztalatokról van szó, amely például az idő múlásával függhet össze.- Szerintem ez is alkati kérdés. Ez a fajta hangulat tulajdonképpen már az első kötetemben is fellelhető, amelyben 17-18 éves kori versek is vannak, s ez a hang már akkor is ott volt. Ebből következően azt gondolom, hogy ez nem feltétlenül valaminek az elmúlásához, visszavá- gyásához kapcsolódik, hanem ez alaptermészet valahol. Tehát ebbe a nyugtalanságba, amit egyébként nap mint nap tapasztalok a barátaimon is, valami megsüt, egy bocsom is van (de szép!) beszélni is kezd majd ez év telén talán, de hogy mi történt, mire volt jó harminckét éven át e porhó, havam, hevem hová gomolygott nyomtalan, és ugyan hol, ha nyoma van, szívek, szavak mélyén mi ülepszik, mi lesz, így fog eltelni, élni ez? Vagy túl a túl bonyolult léten, túl ezen egyszercsak majd megérkezem s ittlétemet átlátom ott?! magyarázhatatlan és kitapinthatatlan hiányérzet vegyül, ami tulajdonképpen összekapcsolható az írással. Hogy valami nincs, és ezt próbálja az ember betapasztani valamilyen módon. De aztán észreveszi, hogy állandóan foszlik valami köDosszié A fájdalom természetéről, mely lényegében földeríthetetlen. Van, aki meg se szólal. Báva szemmel figyel és dől előre-hátra, belső ritmus szerint. Vagy jobb esetben feláll, feldönt egy széket és esetlen léptekkel kimegy, nem is nézve hátra, csak fojtva, gondolatban, és a háta sokáig vibrál még a képkeretben, nem kér tüzet, nem gyújtja fel magát, merész ötlete nem támad a síneken, megy át a hídon, éppen csak lenéz - mit kellett volna tennem? Rezzenéstelen arccal táskámba nyúlni és rád lőni, mint a filmeken? Nem fájt? Figyelsz egyáltalán? Nem figyeltem. Néztem hanyatt a kanapén, hogy süt át a fény a színes karikákon: mint egy templomban, sárga, kék, piros ólomüveg: lakásban ilyet sose láttam. Sietni kellett, ötre jött az anyja. Letolt gatyában ugrált ki utánam, a kádban guggoltam, ő a csaphoz állt. Szerintem is klassz. Reggelenként a legszebb. Tizenhat voltam, eltelt még tizenhat, mellettem állt a piros hetesen: ... az ólomüveg, tudod, az ebédlő és a nappali közt, azt ugye meghagytátok? ... dehogy hagytuk. Azt még apám csinálta, színes dossziék a két ablak között, a vállalattól hozta haza őket... ...én most leszállók, metróval megyek. Mért lepleződnek le mindig a csodák. Mikulás. Gólya. Most meg ez. rülötte, és ez a folytonos hiábavaló igyekezet, tehát ez a fajta hang ebből fakadhat. És ugye minden az idő múlásával kapcsolódik össze, mert hát mivel is kapcsolódhatna össze mással? Mi lenne más, ami ennek a hangulatnak a hordozója lehet, ami megközelíthetővé teszi, és ami ezt az érzést mindenki számára a legis- merősebben megfogalmazhatja. Ez nyilván az idő múlása, mert az ember akkor érzi ezt a furcsa keserűséget. De hát ez mélyebb gyökerű dolog, nemcsak az időről van itt szó... — Ön francia nyelvből fordít verseket. Honnan a kapcsolat? A francia kultúrához vonzódik ennyire, vagy magát a helyet kedveli? Szereti-e például Párizst?- Akkor kezdtem el fordítani, amikor két évig Párizsban éltem, ahová a nyelvet mentem ki tanulni, még egyetemista koromban, amikor az ELTE-n magyar-történelem szakra jártam, és még nem volt egyszakos képzés, engem pedig csak az irodalom érdekelt. Szóval ekkor határoztam el, hogy kimegyek. Két év alatt itthon megváltozott az egyetemi rendszer, és már lehetett egyszakos oklevelet szerezni, és mire visz- szajöttem, nem kellett történelemből diplomáznom. Aztán ösztöndíjjal egy újabb évet töltöttem kint. A vonzódásom tehát nem új keletű. A kultúrát és a helyet én nem is tudom szétválasztani, nálam ez egybetartozik. Érdekes, hogy amikor Párizsban éltem, nem szerettem a várost, túl nagy volt nekem, és eléggé magányos voltam, reggeltől estig dolgoztam, igen kemény időszak volt. De azóta, itthon, újra megszerettem. Nagyon szívesen megyek oda, ha tehetem. HAVAS ANDRÁS „Az intimitással kapcsolatban azt gondolom, hogy a férfiak között is van olyan szerző, aki a magánszférának ilyesfajta teret enged.” fotói szabó j. judit
