Nógrád Megyei Hírlap, 2002. március (13. évfolyam, 51-75. szám)
2002-03-01 / 51. szám
Alkonyévek - Nyugdíjasok oldala / • t <• m T ^ «- a « tv/ a . _ Az első bálom Egy téli estén disznótoros vacsorára voltak hivatalosak a szüleim, s úgy döntöttek, magukkal visznek engem is. Tizenöt éves lehettem, ezt azért jegyzem meg, mert abban az időben tizenhat éves kor előtt nem mentek a lányok semmiféle szórakozóhelyre. Nagy izgalommal vártam hát azt az estét, amikor belekóstolhattam a felnőttek világába. Még nem tartottam magamat nagylánynak, de táncolni elég jól tudtam, táncoltam is egész este. Cigány banda húzta a talpalávalót, engem meg kapkodtak a fiúk, szinte kézről kézre adtak. Nagyon boldognak éreztem magam. Voltak ott nagyobb lányok is, de csak ültek az asztalok mellett, és én nem értettem, miért néznek rám olyan csúnyán. Később megértettem, mert hallottam, amint azt kérdezték az anyukámtól, minek hozza ilyen helyre ezt a kis csitrit? Bárhogy is irigykedtek azonban, én készülődtem az első igazi bálomra, amelynek ideje farsangkor jött el. Izgalommal, szorongással vártam a nagy napot, amelyre már mint teljes jogú nagylány készültem. Új ruhát varratott édesanyám, világospirosat, földig érőt, igazi nagylányosat. A színe ellen egy kicsit tiltakoztam, de ő azt mondta: - ugyan, ez illik a szőke hajadhoz. Magas sarkú cipőm akkor volt először. Akkoriban az volt a szokás, hogy a báli ruhát vittük magunkkal a mulatságba, és az öltözőben, az anyukák segítségével vették fel a lányok. Az én báli ruhámat is így vittük, s mielőtt felvettem, az öltöző fogasán díszelgett. Hamar fel is fedezték a lányok, oda-odaszaladgáltak, mustrálgatták és egymást kérdezték: ugyan, kié lehet? Engem is faggattak, de valamiért nem akartam megmondani, hogy az enyém. Akkor lepődtek aztán meg, mikor átöltöztem és megjelentem a teremben. Nagyon boldognak éreztem magam. A vetélytársnőim mást nem tehettek, csak húzogatták a szájukat, de ez engem már nem érdekelt. Nagylány lettem. Azon az estén három fiú is kérte a szüléimét, engedjék meg, hogy hazakísérhessék a mulatságból a lányukat. VÁGVÖLGYI LÁSZLÓMÉ Lírabúcsúztató a Trevi-kútnál Ünnepség keretében búcsúznak a olaszok csütörtökön a híres római Trevi-kútnál a lírától. Az euró bevezetésével ugyanis az olasz pénznem - 200 évi „szolgálat” után - nyugalomba vonul. A Trevi-kút, mint köztudott, arról nevezetes, hogy a hiedelem szerint az a turista, aki háttal állva a kútnak pénzérmét dob bele, vissza fog még térni Rómába. A csütörtöki ünnepélyes lírabúcsúztatásnál a fúvószenekar eljátssza a himnuszt, majd megkezdődik a pénzhajigálás. Az ünnepség szervezői egyúttal elhatározták, hogy pénzérmékből „óriáslírát” készítenek. A lírát Napóleon uralkodása alatt, 1806-ban vezették be. Az első pénzérme súlya mindössze öt gramm volt. A Rómát felkereső turisták évente átlag 130 000 eurónak megfelelő különféle pénzérmét dobálnak a kútba. A pénzt az Olasz Vöröskereszt jótékonysági célra fordítja. ________________________________________l*rnj * * Ötszázéves magból virágzó lótusz- Különleges lótuszvirágok díszelegnek az egyik kaliforniai laboratórium polcain: amerikai tudósoknak a világon első alkalommal sikerült ötszáz éves magokból virágzó növényt hajtatni. A magok az északkelet-kínai Hszipaoce faluból származnak, amelynek helyén évszázadokkal ezelőtt egy lótuszvirágokkal sűrűn benőtt tó hullámzott. A tudósok feltételezése szerint a lótuszvirág megérett termései egykoron a tó mélyére süllyedtek, és ott betemette őket az iszap. A tó később kiszáradt, helyén 1958ban agyagbányát nyitottak a kínai hatóságok. A kitermelés során napvilágra került évszázados növényi magvakat a helyi lakosok áruba bocsátották, de nem ismerve valódi értéküket, mindössze egy dollárt kértek darabjukért az amerikai kutatóktól. A tudósok egy kaliforniai laboratóriumba szállították a magokat, ahol néhányat közülük megpróbáltak kicsíráztatni. Az 500 éves magokból kihajtott virágok kis mértékben ugyan, de különböznek a ma ismert lótuszfajtáktól: száruk nagyon magas, szirmaik formáüanok és szokatlan szín- t, ben pompáznak. A kutatók szerint a geneükai módosulást maga a magokat rejtő föld radioaktív sugárzása idézhette elő. Az „ 500 éves lótuszvirágmagok kicsírázása azért is különösen érdé- » kés, mert a búza, a rizs és a szójabab magjai csupán egy évtize- , dig csíraképesek - olvasható a BBC internetes oldalán. A kutatók most abban reménykednek, hogy a genetika segítségével si- s kerül kideríteni, mitől csíraképesek a lótuszok magjai ilyen . hosszú ideig. _______________■ „ Ha százszor születnék, akkor is pedagógus lennék!” A nyugdíjas tanár, alpolgármester, szabadidejében verseket olvas- Második-harmadik osztályos tanuló voltam, amikor azt mondták: ennek a gyereknek tanítónak kell lennie. Hetedikes, vagy nyolcadikos koromban akkori tanítóm szívem szerint beszélt édesapámnak: lesz belőle pedagógus. Szülői házunk Ipolytölgyesen volt. Udvarunkban mindig sok gyerek megfordult, mert drága jó édesapám és édesanyám szeretett viccelődni velük, ami nagyon tetszett nekik - pergeti vissza pedagógus pályára kerülésének érdekes epizódját Kovács József Kazár tiszteletdíjas, nyugdíjas alpolgármestere. A katonaidő letöltése után a középfokú tanítóképzőt Budapesten végezte el. Tizennyolc éves korában gyakorlóéves, tizenkilencedik évében járt, amikor képesített tanítóként dolgozott. A tanárképzőt Egerben végezte el, ahol műszaki ismeretekből és gyakorlatból kapott tanári diplomát. Dorogházán, ahol a pályafutása indult, nem volt betöltetlen tanítói hely. Kazárra az akkor használatos indokkal, nép- gazdasági érdekből került át, ebben a községben a VII-VIII. osztály osztályfőnöki teendőit látta el. Rokonszenv és bizalom vette körül, egy alkalommal az egyik szülő például a következőket mondta neki: - Magának merek szólni- a fiam dolgában, mert jó értelemben vett falusi gyerek.- Azóta is nagyon jó a kapcsolatom a gyerekkel és szüleivel. Három generációt, nagyszülőket, szülőket és gyerekeket tanítottam. Akkoriban ötvenes létszámú osztályok voltak. Kezdetben két évig a sógoroméknál laktunk. Amikor Dorogházán voltam, egyik család azt ajánlotta, menjek át hozzájuk a kamrába lakni. Akkoriban havi 200 pengőért szinte teljes ellátást kaptam. Az osztályfőnöki teendők ellátása mellett tizenegy évig volt úttörő csapatvezető, több esztendőn át járási elnökségi tag, huszonkét évig pedig a kazári iskolában a gazdasági igazgató helyettesi teendőt látta el. Aktív korában egyik legkedveltebb tanár volt az iskolában, ma is tisztelettel köszöntik, elismeréssel szólnak pedagógusi múltjáról. Munkája elismeréseképpen birtokosa a Kiváló úttörő, az Úttörővezető érdeméremnek, Kiváló munkáért bronz, ezüst kitüntetést kapott, elnyerte az Oktatásügy Kiváló Dolgozója miniszteri kitüntetést. A megyei népfrontnál végzett A tanár úr fiatalabb korában ■ munkáját Kiváló Társadalmi Munkás emlékplakettel ismerték el. Göncz Árpád volt államfőtől és dr. Magyar Bálint, akkori oktatási minisztertől a Köztársasági Bronz Érdemkeresztjét vette át. Tanított a dolgozók iskolájában, az analfabétákat tanította betűvetésre. Volt TIT-előadó, télen pedig gazdatanfolyamokat vezetett. Harminc- nyolc évi pedagógusi pályafutás után került nyugdíjba. Nyugdíjazásakor a Pedagógus Szolgálati Érdeméremmel tüntették ki. Közéleti tevékenységéhez tartozik, hogy 1985-től tanácstagként a művelődési albizottság elnöke volt. Úgy gondolta, hogy nyugdíjas korában nem foglalkozik közéleti szerepléssel.- Az egyik párt felkért, hogy induljak helyi képviselőként az ő színeikben. Egy másik akkori vezetője polgármesterként kívánt indítani. Mindig pedagógus voltam, hadd fejezzem be pályámat tanárként - válaszoltam a megkeresésekre.- Melyik ciklus volt a legnehezebb ön számára?- 1995-ben választottak meg alpolgármesternek. Elvállaltam, hogy védjem az emberi értékeket, megtaláljam saját magamat. A faluért való együttgondolkodás eredményeivel kapcsolatos pozitív visszajelzések megerősítettek abban, hogy van értelme a kulturális munkának, nem lehet abbahagyni. Kezdetben a képviselő- testületi szavazásokon 6-4 arányban mindig alul maradtunk. Akkor még nem alakultak ki a demokratikus játékszabályok. Különösebben nem zavart, mert mint a kulturális bizottság elnöknek volt mit tennem. Volt időszak, amikor a kulturális bizottság lemondott, de akkor sem szakadt meg a községért való áldozatos munkánk. Visszatekintve a megtett útra, örömmel mondhatom, hogy az idén tizenkettedik alkalommal rendezzük meg a búcsút, melyre tizenkét országból érkeznek vendégek. Rendszeresek a képzőművészeti kiállítások. Nagyon sokat jelentett számomra, hogy a neves alkotó, balassagyarmati tanítóképzős ének-rajz tanárom és osztályfőnököm, Réti Zoltán kiállítását én rendezhettem, s én is nyitottam meg.- Milyen háttérrel végzi kulturális küldetését?- A bizottság zöme volt tanítványaimból áll, jól teherbírású- ak, közfeladatot szívesen vállalnak, a középkorosztályhoz tartoznak, rájuk lehet építeni. Egyébként csapatjátékos vagyok. Kidolgoztuk a falu közművelődési programját, melyet a képviselőtestület elfogadott. Előteijesz- téseinket alaposan előkészítjük a döntésre. Az alpolgármester szabad idejében verseskötetekkel foglalja le magát. Optimista kicsengéssel a hangjában határozottan állítja, hogy összefogással, szeretettel sok mindenre el lehet jutni.- Szeretem a gyerekeket, az embereket. Ha százszor születnék, a mai bérért is pedagógus lennék - mondja útravalóul. Kovács József negyven éve él Kazáron. V. K. Majd’ hatvan év munka emlékeiből Egy kénsavbeszerzés története- Ötvenhat év egy vállalatnál - mesélte idős barátom, amikor egyszer rákérdeztem, mennyit dolgozott életében. Meghökkentett a válasza, de két évtizedes ismeretségünk, barátságunk tapasztalatai alapján nem vontam kétségbe ezt a meghökkentő adatot. Ám roppant kíváncsivá tett a több mint félévszázados szolgálatának története, amelyről korábban soha sem beszélgettünk, s amelynek bizonyára számos érdekes mozzanata, epizódja volt. S amint ez a beszélgetés során kiderült, jól sejtettem. A nyolcadik évtizedét taposó barátom most nyugdíjas éveit tölti, s bizony nem könnyen. Mindehhez azt is el kell mondani, hogy személyében a vállalata iránti olyan lojalitásról, a hivatása iránti elkötelezettségről tett tanúbizonyságot egész munkás életében, ami ritkaságszámba megy. Manapság már nincs is ilyen, de nem is divat. Gyula barátom 1934-ben lépett be először a Rimamurány-Salgótarjáni Vasmű Rt. kapuján, - vagyis előbb, mint ahogy magam világra jöttem, - ahol 1980-ig dolgozott. Negyvenhat évet aktív dolgozóként, majd egy évtizedet nyugdíjasként tevékenykedett az egykori cég vezérigazgatóságán. Ő is, mint annyian mások, a szegcso- magolóban kezdte a munkáséletet. Innen a szegraktárba, majd később a szállítási osztályra helyezték. Szorgalmával, munkaszeretetével és rátermettségével rászolgált arra, hogy az anyagellátási osztályra vigyék anyagbeszerzőnek. Ebben a beosztásban három évtizedet töltött el, s roppant nagy szakmai és emberismeretekre tett szert. Végül aktív tevékenységét kooperációs csoportvezetőként fejezte be. Abban az időben szerte az országban megismerték, de különösen a kiépülő hazai kohászat üzemeiben, az alapanyagokat gyártó, készletező vállalatoknál volt bejáratos. Ózdtól Csepelig otthon volt a hazai vasipari cégeknél. Azoknál is, amelyek tovább feldolgozásra alapanyagot szállítottak Salgótarjánba, s ott is, ahová félkész vagy készterméket szállítottak a gyárból. Abban az időben - ami már történelmi távlatot kapott - minden egészen másként zajlott, mint manapság. A történések magukon viselték a hazai iparfejlesztés gyermekbetegségeit. Az üzemek zavartalan működését gyakorta akadályozta az anyaghiány, s bizony a negyvenes évek végén, ötvenes évek elején a termelést irányító, igazgató szakembereknek esetenként szembe kellet nézni az állambiztonságiak érdeklődésével is. Történt abban az időben, hogy a legnagyobb üzemnek, a huzalműnek gondjai támadtak a kénsav-ellátással. A gyár akkori igazgatója fontos megbízatást adott a barátomnak, hogy tüstént utazzon a Tiszamenti Vegyiművekhez Szolnokra, és járjon el a kénsav soron kívüli szállítása érdekében. Szolnokon széttárták a karjukat és közölték, hogy kénsavat tudnak adni, de nincs tartálykocsi, ami elszállítaná. Ez a helyzet pedig abból eredt, hogy a külföldre küldött tartálykocsikat nagyon vontatottan küldték vissza az országba. Az a néhány üres kocsi pedig, ami visszaérkezett, a gyógyszergyárak és a honvédség céljaira kellett átengedni. A vegyiműveknél mintegy két hetet töltött el már eredménytelenül, amikor a második hét közepén, telefonon kereste gyárának főmérnöke és közölte vele, hogy ha egy-két napon belül nem érkezik kénsav, akkor leáll a dróthúzó és ezer embernek nem tudnak munkát adni. Egész péntek este azon törte a fejét a szállodában, hogy mit kellene kitalálni. Szombat délelőtt újra bement a vegyiművekhez sürgetni a kénsav szállítását, azonban ugyanazt a választ kapta, amit korábban. Szorult helyzetében merész ötlete támadt. Megkereste a vegyiművek igazgatóját és arra kért lehetőséget, hogy tőlük táviratozhasson az akkori közlekedési miniszternek. A táviratban az acélárugyár vállalatvezetése nevében kérte a minisztert a rendkívüli segítségre: „Két hete vagyok a vegyiművekben, ahol kénsav bőven van, tartálykocsi viszont nincs. Ha elfogyott készleteinket két napon belül nem pótoljuk, leáll a termelés, ezer embert haza kell küldeni. Ez pedig nemcsak súlyos gazdasági, hanem politikai kérdés is.” - szólt a távirat. A géptáviratra vasárnap reggel érkezett meg a csattanós válasz. Két tartály- kocsi befutott a szolnoki állomásra, majd délelőtt újabb két kocsi jött meg. A miniszter utasítása szerint a tartálykocsikat azonnal ki kellett állítani a vegyiművek iparvágányára. Míg a vasút intézkedett, Gyula barátom telefonált a vegyiművek igazgatójának, hogy érkeznek a kocsik, készüljenek a megtöltésükre. A gyárban már nyolc ember várta a tartály- kocsikat és azonnal hozzá láttak a munkához. A miniszteri soronkívüliség odáig terjedt, hogy a Szolnokról fél egykor induló személyvonatot addig nem engedték kiindulni, amíg a kénsavszállítmányt nem csatolták hozzá. Húsvétvasámap volt, az utasok majd egy órát vártak a veszteglő vonatban és tanakodtak, hogy mi történhetett. A közvetlen miniszteri utasítást azonban nem lehetett megszegni. Hatvanban ugyancsak egy személyvonathoz kapcsolták a két kocsit, s késő este érkeztek meg Salgótarjánba. Másnap hajnali négy órakor kiállították a gyári iparvágányra, s így már reggel hat órakor folytatódhatott a munka a huzalműben. Gyula barátom missziója - vagy kálváriája - azonban ezzel nem fejeződött be. Hiába akarta itthon tölteni a húsvéthétfőt. Ugyanis amikor a másik két tartálykocsi kénsavat is útnak indította, telefonon felhívta az igazgatóját, hogy ő is indul haza. Az igazgató azonban ezt megtiltotta neki. Az utasítása szerint csak akkor térhetett vissza Salgótarjánba, amikor az összes gyári tartály tele lett kénsavval. így aztán még hat tartály- kocsi kénsavat küldött. Igaz, az ünnepet kényszerű munkával töltötte, de amikor megérkezett egy fehér borítékot adtak a kezébe, amelynek beszédes tartalma volt. Annyira hangulatjavító, mintha valaki most ötvenezer forintot kapna hirtelen. (Folytatjuk) PADÁR ANDRÁS
